Margináliák a Sorstalanság szlovák fordításához Kertész Imre szlovák recepciójáról II.

Kertész Imre Sorstalanság című regényének akár megütközést is keltő hatása nagyrészt abból fakad, hogy a megsemmisítés szándékával a koncentrációs táborokba hurcolt zsidók sorsát egy naiv, rácsodálkozó, helyzetével csupán fokról fokra tisztába jövő gyermek nézőpontján keresztül közvetíti, aki a keserű ráébredés pillanatáig igyekszik ésszerű magyarázatot találni arra, ami történik vele. Ebből adódóan a történet előrehaladtával a kizárólagos elbeszélői szerepkörrel felruházott kamasz-hős, Köves György több olyan megnyilvánulásának (értékelés, reflexió, indoklás, vágykifejeződés) is tanúi lehetünk, amit egy, a holocaustot tematizáló regény esetében esetleg nem várnánk. A szentimentális, ritualizáló vagy tragikus stilizáció helyett a szenvtelenségével és apatikus belenyugvásával egyébként is irritáló elbeszélő modalitása nemritkán az irónia irányába tolódik el, vagy megállapításaival a groteszk hatásnak ad teret. Nem véletlenül épp e két stílus- vagy kifejezésminőség nyelvi és tematikai előfeltételei adottak a szövegben, hisz mind az irónia, mind a groteszk az ellentmondásos, egymással összeegyeztethetetlennek tűnő minőségek, értékek, nézőpontok feloldásában, keverésében vagy éppen feszültségteli egyidejűségük megjelenítésében érdekeltek. Az elbeszélt események által egzisztenciálisan érintett narrátor beavatódása folyamán pedig számos olyan helyzettel kénytelen szembesülni, amely — a szándékok rejtettsége okán — kezdetben még meglehetősen vegyes érzelmeket vált ki belőle. Éppen ezért érdemel különös figyelmet az, hogy ezekből a nyugtalanítóan ambivalens tapasztalatokból a fordító (Eva Kroupová) vajon mennyit volt képes átmenteni a célnyelvbe. Általánosságban szólva elmondható, hogy sikerült, az említett elbeszélői tónust és a szöveghűséget is megőrizve, jól olvasható szlovák szöveget létrehoznia, az ironikus és groteszk részek esetében pedig az történt, ami minden fordítás esetében elkerülhetetlen: van, ami az átültetés következtében veszített intenzitásából vagy teljesen elveszett, s van, ami a forrásszöveghez képest erősebbé vált.

Az első fejezet egyik emlékezetes epizódja a saját készítésű sárga csillagot viselő zsidó kereskedők rövid jellemzése. Az eredetiben ez áll: „Ha jól látom, az a találmányuk, hogy valami kartonlapra van ráfeszítve a szövet, s így persze csinosabb, no meg a csillagok szára sincs oly nevetséges módon elszabva, mint ahogy némelyik otthoni készítményen látni. Észrevettem, hogy nekik maguknak is a saját portékájuk díszlik a mellükön. S ez olyan volt, mintha csak azért viselnék, hogy kedvet csináljanak hozzá a vásárlóknak.” A fordítás, sajnos, három módon is tompítja a helyzet iróniáját. Elhagyja a „találmányuk” kifejezést, a „csinos” helyett „szebb formájú” (krajší tvar) áll, az utolsó mondat célhatározói konstrukciójának éléből pedig visszavesz némileg azzal, hogy a „csak azért” helyett „mintha kedvet akarnának csinálni” (akoby chceli urobiť zákazníkom chuť — 11.) szerepel. Ugyanez történik a 7. fejezet azon részletének átültetésekor, mely az elbeszélő-főszereplő testén élősködő bolhákkal való ismerkedését örökíti meg: „A bolhákat sehogy sem tudtam megfogni: fürgébbek voltak, igen érthetően, hisz elvégre jobban is tápláltak, nálam.” A szlovák fordítás nélkülözi a hátravetéssel, a hagyományos vagy elvárt szórend megbontásával értelmezői pozícióba kényszerített „nálam” kifejezés gúnyos, morbid hatáseffektusát („Blchy som nijakovským spôsobom nevedel pochytať: boli šikovnejšie ako ja, čo bolo pochopiteľné, veď boli aj lepšie živené.” — 147.). Talán csak én csinálok bolhából elefántot, de nem árt hangsúlyozni, hogy a korábban állandóan magyarázkodó, mindenáron értelmet, a dolgok hasznosságát firtató elbeszélő itt már a beavatott helyzetében van, okoskodó, kissé körülményes fogalmazásmódját (igen érthetően, hisz elvégre, nálam) mégis megtartja, ami a morbid komikumnak kedvez; ezért sem kellett volna talán a fordítónak megspórolnia az „elvégre” kifejezést (szlov. „napokon”). A vulgarizmusok fordítása már más tapasztalatokkal szolgál. „A pöcsöd is mosd meg, ott lakik a tetű!” (6. fejezet) szlovák változatában a pöcs-nek a „pišulák” felel meg (119.), ami a valamivel nyersebb, a „szitkozódási gyakorlatban” egyéb konnotációkkal is terhelt magyar kifejezéssel szemben (főként az „ák” képzőnek köszönhetően) jóval bájosabb, mondhatni kedveskedőbb, becézőbb jellegű, ami az adott beszéd- és élethelyzetben — pozitív értelemben — még idegenebbé teszi a megnyilatkozást. A „menjen a p…-ba” (7. fejezet) fordulatot „nech ide do riti”-ként (139.) adja vissza a fordító, ami egyrészt ugyan finomabb ekvivalens („riť” — segg), másrészt viszont az eredeti diszkrét kipontozása helyett kimondja/leírja a (körülbelül a „menj a francba, menj a fenébe” erősségűnek számító) szitokszót, amivel sikerül valamit visszanyernie a szókapcsolat vulgáris jellegéből.

Az elbeszélő következetesen különböző állatokhoz hasonlítja az őt körülvevő embereket, ami a groteszk hatáskeltés fontos eszközévé válik. A szlovák fordításban az állatpárhuzamok tekintetében két példa érdemel említést. A narrátor (mostoha) nagyanyját „nagyon okos kifinomult vadászeb”-hez (1. fejezet) hasonlítja, a fordításban „čistokrvný poľovnícky pes” (15.) szerepel, ami szó szerint „tisztavérű”, azaz fajtiszta vadászebet jelent. A fordító választhatta volna esetleg az „ušlachtilý” (nemes) kifejezést is, döntésével azonban — nem tudni szándékoltan-e — egy olyan, végeredményét tekintve ironikus szemantikai társítás lehetőségét teremtette meg, amely alapvetően érinti a holocaustot tematizáló szöveg koncepcióját, s mely az eredetiből hiányzik. Köves György többször is említést tesz róla, hogy a táborlakók nagy része, magát is beleértve, a „vérük” miatt került ide, mert az nem tiszta, s bár ő a náci fajelmélet fogalmait nem használja, mondhatnánk úgy is, nem árja származásúak. Az említett hasonlat ennek a megbélyegzettségnek „erőtlenségében” is ironikussá váló ellenpontozása.

A 7. fejezet elején a térdsérülése miatt járni képtelen elbeszélőt végül társai viszik el az orvoshoz, „amolyan gólya-viszi-a-fiát” módra. Ezt a fordító a „pánska stolica, na nej sedí opica” kapcsolattal oldja meg (a rímelést nélkülöző szó szerinti fordításban: úri szék, rajta egy majom ül), ami a szituációba szinte riasztóan oda nem illő, játékossággal párosuló groteszk hatást még fokozottabbá teszi, mint amilyennel az eredeti bír.

Benyovszky Krisztián