Március örök lúzere

Ettől függetlenül: ünnepi volt minden sora. A helyszín már nem a „fel Budára!” várbeli börtön, ahonnan 1848. március 15-én kiszabadították, hanem egy következő, ahová az amnesztia után is sikerült beküzdenie magát.

Gondolhatnánk, hogy a szerzőnek azért volt virtuális közönsége, hogy egy életre elég biztatás lehetett Táncsics számára a remény, hogy majd újra vonul a sokaság, és dicsőségesen vállra emeli, nyitott hintóban viszi Pestre, mint azon a márciusi napon, de nincs rá okunk, hogy ne higygyük el éppen neki: történetesen az a jelenet már akkor sem rendítette meg. Mondhatnánk, ahogy ma kétségtelenül illik is így mondani, hogy született lúzer volt, aki mint ilyen, nem tudott mit kezdeni a sikerrel. Tény, hogy amikor saját újságjában – amíg be nem tiltotta azt immár a forradalom – lajstromozza március 15. legfontosabb eseményeit, a maga kiszabadítását nem sorolja ezek közé. Mi is tudhatjuk, hogy már rég megfogalmazták a 12 pontot, a forradalmi menettervet, amikor Vahot Imrének eszébe jutott, hogy hát ott van még Táncsics. És akkor kiszabadították. A romantikusabb Jókai Mór Táncsicsnál sokkal sikeresebben meséli és éli meg a nagy napot. Ott van, amikor a tömeg átvonul az akkor idegennek, labancnak, túloldalinak számító Budára, hogy kinyittassa a daliás termetű Zichy Ferenccel az ott fellelhető egyetlen politikai státusfogoly cellájának ajtaját, hogy aztán kihozzák a kissé megilletődötten hunyorgó Táncsics Mihályt. Aki azért csak látszólag volt ilyen elesett, valójában tudhatott valamit, hogy így szólistaként is korabeli becslések szerint számíthatott volna úgy tíz év börtönre, ha egyszer bíróság elé kerül. Hivatalosan a király és a fennálló államrend ellen lázított a cenzúra kijátszására külföldön nyomtatott könyveiben. A kancellárnak küldött korabeli jelentés úgy fogalmaz, hogy Stancsics műve azért különösen veszélyes, mert „stílusa olyan népszerű, hogy már népszerűbb nem is lehetne”. Ha élni nem is, tudott tehát legalább írni nagyon. Nem is egy hangon. Például a negyvenes évek legkeresettebb földrajztankönyveit is ő írta.

Jókai Mór

kétségkívül más kategóriába tartozott. Ott volt a többiekkel együtt, amikor kiszabadították az akkor 49 éves írótársat. Táncsics persze amint lehetett, hazament ferencvárosi lakásába. Érdekes hely, nem messze lakott József Attila majdani szülőházától. A Nemzeti Színházban a híres Bánk bán-előadáson hiába követelte színpadra a tömeg. Otthon maradt. A 24 éves Jókai szökkent a színre, hogy nyugtassa a sokaságot: hagyják pihenni a vak írót, hadd élvezze családja viszontlátásának örömét. (Utóbb maga jegyzi meg, hálás lehet a tömeg felajzott figyelmetlenségének, hogy e rettenetes mondat – vak és viszontlátás! – miatt nem nevették ki.) Ha Táncsics nem is, de ott volt a színpadon a kokárdás Gertrudisz, Laborfalvi Róza, aki igen mély benyomást tett Jókaira. Ahogy Mikszáth írja: Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzetiszínű kokárdát, és Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, rejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól. Függöny.

Ez valóban mámoros időszak

volt, az egész országnak az, kivéve a sajtószabadság elkötelezetteinek. Háború, forradalom... múzsák csend! Petőfiék néhány héttel a forradalom kitörése után a „censura” eltörlését rendelő új sajtótörvényt égették. Az ugyanis olyan magas óvadékot kívánt meg a lapindításhoz, amit egyszerű betűvető kifizetni nem tudhatott. A kiszabadított legenda, Táncsics azért egy darabig csinálhatott újságot, ám lapját hamarosan betiltották, s ha ő nem lett volna az, aki, börtönbe is vetik. Háborgott ugyanis – a forradalom vezetői szerint lázított –, mondván, a nép nem kapott még semmit. Rohant előre. Deák Ferenc, a haza bölcse már ekkor is megfontolt sebességgel haladt. Néhány nappal a többiek után indult, de azután igazságügy-miniszterként is összesen csak két sajtópert indított. Az egyiket a királyt káromló Táncsics ellen.

Nem könnyű

ma megérteni, hogy mi volt vele a baj, mindig. Ráismerhetünk persze Táncsics műveiben a rendszerváltás mai veszteseiről szóló gondolatmenetekre, azzal a különbséggel, hogy ő nem a fordulattal lett bátor. Csak folytatta a korábban belé-beléfojtott mondatot. Előtte is úgy látta, hogy a szegényeket nem veszik emberszámba, utóbb is így tapasztalta. Azt viszont nem vette figyelembe, hogy közben a szegény Magyarországot felnőttként kezdte kezelni az udvar, a világ s maga is magát. Széchenyi egyszerűen félrevezetett szamárnak minősítette Táncsicsot. Aki pedig mindig az igazat írta, de nem mindig a valódit. Ő maga ezt úgy fogalmazta: „Veszedelmes időszak! Ha találtatik egy-két férfiú, ki az igazságot ki meri mondani, azt ügyetlennek tartják: nem politikus, nem statusférfiú, úgymondanak.”

Nem profi.

Magára is maradt

minden újságírói kiválóságával együtt. A 48-as nemesi-polgári forradalomban alig volt fontos szereplő, aki a népből jött volna. Táncsics a kivételek közé tartozott, s ezért nemcsak tudta, érezte is, mit beszél, ír. Neki nem volt elég, hogy eltörölték az úrbéri viszonyokat, megszűnt a robot, a tized, s hogy a jobbágytelkeket megkapták annak használói. Ő azt látta, hogy a rengeteg zsellérnek nem jutott semmi, miközben az állam, az adófizető megváltást fizet a földbirtokosoknak, akiknek pedig így is maradt bőven a jóból. Megfeküdte gyomrát az akkori kárpótlási törvény. A céhes kötöttségek sem szűntek meg. A forradalom vezetői viszont másként gondolkodtak. Tudták, hogy például kevéssel korábban Galíciában a függetlenségért harcba bocsátkozó lengyel nemeseket éppen jobbágyaikkal, parasztjaikkal mészároltatta le az udvar. Hogy tehát aki a parasztokat bujtogatja, könnyen megértésre találhat. Viszont a nemesek érdekeinek figyelembevétele nélkül nincs erőt is birtokló összefogás, függetlenség, magyar alkotmányosság, hogy tehát a parasztok érdekeinek radikális hangoztatása súlyos kockázattal jár. Táncsics viszont nem a nagy okosság, hanem a tények embere volt, mondhatni, újságíró. Tapasztalt és írt. Ennél nem tudott, nem akart eszesebb lenni. (Ahogy írták róla: a népszabadság mellett volt.)

És nem kétséges

hogy különös, szenvedélyes kapcsolatban volt a szabadsággal ő is. Táncsics egyik lánya 1849. március 15-én született. Lajoskának nevezte el, Kossuth iránti tisztelete jeleként. (Ő már Táncsics lehetett, mert apja a forradalomban odahagyta addigi Stancsics nevét is a magyarosabb hangzású Táncsicsért.) Az apát később éppen Lajoska temetésére nem engedték ki, amikor 1860 után ismét börtönbüntetését töltötte, akkor immár egy március 15-i megemlékezés szervezése, bujtogatás miatt. Ez a lánya, Lajoska, amikor pici volt, bár együtt élt Táncsiccsal, nem tudta, hogy a szakállas ember az édesapja. Csak bácsinak szólíthatta, mert a kis házuk hátsó szobájában nyolc éven át egy földbe vájt veremben élő emberről még ő sem tudhatta, hogy az Táncsics Mihály. Netán elkotyogta volna. S akkor nemcsak jelképesen végzik ki az apját, mint a forradalom után, hanem valóságosan is. A rendőrök csak évek múltán kezdtek el gyanakodni, amikor a példásan tisztességes nő hírében álló özvegy áldott állapotba került. Táncsics pedig, ha igaz, akkor is, álnéven, mások nevén és hasznára, s mi ma csak azt tudjuk, hogy életművének jelentős része eltűnt. Később, amikor amnesztiával szabadult a saját maga által ásott veremből, és ismét írni kezdett, a saját belső kiegyezésig sem tudott eljutni. Nem is az érdekelte igazán, hanem például az, hogy a nép is kapjon megfelelő iskolát, kórházat, tisztességes bért. Ennek megint nem volt igazán piaca. Viszont bujtogatás miatt megint lecsukják az éveken át félrevezetett és ezért bosszúkereső hatóságok. A fogságban aztán végképp elveszti látását. Ennek ismeretében, hogy hangzik egy börtönimája?! „Természet ura, jóságos isten... adj erőt és bátorságot minden polgárnak, hogy magán jogtalanságot elköttetni ne engedjen... Ne szíveld, hogy a lomha és röst az iparkodónak verejték közt szerzett keresményét dobzódva költhesse... Nyisd meg az emberek hályogos szemeit, hogy lássanak, mert a vakság minden nyavalya és gonosz közt legnagyobb rossz.”

Jelképes alakja

a magyar újságírásnak Táncsics azóta, hogy a március 15-i nép belebeszélt a forradalomba, nem utolsósorban az ő kiszabadításával. Közbeszólás volt ez, hiszen az országgyűlés delegációja a felirati javaslattal már elindult Bécsbe, a császárváros forradalma beszédeit citálva várta Kossuthot, amikor a pestiek megcsinálták a maguk forradalmát. Jó darabig az országgyűlésiek és a márciusiak nem is tudtak egymásról. Nem volt gyorsan, jól terjesztett lap, mely hírül adta volna, mi újság Pozsonyban, Bécsben, Pesten és Budán. Igen fontos volt, hogy a cenzúra eltöröltessék. Táncsics sorsa arról is ír azóta, hogy ha valakinek muszáj, akkor megírja. Ha külföldön kell kinyomni, ha álnéven kell kiadni, ha börtönben kell összeeszkábált vakvezetővel sorokat róni, ha a végletekig csodált Kossuth hivatja, s mondja, ha nem Táncsics volna, az igazság kezére szolgáltatná át, ha nincs az értelmiségiek között igazán fontos fej, mely ha kell, visszabiccentene, ha szegénységet szül minden sor, ami a szegénység gyűlöletéből születik, akkor is meg tudja írni. Másfelől pedig látni kell Táncsics sorsában azt is, hogy lehet a sajtó épp a születés mámorában, forradalmi szükségállapotban, föld alá vermelve vagy éppen az évszázados kiegyezéssel honosítva, ha valaki nem kapcsolódik erős szálakkal a mindenkori intézményes Magyarországhoz, szellemi félárvaságra jut, még ha időnként vállon hozzák is ki a fényre. Szép lenne azt mondani, hogy Táncsics mindig előre szaladt, földet osztani, amikor jobbágyokat szabadítottak fel, szakszervezetet, munkásoktatást, egyházak államtól való elválasztását követelve, amikor egységnek, függetlenségnek, saját államiságnak volt erős szava. Csak hát nem elöl volt. Inkább túl mélyen állt bele a valóságba, mozdíthatatlanul, szinte reménytelenül. Szimbolikusan.

A dilemma él

Merő archaizmusnak, ünnepi beszédnek tetszhet, de azért idézzük be, amit a cenzúráról írt, csak kedvtelésből helyettesítsük be a cenzúrát a rossz, pláne a rosszindulatú újsággal, mindjárt működni fog: „A censura nem egyes embert öl, hanem az egész emberiség lelkét öli, legalább szándékozik ölni... Bizony bizony mondom, az ember esze eláll, ha meggondolja, mennyire süllyedtek a népek, midőn ők magok fizetnek, magok adnak katonát a zsarnok kezébe, hogy őket nyomja... És mit gondol az olvasó, a zsarnokot okozom-e vagy a népet? Ez utolsót, mert a’hol szolgalélek nincs, zsarnok nem támadhat.”

Szép történet Táncsicsé

Érthető általa, hogy mindenkori hatalmak miért próbálnák az éppen akkor rendelkezésre álló eszközökkel elhallgattatni a tőlük független igazságosztókat. Mindig van ügy – forradalom vagy épp kiegyezés –, amire értelmes beszéddel is hivatkozhatnak. Legfeljebb a később keletkező buta csend lesz kínos. De ugyanúgy példa arra is Táncsics, hogy senki ne habozzék lázadni, ha be akarnák fogni a száját, mert valamiképpen mindig meg lehet szólalni. Természetes párbaj ez sajtó és szabadság között. Angliában négyszáz éve vívják kiérlelt szabályokkal, mifelénk kevésbé régen, darabosabban, de legalább kimondható újra és újra az en garde!

Táncsicsnak is, például, amikor már minden veszni látszott számára, amikor már öt lányát eltemette, szegényen leélte az életét, amikor épp a munkásszervezkedésben való részvétel miatt kellett idegesen figyelnie, ha kemény csizmacsattogást hallott, akkor megint lehetett saját lapja. A mérgesen kritikus Aranytrombitát az Andrássy-kormány is pénzzel támogatta. Nem maradt feljegyzés, amely arról tudósított volna, hogy annyi szenvedés után ezt az utolsót, az állami segítséget végül hogy viselte el.