Megtöretések és felemelkedések

„Még csak az út elején járunk”Kiss Gábor felvételeMindemellett a modern magyar festészet megszállott apostola, aki a kultúrában szerzett jövedelméből hatalmas összegeket áldoz a magyar piktúra külföldi megismertetését célzó könyvek, reprezentatív albumok kiadására.

Mostanában azt hallani, hogy Budapesten több aukciósház van, mint Bécsben, Londonban és Párizsban együttvéve. Igaz ez?

Lehet, hogy itt, Budapesten darabszámra több van, ott viszont minőségben sokkal előbbre tartanak: az ottani nagy, vezető aukciósházak, mint a londoni Sotheby’s, Christie’s, Phillip’s vagy a bécsi Dorotheum két-háromszáz éves tradícióval rendelkeznek.

A rendszerváltáson kívül mi az, aminek köszönhetően Magyarországon ma tömegesen rajzanak elő értékesnél értékesebb, évtizedekig rejtőzködő képzőművészeti alkotások?

Hosszú ideig nem volt megfelelően értékelve a magyar képzőművészet, nem volt mögötte egy erős, büszke ország és persze fizetőképes kereslet sem. Nagyon sok minden és nagyon sok mindenki elment innen, sok minden sérült, töredékessé, törmelékessé vált. Az egész magyar művészettörténet most arról szól, hogy ezekből a töredékekből próbáljuk rekonstruálni az egykori „egészet”, és igyekszünk elkészíteni azokat a kiadványokat, könyveket, kiállításokat, amelyekkel szembesülve látni lehet, hogy mi volt itt, és hogy milyen sok érték volt egykor egymás mellett. A szembesülésnek része az is, hogy az eltűnt, elveszettnek hitt vagy külföldre került műtárgyanyagot felkutatjuk és bemutatjuk a közönségnek. Van, aki ezt szenvedéllyel csinálja – szeretném hinni, hogy én azzal –, és annak ez óriási élményt ad. Csak egyetlen példa: itt van most előttünk Vaszkó Ödönnek egy képe, melyet más műveivel együtt egy padlásról hozattam le. A hozzátartozók ott tartották tekercsekben a festő egész életművét.

Felbukkantak olyan művek, amelyek révén áthelyeződtek súlypontok, megváltozott az a kép, amely egy-egy alkotó életművéről kialakult a szakmában?

Igen, folyamatosan bukkannak fel ilyenek.

A műalkotások újra lehetségessé vált szabad mozgása, kivitele nem okoz űrt, nem hiányzik a külföldre került kép, amikor egy-egy alkotó életművét térképezik fel?

Nem az a fontos, hogy visszajön-e vagy elmegy-e egy kép, hanem az, hogy jobb helyzetbe, megbecsültebb pozícióba kerüljön a magyar festészet. Ebből a szempontból a pénz általában elrendezi a dolgokat. Ha valaki megvesz egy festményt százezer dollárért, akkor az majdnem biztosan nem kerül rossz helyre, és nem tűnik el a magyar kultúra szeme elől. Magyarországon nagyon sok műtárgy védett volt, tehát nem lehetett őket kivinni a szocializmus alatt az országból. Ez nem volt rossz, itthon tartotta a műtárgyakat, nem ürült ki az ország annyira, mint ahogy egyébként kiürült volna. De azért zárójelben megjegyezném, hogy a tulajdonosokat borzalmasan sértette ez a rendelkezés, hiszen a magántulajdonuk értékét a töredékére vitte le. Egy normális országban ilyen nincs, de hát beteg volt a rendszer, beteg volt ez az intézkedés is, és nagyon szerencsésnek tartanám, ha végre felülbírálnák.

Még ma is létezik bizonyos műtárgyak védetté nyilvánítása és abból következő kiviteli tilalma?

Igen, létezik. Nemrég valaki külföldről hazahozott egy képet, Szőnyi István egyik főművét, amelyet egy holland múzeum eladott a gyűjteményéből. Megküzdött érte, megvette 10 millió forintnak megfelelő összegért a Sotheby’s aukcióján, beadta hozzám, s én a legutóbbi aukciómon eladtam 17 millió forintért. Egy olyan vevő vette meg, aki kivinné Amerikába. Ha ezt a képet levédik – márpedig elindították a védettségi eljárást –, mi ennek az üzenete? Az, hogy aki elment Hollandiába, és drága pénzen megvette, hogy visszahozza Magyarországra, többé ne csináljon ilyet, mert anyagilag rosszul jár. Ennyi az üzenete. Ez a kép soha nem jött volna vissza Magyarországra, ha az az ember nem veszi meg. Nem is látták a magyar művészettörténészek, nem is hiányzott nekik. ĺgy megnézhették az aukciós kiállításon, van róla egy tökéletes fotó, s aki megvette, vélelmezhetően kölcsönadja leendő kiállításokra. Ahhoz képest, hogy hetven éve elkerült az országból, s azóta nem fordult meg itt, jó minőségű fotó sem volt róla, ez egy óriási nyereség. Fel kellene ismerni azt, hogy nem kell félni attól, hogy egy műtárgy elmegy az országból. Azok, akik a védettségről döntenek, nem fogják fel, hogy ez a folyamat nagyon szerencsésen alakul: sok műalkotás jön haza, pár elmegy, de azok már úgy mennek el, hogy az őket megillető rangra kerültek, le vannak fotózva, kölcsön lehet kérni őket, és az esetek döntő többségében nagyon szívesen oda is adják. Ha valaki racionálisan dönt, hogy hol adja el a magyar képet, akkor itt adja el, Magyarországon, mert itt van a magyar műtárgyak legjobb piaca a világon. Ez elég erő ahhoz, hogy a piacra lehessen bízni a műtárgyakat. A legfontosabb az, hogy a magyar festészet olyan presztízsnövekedésen menjen keresztül, ami árban is tükröződik. A többi jelentős részben elrendeződik magától.

A két világháború között csodálatos gyűjtemények voltak Magyarországon. A gyűjtők viszonylag széles rétegét alkotta a középpolgárság: orvosok, mérnökök, ügyvédek, vállalkozók. Ma is létezik a gyűjtőknek ez a rétege?

Kialakulóban van, fejlődik, és ez biztató jelenség, de attól függ, honnan nézem. Ahhoz képest, amit külföldön látok, Londonban vagy másutt, ahol egy normális, törés nélküli huszadik század volt, még csak az út elején járunk.

Mégis, a magyar műkincsállományt ért óriási veszteségeket ismerve, valóságos csodának tűnik a műkincspiac jelenlegi fellendülése.

Volt egy időszak Magyarországon, amikor szinte folyamatos volt a magyar műtárgyállomány csökkenése. 1919 után rengeteg műalkotás maradt az ország határain kívül, sok arisztokratának nemcsak a birtokai, kastélyai, hanem a képei, szobrai, egyszóval a gyűjteménye is Magyarországon kívülre került. Megcsappantak a nagypolgári zsidó gyűjtemények is; a bankárok, nagyvállalkozók egy része elszegényedett, mert többé nem a monarchia hatalmas piacán belül keresték a pénzüket, vagy pedig idővel őket is elérte a gazdasági világválság. A két világháború között a zsidótörvények miatt folyamatosan kerültek külföldre gyűjtemények. Aztán jött a vészkorszak: volt, aki kimenekítette a műtárgyait, volt, aki betette a bankba, onnan elvitték a németek vagy az oroszok. 1945 és 1948 között rengeteg műtárgyat menekítettek el azok, akik még emigrálni tudtak, 1956-ban szintén. A Kádár-korszakban megint csak sokan vitték el Magyarországról értékeiket a kint élő rokonaikhoz. Ráadásul az állam idővel elkezdte dollárért exportálni a műtárgyakat, olyanokat, amelyekről azt gondolta, hogy nem képviselnek művészi értéket. Ami például szecessziós stílusú volt, az nem kellett. A Bizományi Áruház hálózata átvette a felkínált tárgyakat, és ami abból külföldre eladható volt, azt kamionokkal vitték a raktárba, ahol aztán százával válogatták a külföldi kereskedők. Tizennégy éves koromban elkezdtem régiségekkel, majd egy idő után képekkel is foglalkozni, és a húszas éveimben magam is nagy tételben adtam el olyan magyar cégnek, amely külföldre exportálta a képeket. Mert nem volt más vevő. Ez a tendencia változott meg a kilencvenes évek elejétől, és ma már nagyon sok minden áramlik vissza Magyarországra.

Tizennégy évesen régiségekkel kereskedett, ráadásul a szocializmusban?

Valóban akkor kezdődött, hogy régi tárgyakat kezdtem gyűjteni, amelyek még a negyvenöt előtti időkből származtak. A szememben az egy szebb világ volt, másképp nézett ki az a tárgy, mint az, amit a szocializmusban gyártottak. Nagyon nagy volt az eltérés, ami ezeken a tárgyakon tükröződött. Előtte köveket, ásványokat, bélyegeket gyűjtöttem, mindent, ami valamiért látványban, formában izgalmas volt. Szentendrén volt egy bolt, ahol régi tárgyakat – más azt mondta volna, hogy kacatokat – árultak, nagy volt a turistaforgalom, rövid idő alatt majdnem mindent eladtak. Annyira olcsó volt ez az ország, hogy párszáz vagy párezer forintért szinte látatlanban mindent megvettek a külföldi turisták. Elvittem oda olyan tárgyakat, amelyeket lomtalanításkor kidobtak, vagy innen-onnan szereztem, egyszerű háztartásokból. Akkoriban a régi kávédarálót is el lehetett adni. Ekkor értek az első sikerélmények, s ez anyagiakban is megnyilvánult. A megszerzett pénzből utazhattam. Akkor az ember párszáz vagy -ezer forintért elrepülhetett Drezdába, Prágába vagy máshová képtárakat, múzeumokat nézni. Ott megint vettem valamit és eladtam, úgyhogy ezek az utak ingyenessé váltak, sőt egyikből lett a másik. Utána idővel jöttek a festmények. Művészettörténetet akartam tanulni, dolgoztam a Szépművészeti Múzeumban, a Nemzeti Galériában, és minden tudást úgy szereztem meg, hogy az ne csak akadémiai tudás legyen, hanem a gyakorlatban is használható ismeret. Azt akartam, hogy olyan műtárgyszakértő legyek, aki tud dönteni, ha elé kerül egy tárgy. Mi ez, eredeti vagy hamisítvány, milyen kvalitású, ki mikor csinálta, mennyit ér? Ebben a szakmában az élet gyorsan minősíti a döntést: ha visszaigazolja, akkor sok pénzt kereshet az ember, ha nem, akkor viszont könnyen lehet veszíteni is. Nekem sorra jöttek a sikerek. Ha azt kérdezi, hogyan indult a műkereskedői pályám, azt kell mondjam, hogy ezekkel az élményekkel, melyeknek következtében úgy éreztem akkor, hogy szinte lebegek a valóság fölött. Ez egy elég erős élmény. Az általános szürkeségből való kiemelkedésben, a saját világom megteremtésében ez egy fontos tényező volt. És akkor ez adja az energiát, hogy az ember reggeltől estig múzeumban legyen sok ezer órát, és ez kiműveli a szakértő szemet, megalapozza a tudást, s abból pedig újra siker születik. Azt a bizonyítványt, hogy én valamihez értek, hogy én valamit jól látok, nekem nem valamilyen bizottság adta, hanem az az élmény hitelesítette, hogy valahol megvettem egy képet ennyiért, és el tudtam adni többért, csak azért, mert én tudtam, hogy ki festette.

Ez azt bizonyítja, hogy mégsem egészen helytálló, amit nemrég egy pozsonyi műkereskedő állított. Ő ugyanis tagadta, hogy manapság egy aukciósház tulajdonosának szüksége lenne arra a tudásra, vagy nevezzük jó orrnak, amely révén csalhatatlanul meg tudja különböztetni az értékes alkotást a talmitól. Arra vannak a szakértői – mondta. Ön viszont felismerte az értéket, miközben annak, akitől megvette, fogalma sem volt róla.

Ez persze kizárólag arra az esetre érvényes, amikor az ember kereskedőként áll egy másik kereskedővel szemben. Mert a laikus eladó esetében erről nem lehet szó. A jó kereskedő hosszú távú sikerét kereskedői etikája alapozza meg, hiszen csak az elégedett eladó adja tovább a nevét. Ez tart fenn egy üzletet, és csak így érdemes csinálni. De a tudás, ami megalapoz egy döntést, nagyon fontos. A magyar jó orrot mond, a német azt mondja, in die Fingerspitzen fühlen, de a legjobb szó szerintem az érzés, érzet. Ez, ha tetszik, a tudattalanjához, az összes addig látott látvány- és érzelmi emlékéhez való hozzáférés képessége. Nagyon sok emberben ez nincs meg. Ahhoz olyan tudás kell, amely úgy halmozódott fel az emberben, hogy nagyon sokat nézett, látott, s magában értékelt, rangsorolt, összehasonlított. Nyilván nagyon fontos a veleszületett tehetség, de azt gondolom, ha valaki elkezdi, szinte bármit el lehet érni. Az a fontos, hogy van-e motivációja, érzelmi indíttatása. Aki igazán szereti ezt csinálni, és szenvedéllyel csinálja, az egész lényével, és fel sem merül benne, hogy nem lesz sikeres, akkor csak idő kérdése, hogy megérkezzenek az eredmények.

Gyönyörű kétkötetes albumot adott ki a modern magyar festészetről, számos olyan névvel, amely sok művészetkedvelő számára is ismeretlenül cseng.

Ezt a két kötetet öt-hat év alatt csináltam a barátaimmal, kollégáimmal, saját kiadásban, magyar és angol nyelven. Szlovákiától az Egyesült Államokig, Erdélytől Izraelig több mint 180 magángyűjteményben, 80-nál több múzeumban és azok raktáraiban fotóztattam a magyar művészek alkotásait. A legjobbakból kiváló minőségű diákat készíttettem, közülük válogattam ki azt a 2500 darabot, amely bekerült a könyvbe. A két kötet 1892-től 1964-ig mutatja be a magyar festészetet. Ami ezekben látható, szerintem világszínvonalú. Töredékekben, de rekonstruálva, benne van az ígéret, benne van a teljesítmény, de – s ez a magyar festészet egyik legfontosabb jellegzetessége – nagyon sok esetben nincs benne a teljes kifutás. Ezt a történelem hozta így, az egymást követő drámák. Aki Franciaországban festészettel kezdett foglalkozni, művelhette azt végig egy életen át. Nálunk ez így nem működött, itt a művész vagy emigrált, vagy megtöretett, vagy kompromisszumot kellett kötnie. Volt ilyen persze máshol is, de nálunk különösen sűrűn. Sok magyar festő három, négy, öt, tíz éven át nagyon jó, aztán jön egy nagy törés. Ha keressük a magyar jellemzőket, akkor ez a legkarakteresebb az egész festészetünkre: a megtörtség, a kiteljesedés hiánya. Ugyanakkor pedig olyan erővel villannak fel a tehetségek, és olyan sűrűséggel, mint kevés más helyen. Nagyon örülnék, ha sokan úgy gondolnák, hogy mint sehol másutt. Tehát a magyar festészetnek nagyon nagy eredményei vannak, és az a legfontosabb, hogy ezekről a világ értesüljön. A magyar festészet rangra segítése olyan folyamat, amelyben már most erős visszajelzések vannak, és biztos vagyok abban, hogy ez egy sikertörténet lesz. Csak az a kérdés, hogy jól közelít-e az ember hozzá, jó dolgokat emel-e ki. Nekünk nincs egy márkanevünk, akire építhetnénk. Van, akinek erre esélye van: az egyik Csontváry, talán Vajda Lajos lenne a másik, és valami speciális módon Farkas István. A két utóbbi nagyon komor, nem egy felhőtlenül szeretni való művészet, s így csak egy speciális szegmensben versenyezhet. Ha rossz helyen kopogtat velük az ember, nem értik meg. Az kell, hogy az ember ezt tényleg megérezze, és megfelelő helyeken, megfelelő közegben helyezze el azt, amiről azt gondolja, hogy világszínvonalú. Feladatomnak érzem, hogy a magyar festészetet a megérdemelt rangjára segítsem, s ehhez az is kell, hogy egy határozott, jól kezelhető imázst kapjon. Ha minket számon tartanak a világ vezető kultúrközpontjaiban, ha tudják, hogy van egy magyar iskola, és ki tudunk találni egy-két jól eltalált jelzőt, akkor nagyon nagyot lépünk előre céljaink megvalósításában.

Hány órás az ön napja? Huszonnyolc? Aukciósház, kutatás, publikációk, albumok, gyakori utazások. Hogy lehet mindezt győzni idővel, energiával?

Talán úgy, hogy nem minden része teher. Van olyan része, amelyet talán munkának tekintek már, de ezt szégyellem magam előtt is, mert amit csináltam, nagyon sokáig egyáltalán nem tekintettem munkának. Az aukciósház vezetésében és irányításában van olyan, ami munkaszerű tevékenység, de ez csupán pár óra. A többi pedig felüdít, mert imádom csinálni.