Második díját nyerte a Csocsóval Csehországban

Útban hazafelé, Prágában, a Vencel-téren a Mladá Boleslav-i fesztivál díjávalA szerző felvételeKoltai Róbert boldog. Fanyar komédiáival évek óta Csehországba vágyott. A cseh filmeket ugyanis módfelett szereti. Humorához, ízléséhez, szívéhez-lelkéhez Jiří Menzel alkotásai állnak a legközelebb.

Hallott már egyáltalán Mladá Boleslavról?

Hogyne! A Škoda gépkocsi révén régóta a fülemben volt. De a térképet azért meg kellett néznem. Látni akartam, hová utazom. A meghívás igazi öröm és megtiszteltetés volt. Amióta filmeket csinálok, mindig különös fájdalommal vettem tudomásul, hogy Csehországba még soha nem sikerült eljutnom. Karlovy Varyba sem hívtak még meg soha. Közben pedig évek óta úgy érzem, hogy én is hasonlóan groteszk módon látom a világot, mint a cseh filmesek. A Sose halunk meg kapcsán egy rosszindulatú kritikus azt „üzente”, nehogy azt higgyem, ha felveszek egy nadrágtartót meg egy vastag keretű szemüveget, akkor én leszek a magyar Jiří Menzel. Tehát még ebben a szúrós megjegyzésben is volt utalás arra, hogy az abszurd, lírai humor, ami nem másolásból jelenik meg nálam, rokonít a cseh kollégával. Visszatérve Mladá Boleslavra: szerintem nagyon nagy ötlet az Európa mosolya fesztivál. Nálunk, Magyarországon is elkelne valami hasonló, nemzetközi filmes rendezvény. A rendszerváltás óta nagyon keveset tudunk egymásról. Egyáltalán nem üzlet kelet-európai filmet venni, noha én például nagyon régen szórakoztam olyan jól a moziban, mint most, a Good bye, Lenin című német filmen. Körülbelül tíz éve tart az amerikai roham Kelet-Európa mozijaiban, és egy-két Gene Hackman- vagy Jack Nicholson-filmtől eltekintve csupa dirr-durr, piff-puff, amit a közönség kap. Teljesen beszédült a világ a hidegen gondolkodó, amerikai mozicápáknak, akik tudják, hogyan kell fokozni a hatáselemeket, és van rá sok millió dollárjuk, hogy minden ötletüket megvalósíthassák. Az elmúlt tíz év alatt több fesztiválra való jó film halmozódott fel Kelet-Európában. A Csinibaba, a Sose halunk meg, de még az Egészséges erotika is vadonatúj alkotásnak számítana, ha kijutna egy ilyen fesztiválra, és mi is egészen biztosan jó néhány remek cseh és lengyel filmet láthatnánk ebben a témakörben. És nem lenne végre sznobizmus! Mert nálunk is inkább a fura filmek utaznak. Vannak köztük természetesen tehetséges munkák is, de többségüket nem nézi a közönség. A Csocsónak harmincegy magyar városban volt díszbemutatója, Los Angelesben pedig kétszer vetítették. A Golden Globe hetven ítészéből negyvenöten látták. Bár nem jutott be a díjra esélyes első öt film közé, komoly sikert aratott. Dés László, a film zeneszerzője is kint volt. Az amerikaiak imádták, ahogy játszott. Los Angelesbe egyébként a Sose halunk meg, a Szamba és A miniszter félrelép is eljutott. Kern Andrással és Dobó Katával vörös szőnyegen vonultunk végig a Sunset Boulevard-on. A miniszterhez Joe Esterhaz, napjaink egyik legjelesebb hollywoodi forgatókönyvírója is gratulált. Szegény Csocsó elveszett Amerikában. New Yorkig minden rendben volt. A hónom alatt vittem a filmet. A repülőtéren aztán, amikor át kellett szállni egy másik gépre, szólt a vámos nő, hogy tegyem át a filmet egy másik szalagra. Ott láttam utoljára. Eltűnt. Elveszett. A mai napig nincs meg. Haza kellett telefonálni, hogy azonnal küldjenek egy másik kazettát. Mladá Boleslavban kétszer vetítették a filmet. A bemutatóra a Škoda-gyárban dolgozó magyarok is eljöttek. Másnap délelőtt még nagyobb volt az érdeklődés, pedig fél tizenegykor, ráadásul pénteken, nem biztos, hogy mozizni vágynak az emberek. De hallottak a film előző esti sikeréről, és látni akarták.

Akkor már sejtette, hogy díjesélyes?

Nem. Igazi meglepetés volt a díj. Ügyesen titkolták. Csak azt éreztem, hogy a Good bye, Lenin! verhetetlen. Tizenöt film volt a versenyben, de sem a lengyel, sem az angol, sem a spanyol alkotás nem nyert. Nekem már az is öröm volt, hogy Zlín után Mladá Boleslavba is meghívtak. A díjkiosztáson nyugodtan üldögéltem. Eszembe sem jutott, hogy nemsokára engem is szólítani fognak. És egy perccel azelőtt, hogy bemondták a Csocsót, beakadt a derekam. Alig tudtam megmozdulni. Ilyenkor jobb, ha hagynak, nem kell segíteni, koncentrációval valahogy ki tudom lazítani. Műtötték a gerincemet, nagyon hátul volt a szék támlája, tekeredtem is egy kicsit, és ahogy vissza akartam dőlni, úgy maradtam. És akkor hallom, hogy a Csocsó kapta a fesztivál igazgatójának a díját. A film végén repülök a vásznon, ott, helyben azonban az sem volt valószínű, hogy fel tudok állni. Aztán nagy nehezen mégis felbotorkáltam a színpadra, és elmondtam: „Boldog vagyok, hogy ilyen fiatal hatvanévesen kaptam e díjat.”

Hatvanévesen?

Na jó, öregítettem magam. Decemberben leszek hatvan. De a poén az volt, hogy egy perc alatt megtörtént velem az, ami ezeknek a filmeknek a lényege. Egyszerre sírunk és nevetünk. Pont, amikor beakadt a derekam, kimondták, hogy díjat kaptam. És beszúrtam a szövegembe, hogy „már jobban vagyok”.

A Csocsó már DVD-n is kapható.

Magyarországon nekem jelent meg először díszdoboz DVD-ből. A legszebb komédiák címet adtuk neki. A Sose halunk meg, a Szamba és a Csocsó együtt került most közönség elé. Legközelebb Lengyelországba utazom. Varsóban rendeznek vetítéssorozatot a filmjeimből, és a Csocsó is ott lesz.

Pár hónappal ezelőtt Jiří Menzel is látta a filmet, s annyira tetszett neki, hogy azonnal kimondta: szívesen dolgozna Koltai Róberttel. Ennek eredményeként szerepe lesz új filmjében, a Világszámban. Nem istenkísértés egy készülő filmnek ilyen címet adni?

Alcíme is van. Dodó és Naftalin. A lengyel filmnek, amelyet a Mladá Boleslav-i fesztiválon láttam, az volt a címe, hogy Szuperprodukció. Semmilyen díjat nem kapott. A világszám, mint fogalom, többször is elhangzik majd a filmben. A történet végén, amikor már ötvenhét évesek az ikrek, Dodó még mindig azt mondja: „Menjünk ki Bécsbe, megcsináljuk a világszámot!” Aztán látjuk, hogy egyikük már alig lát, szinte megvakult, a másik pedig sánta. Gáspár Sándor és én játsszuk az ikreket, Jiří Menzel lesz az apánk, Slómó, a bohóc.

Neki való figura. A Szeszélyes nyárban cirkuszi kötéltáncos volt.

Nem láttam az összes filmjét, de a Szeszélyes nyarat, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat és a Sörgyári capricciót igen. Játszani nagyon szeretek, moziba ritkán járok. De ami a Menzel-filmeket illeti, ígérem, be fogom pótolni a mulasztásomat! Dés László, zeneszerző létére, százszor több filmet látott, mint én. A cseh nyelvből viszont én állok jobban, bár még mindig nem vagyok haladó. Egyébként nagy megtiszteltetés számomra, hogy Jiří Menzel elvállalta a szerepet. Egyszer már ültem mellette Budapesten, a Bástyasétány 74 című film vetítésén. Gyarmathy Lívia filmjében, a Minden szerdánban pedig én voltam a magyar hangja. A Világszámban remek figurát fog játszani. Nem főszerepet és mégis jelentőset. Mivel színész vagyok, tudom, a rendezők gyakran keserítik el az embert azzal, hogy azt mondják: „Nem nagy a szereped, de annyira fontos!” Ettől mindig elsápad a színész. Slómónak viszont valóban sorsdöntő szerepe van a történetben. Az egész film rajta alapszik. Ősbohóc, aki mindent tud, csak épp egy vándorcirkuszban. Ha máshová kerül, lehetett volna világszám is. Nem így a gyerekei, az ikerfiúk! Ők akkor sem vitték volna sokra, ha nem megy tévútra az életük. Ha nem jön be a szocializmus. Ha nem babrál ki velük a történelem. Az igazi nagy szám az apa volt. Az ikrek elkorcsosultak. Megoszlik a tehetségük. Rajtuk inkább nevetni lehet. Három napot töltöttem Mladá Boleslavban, de a forgatókönyv ott is velem volt. Poénokat csiszoltam, és beszúrtam néhány újat. A film első harmada a századfordulón játszódik, amikor már nagyobbacskák a gyerekek, de látjuk a születésüket is, amikor Slómó megilletődötten csókolgatja őket. Előbb a feketét, aztán a vöröset. Slómó lénye az egész filmen végigleng. Gáspár Sándorral és velem csupán egy jelenete lesz Jiří Menzelnek, mert egészen addig a kiskorú hasonmásainkat neveli-püföli.

Bár a poénokat most egyedül csiszolgatta, a forgatókönyvet nem egyedül írta.

Dés László a Sose halunk meg óta igazi harcostársam. A Csocsóval először legalizáltuk, amit ő eddig is csinálgatott. Dramaturgként kemény munkát végez mellettem. Az alaptörténetet azonban, amely később nagyon nagy fordulatot vett, Horváth Péter írta. Eleinte szó sem volt testvérekről, ikrekről, csak egy színházi kellékesről, aki kirobbantja a forradalmat. Aztán nagyon megkevertük a kártyákat. A tizenötödik átírás után most kezdek elégedett lenni a könyvvel. Horváth Péter június óta pihen. Azt mondta, októberben megnézi az anyagot. Ez ugyan egészen más, mint amit legutóbb látott, de én ezt szeretném leforgatni. Már csak finomítok, csiszolgatok a mondatokon, a jeleneteket már nem akarom ide-oda rakni, eddig ugyanis összevissza sakkozgattunk. Voltak dialógok, amelyekkel hetekig kínlódtunk, most viszont már jól pörög az egész történet, és a vége is szédületes.

A Világszám, mint cím, kinek az ötlete volt?

Különböző kéréseinket teljesítve Horváth Péter címjavaslatokat is írt, és az egyik ez volt. A könyvbe aztán egyre többször bekerült, hogy világszám. Pedig a történet épp egy antivilágszámról szól. Dodó és Naftalin ugyanis csak kínlódnak az élet különböző groteszk helyzeteiben. Próbálnak felszínen maradni. Az igazi világszám azonban az, hogy létezünk, s amíg élünk, teljesítjük azt, ami kiszabatott ránk. Voltaképpen minden ember sorsa egy-egy világszám. Mindenki a tarisznyájában hordja a marsallbotot, vagy ha úgy tetszik, a „marsallvilágszámot”, ami sajnos, csak a kiválasztottaknak jön be. Mint már említettem, a film a századfordulón kezdődik, a történések zömét azonban az ötvenhatos események mozgatják, ami rendezői szempontból igazi kötéltánc. Csakhogy én ezt már a Csocsóban is kipróbáltam, hiszen az is az ötvenes években játszódik. Mint kiderült: ezen az időszakon is végig lehet menni úgy, hogy mindenki értse, és csak a hülyéket sértse. Velük pedig nem kell foglalkozni. A Világszámban ott a színház, a cirkusz, meg az egész őrült életünk. Aki pedig a színházi embereket jól ismeri, az véleményem szerint az egész világról többet tud.

Mladá Boleslav előtt Monte Carlóban és Velencében járt.

Hosszú idő után először kaptam filmfőszerepet mástól, nem önmagamtól. Tíz éve ugyanis csak a saját filmjeimben játszottam nagyot. A Monte Carlo című új magyar alkotásnak köszönhetően egy hetet töltöttem külföldön. Monte Carlóban minden jelenet a hegyre épült, Velencében meg a vízre. Állandóan dolgoztunk. A történet egy iskolaigazgatóról szól, aki meg akarja menteni az iskolát, ezért a diákok táborra összegyűjtött pénzével próbál szerencsét. A „játékban” két társa is van: a matektanár és a franciatanárnő. Én az iskolaigazgatót játszom a filmben.

Testre szabott feladat lehetett Monte Carlóban casinózni...

... igen, volt egy időszak az életemben, amikor a szerencsejátékokkal majdnem tönkretettem a családomat. Mára azonban megszűnt a késztetés, már nincs bennem az a fajta játékszenvedély, amely szörnyű helyzetekbe sodort. De ha nem lett volna bennem ez a mély és sokáig gyógyíthatatlannak tűnő szenvedély, akkor nincs Sose halunk meg sem. Csak a film után egy ideig, sajnos, visszaeső voltam. Ez volt az igazi pokol. A Csocsónak meg a hatalmas szerencsémnek köszönhetem, hogy kilábaltam belőle, és hogy végig mellettem állt a családom. Mert szenvedtem én emiatt éppen eleget. Szörnyűségek is történtek. Igazi drámák. Nem mondok összegeket, de hetente hol itt, hol ott kellett visszaadnom a kölcsönt, de úgy, hogy innen elvettem, amott meg füllentettem. A legvadabb játékban is részt vettem, amelyben annyiért játszhat az ember, amennyiért akar, és én hitelt kaptam. Olyan volt ez, mint egy „súlyos repülés”. Mint a drogfüggőség. Én ugyanis nem öt fillérrel, hanem az egész életemmel játszottam. Minden barátomnak milliókkal tartoztam. Én már azt is tudtam, milyen az a lóverseny, amikor tuti tippet kap az ember, és már a startnál kétszáz méter hátránya van a lónak. Vagy, hogy vannak az ügetőn kocsik, amelyek a cél előtt finoman összerogynak. Ezek mind fájdalmas élmények, még ha szépek is. Fájdalmasak, mert az ember bajba sodorja a családját. Hálás vagyok a sorsnak, hogy csaknem hároméves megfeszített munkával kilábaltam belőle. A fellépéseimnek és a színházi munkáimnak köszönhetően már nem tartozom senkinek, a Csocsó által pedig kezdek pluszban lenni. Most tartok ott, hogy ezekbe a dolgokba, a filmrendezésbe és az írásba ugyanolyan szenvedéllyel tudom belevetni magam, mint egykor a szerencsejátékokba.