Mélységek, élesen

Talán kevesen tudják: azoknak a filmeknek, melyek ugyanúgy végződnek, ahogy elkezdődtek, kozmológiai jelentőségük is van. Az íróként is remek Fred Hoyle 1948-ban két asztrofizikus kollégájával megtekintette A halál éjszakája című filmet; majd feltették a kérdést, mi lenne, ha a világegyetem sorsa a mű szerkezetére hasonlítana. Magyarán, ha az univerzum képe a végtelen múlttól az örökkévalóságig mindig ugyanolyan lenne. Az ősrobbanás-elmélet ellenlábasaként létrehívott modell, az „állandó állapotú világegyetem” elképzelése nagy karriert futott be annak ellenére, hogy valószínűleg már létrejöttekor igazolhatatlan és hibás volt. Az alapjául szolgáló szerkezet azonban továbbra is remek alkotások ösztönzőjeként tartható számon. Ilyen keretes mű A faun labirintusa is, mely szép kivitelezésű DVD-kiadványként pár hete látott napvilágot. Guillermo del Toro (rendező, forgatókönyvíró) csodálatos filmje tehát egy olyan snittel végződik, mellyel elkezdődött; s közben ténylegesen egy (vagy két) univerzum sorsa bontakozik ki a nézők szemei előtt. Mielőtt e rövid gondolatmenet tulajdonképpeni tárgyára rátérnék, érdemes kicsit elidőzni az említett megoldásnál.

A film hanghatással kezdődik: a kiírás alatt zihálást hallunk; majd a kép megjelenésekor a kamera elfordul, és egy fekvő gyermeket mutat. A kislány haldoklik. A film végén ugyanez a képsor visszatér, s folytatódik az indító snitt: a főszereplő meghal. Ez a halál itt már többértelmű, hisz a két jelenet közötti eseménysor megduplázza a vég alakzatát. Ofélia (Ivana Baquero) története ugyanis látszólag két világban játszódik egyszerre: a második világháborús környezetben a kislány labirintusra bukkan, melyben egy faun arról tudósítja, hogy ő egy mágikus királyság elveszett hercegnője, s három próbát kell kiállnia, hogy visszatérhessen apja birodalmába. A kislány nagy szenvedések árán kiállja a próbákat, az utolsó „feladat” során pedig életét adja újszülött kisöcscséért. A film vége tehát kettős kifutású: Ofélia a való világban meghal, önzetlen áldozatvállalásával viszont teljesíti küldetését: beléphet a földöntúli birodalomba. Guillermo del Toro ezzel eléri, hogy a zárás egyszerre működjön tragikus végkifejletként és happy endként. Ez a felkavaró megoldás rendkívül hatásos, viszont tartalmaz még egy olyan komponenst, melyre – s ez volna jelen írás apropója is – feltétlenül érdemes odafigyelni.

A faun labirintusa gyönyörű képi világo(ka)t teremt. A példás operatőri munkát hosszasan lehetne méltatni (Oscarral is jutalmazták), itt azonban csak egyetlen technikai megoldásra, a mélységélesség adta lehetőségek következetes kihasználására utalnék. Vagyis arra, hogy a nagy látószögű objektívvel készített felvétel a képtárgy előtti és mögötti tartományokat egyaránt élesnek mutatja, s ezzel mintegy megnyitja a látványt a tér mélysége felé. (Ez a filmtörténeti jelentőségű újítás a ’40-es évekhez köthető, Orson Welles Aranypolgára már kiaknázta az ebben rejlő lehetőségeket.) Ennek köszönhető tehát az, hogy a nagyobb távolságok áthidalása következtében a háttér is élni kezd, például a labirintus felülnézete szinte végtelenné tágítja a látómezőt. Ugyanakkor a jelenetezés az előtér és a háttér közötti ingázást (élesítést) is alkalmazza, főleg akkor, amikor a kisebb mérettartományok összekötését hidalja át egyetlen képkivágáson belül, azaz vágás nélkül (pl. a tündér botsáskaként való megjelenésekor). A mélységélességre irányított fókusz azonban mindezen túl is konstruktív szerepű, hiszen a zárójelenetben, mikor a kamera eltávolodik a beállítástól, kiderül, hogy a faunt valójában csak Ofélia látja.

Ha összekapcsoljuk a fenti két kiindulópontunkat, világossá válik A faun labirintusának egy igen produktív mozzanata: a látvány folyamatosan felhívja a figyelmet a mélység funkciójára, ami ezzel többletjelentéseket generálhat. A keretezésből adódóan a film úgy is nézhető, mint ami egyetlen, rövid időszakaszt merevít ki. (A film elején a kamera a kislány szeméhez közelítve azt az illúziót kelti, hogy behatolunk Ofélia tudatába.) A háttérkezelés oly módon lépteti be a nézőt a cselekménybe, hogy a képélességet perspektívaként követve maga is a kislány gondolatvilágában járhat. Vagyis a teljes film nem más, mint Ofélia haldoklásának ideje és meghalásának pillanata; az a vékonyka szál, mely világokat választ el és köt össze; s melyen át egy kislány lelki mélységeibe láthatunk. Azon mélységekbe, ahol kereszteződik egy megrázó, történeti és egy legendákkal teli, fiktív tér; s mely univerzumokba csakis a filmek által van módunk bepillantani. Vagyis A faun labirintusa önkéntelenül is arra emlékeztet, hogy a halál előtti utolsó élmény mítosza – egy örökké tartó világegyetembe való átlépésként – a mozinak köszönheti létét.