Megtörhető volt az ijesztő csönd?

MIKLÓSI PÉTER

Az említett két ellenzéki és további három társuk: Anton Selecký, Hana Ponická és Vladimír Maňák ellen azért indult büntetőeljárás, mert felhívással fordultak az ország lakosságához, hogy augusztus 21-én békés tüntetésen tiltakozzanak Csehszlovákia 1968. évi megszállása ellen. Vajon mi érződött a levegőben ’89 nyarán? Huszonöt évvel később erről beszélgettünk Öllös László politológussal.

Ez az akkori levél szókimondó tiltakozás volt. A társadalom közömbös, talán gyáva csöndjét akarták megtörni vele?

Elsősorban tényleg tiltakozni akartunk, bár a teljes kép összetettebb ennél. Ugyanis 1989-ben néhány dolog azért már látható volt, persze, ha valaki látni is akarta azokat. Elvbarátaimmal a nyolcvanas években alapvetően már úgy véltük, hogy a szatellitállamaival támogatott Szovjetunió katonailag nem tudja meghódítani a Nyugatot. Annak utolsó kísérlete az SS-20-as atomrakéta-program volt. Azt a Nyugat hasonló hatótávolságú rakéták telepítésével ellensúlyozta. Világossá vált, hogy a kommunista rendszer csak önmagában képes létezni, az erőforrásai viszont fokozatosan kimerülnek. No, erre figyeltünk föl páran, főképpen a budapesti barátaink különböző képzési programjainak köszönhetően, amelyeken tekintélyes szakemberek magyarázták, hogyan is működik az akkori rendszer, melyek a gondjai. Például az, hogy gazdaságilag nem egyenes vonalúan, hanem ciklikusan fejlődött. Ezt azonban nem a túltermelés okozta, mint nyugaton, hanem a hiány, aminek ciklikus megjelenése akár előre kiszámíthatónak bizonyult. Emellett az úgynevezett elitben is megfogyatkoztak azok, akik igazán elhitték, amit a kommunista berendezkedés az ideológiájában hirdetett. Társadalmilag ez nem csak nálunk volt érezhető, a Szovjetunióban szintén jelentkezett. A korábban szilárd pillérek ott is ingadozni kezdtek. És az egész rendszer azzal követte el a legsúlyosabb hibát, hogy igyekezett maga alá gyűrni, megfojtani az egyéniségeket. Márpedig a növekedés legfőbb forrása éppen az egyéniség. Az új ötletek, az új elképzelések, az új látásmód. Azokban az időkben úgyszólván bűn volt másnak lenni. Az átlagos elvárásnak kellett megfelelni.

Ezzel a merevséggel magyarázható, hogy Csehszlovákiában – ellentétben Lengyelországgal vagy Magyarországgal – nehezebben ment csavarintani egyet a társadalmi tehetetlenség feszített húrján?

Csehszlovákiában 1968 után erős kézzel sikerül elnyomni a reformkísérleteket, Szlovákiában pedig még keményebben, noha itt hatvannyolcban sem volt átütő erejük. Az országban sokáig nagy és nyomasztó a csend. Ez lényegében egy késői brezsnyevi rendszer, gazdaságilag ugyanakkor Csehszlovákia aránylag jól áll. Elő-előfordul árucikkhiány, de ezek a gondok távolról sem olyan nagyok, mint például Lengyelországban vagy Romániában, ahol a lakosság számottevő hányada, főként vidéken, mélyszegénységben él.

Nálunk viszont az emberek éppenséggel vidékre, a hétvégi házikóikba húzódnak...

Igen. Azt a kiskaput megnyitotta a hatalom, hogy aki akarja, annak legyen meg a saját kis kertecskéje, azon álljon ott a vityillócskája, a déli régiókban a fóliasátra, amiből valamiféle jövedelme is származott – de közügyekkel ne foglalkozzon, és gondolkodni se gondolkozzon különösebben. És ez az íratlan alku működött. Ha túl soká már nem is, de pár évig Csehszlovákia még fenntartotta volna ezt az egyensúlyt.

Működött hát még a husáki-jakeši gőzhenger, noha a gőz már szivárgott belőle...

Elsősorban azonban nem a belső túlnyomás révén, hanem a környezet hatására. A lengyeleknél ekkor már régen ingatag a helyzet, Magyarországon is erősödik az ellenzék, 1989 nyarán pedig a keletnémetek tömegesen kijutnak nyugatra Sopronkőhidáról és az NSZK prágai nagykövetségének kertjéből. A csehszlovák vezetés viszont úgy dönt, hogy a januári prágai tüntetések, az augusztus 21-i békés megmozdulásokra szólító felhívások miatt az utolsó pillanatban még alaposan odavág. Ennek a rendteremtésnek egyik következménye a „pozsonyi ötök” elleni bűnvádi eljárás is.

Pedig a Szovjetunióban ekkor már él a gorbacsovizmus. Mégsem lehetett reménykedni a csehszlovákiai rezsim bomladozásában?

Abban szinte senki sem bizakodhatott, hogy Csehszlovákiában hamarosan megdőlne a dogmatikus rendszer. Inkább bizonyos fokú reformfolyamatok kikényszerítése volt elképzelhető. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy az a brutalitás, amellyel a hatalom az utolsó pillanatban fellépett, minél nagyobb társadalmi ellenállásba ütközzön.

A mindenható hatalom még lojalitást vagy már „csak” azonosulást várt el?

Az erőszakszervezeteket illetően még ereje teljében volt, ugyanakkor félt is, mert látta, hogy inog alatta a talaj.

Érezte, hogy rengeteg a vesztenivalója?

Okvetlenül. Hiszen a csehszlovák vezetés magától a gorbacsovizmustól is tartott. Ők a brezsnyevista vonalat követték. Emlékszem, inkább a peresztrojkát hangsúlyozták, a glasznosztyot nem, mindennemű kritikát kerülendő, mert már 1968 után eleve azzal szemben fogalmazták meg magukat.

Így elmondható, hogy a nyolcvanas évek végén Csehszlovákia a társadalmi gondolkodás tekintetében jócskán elmaradt Magyarországtól? Vagy Lengyelországtól?

Mindkettőtől és jelentősen. Már a nagy francia forradalom óta tudjuk, hogy a rendszerváltások akkor valósulhatnak meg aránylag rövid időtávon belül és sikeresen, ha megelőzi őket a felvilágosodás. Ami nem más, mint hogy megfogalmazódik a meglevő rendszer pontos, szakszerű kritikája, és megszületik az átalakításának, új jellegének programja. Ennek mentén kialakul egy alternatív elit, amely a viták és diskurzusok eredményeképpen a szándékot meg is tudja valósítani. Csehszlovákiában az efféle párbeszédet elnyomták, ezért 1989-ben nagyon kevesen voltak, akik véghezvitték a rendszerváltást.

Pedig a tereken százezrek, milliók csörgették a kulcscsomójukat...

Ez „csak” a forradalom romantikus oldala. A gyakorlatban olyan emberek ezreire van szükség, akik képesek átvenni a közigazgatást, a gazdasági és kulturális élet legfontosabb pozícióit. Illetve hitelt érdemlő elképzelésük van arról, milyen legyen az a társadalom és állam, amelyet a változás nyomán fel kell építeni. Csehszlovákiában ez hiányzott, és a tanulási folyamat csak 1989-ben, tehát a forradalom után indul.

Az ön magyarországi barátai és egykori mentorai, mint például Kis János és mások, miként vélekedtek a nyolcvanas évek Csehszlovákiájáról?

Úgy látták, hogy előbb-utóbb Csehszlovákia sem maradhat ki a kommunista rezsim egészének gyöngüléséből. Hiszen sziget lett volna Európa közepén, ami hosszú távon tarthatatlan. De figyelmeztettek arra is, hogy a társadalmi változások üteme és mértéke a belső erőviszonyok függvénye.

Az önök 1989. szeptember 6-án kelt levele milyen hatással volt a közvéleményre? A tiltakozás farvizein keletkezett némi hullámverés?

Közvetlenül azokban a napokban lényegében semmilyen hatással, hiszen nyilvánosságot sem kapott. Egyszerűen nem létezett itt olyan nyilvánosság, amelyben ez, mondjuk hírként, szerepelhetett volna.

Abban az időben ön tanár volt Pozsonyban, a Duna utcai magyar gimnáziumban. Negyedszázada milyen volt a tanítóság hangulata?

Ez iskolánként változott. Voltak pedagógusok, akik nem szívelték a rendszert, és voltak, akik azonosultak vele. Ezek a csoportok elkülönültek egymástól. Bizonyos határokat nyilvánvalóan nem lehetett átlépni, de ha azokon belül az ember megtanulta a kettős beszédet, akkor egy középiskolában a diákok az ő „kettős fülükkel” megértették a valóságot. Nekem szerencsém volt, mert az igazgatóm, Dávid Béla nemcsak tűrte, hanem egyenesen örült, hogy komoly történelemtanítás folyik, és nem a mögöttes ideológia.

Ön ekkor 32 éves volt. Milyen perspektívákat látott maga előtt?

Nem titok, azt hittem, hogy az egész életem még az előző rendszerben fog leperegni. Addigi tanulmányaim alapján úgy sejtettem, lesznek felfelé meg lefelé ívelő társadalmi szakaszok; és majd a lefelé ívelőket kell kihasználni arra, hogy minél többet lazítsunk az egészen. Más kérdés, hogy a történelem sohasem válogat, hanem felülír szándékokat, és az embernek abban az új szituációban kell eldöntenie, hogy akkor most részt vesz-e a dolgokban vagy sem...

Öllös László és két társa levelét megírta Husáknak, de vajon volt-e esély – legalább a hazai magyarság köreiben – egyfajta pezsgőbb, a tehetetlen közömbösség csöndjét megtörő párbeszédre?

Nyolcvankilencben, a rezsim bizonyos fokú lazulása láttán, már azon gondolkodtunk, hogy ideje kilépni a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság szűk keretei közül és létrehozni egy széles körű, tekintélyében is jelentős szlovákiai magyar mozgalmat. Nem gondoltunk pártra, hiszen azt aligha hihettük, hogy rövid időn belül összeomlik a CSKP alkotmányosan is rögzített vezető szerepe. Ezért egy szervezetté növekvő társadalmi mozgalmat szorgalmaztunk, amely folyamatosan nyomást gyakorol a hatalomra, és párbeszédre kényszeríti a demokrácia alapvető értékei és a szlovákiai magyarság elvárásai ügyében. Ezt a célt szem előtt tartva alakult meg novemberben a Független Magyar Kezdeményezés. Viszont a történelem váratlanul szaporább tempót diktált, és mi akkor már közvetlenül rendszerváltást akartunk. Pedig még nyáron sem gondolhatta bárki is, hogy a meglévő rendszer összeomlik.

A szlovák gazdasági reformkörök, az egyházi ellenzék, az úgynevezett hatvannyolcasok táborában, még a rendszerváltás dátuma előtt, sikerült párbeszédre kapható partnereket találni?

Csekély számban. Ennek egyik oka a Husák-éra, tágabb összefüggésekben pedig a társadalomfejlődés hosszabb folyamata. Itt ugyanis nincsenek olyan programok, perspektivikus dokumentumok, mint Magyarországon. Mi épp a magyar kapcsolataink révén ebben lépéselőnyben voltunk, bár azt hiba volna túlbecsülni. A szlovákiai magyarság egyszerűen tudta, hogy mi történik Magyarországon, mire törekszik az ottani ellenzék.

Milyen szerepet játszott ebben az aránylag könnyen hozzáférhető magyarországi sajtó? Vagy a szlovákiai magyar fiatalokat jelentős számban tömörítő hazai klubmozgalom?

A sajtónak okvetlenül fontos szerep jutott, mert a Kádár-rendszerben ott már megjelenik egy sor megengedett vagy megtűrt, de mindenképpen kiváló nyugati szellemű folyóirat. A szamizdat irodalomról már nem is szólva, és voltak, akik azt is meg tudták szerezni. Amikor pedig még korábban a magyarországi ellenzékiek elkezdtek foglalkozni velünk, tanítani bennünket, akkor egyszerűen előírták azt az irodalmat, azokat az alapműveket, amelyeket el kellett olvasni. Ennek 1989-ben azután valóban komoly hasznát vettük.

S az egykori élénk klubmozgalom?

Egy alkalommal – amikor még diákként a pozsonyi JAIK, tehát a kereken ötven éve alakult József Attila Ifjúsági Klub vezetőségi tagja voltam – a Tátraaljáról származó nagyon jó szlovák barátom azt mondta nekem: milyen szerencsétek van, hogy magyarokként össze tudtok jönni és mindenféle príma dolgot tudtok csinálni. Mi nem. Mi nem tudunk így összejárni és együttműködni... A klubmozgalom tényleg alkalmas volt arra, hogy a Kádár-korszak bizonyos mértékű nyitottságának szellemi hullámai hozzánk is átcsapjanak. Bár ennek szociológiai hatásait szintén látni érdemes, mert ez az érdeklődés a szlovákiai magyar diákságnak csak egy részét érintette.