Már Japánban is kialakította saját rajongótáborát

Oláh Csaba felvételeOszakában, Tokióban, Yokohamában és Takaradzukában az elmúlt év végén tizennégy, teltházas szólókoncertet adott. Lemezszerződést is ajánlottak neki, sőt egy musical főszerepére is felkérték. Nagy álma, nagy vágya azonban Bécshez köti: ott jelenteti meg első önálló albumát, amelyen már régóta dolgozik.

Az Elizabeth Haláljaként már korábban is kirobbanó sikere volt Japánban, ottani rajongóinak népes csapata tavaly nyáron az Operettszínházban is lelkesen bravózott. Mondhatnám: azóta is úgy követik, mint az árnyéka.

Hirtelen nagyon sok ismerősöm lett Japánban. Már zavar is, hogy nem beszélem a nyelvet. Szavak, kifejezések ragadtak rám, de az kevés.

Szülővárosában, Miskolcon nemegyszer koncertezett már, Bécsben is rendszeresen fellép, de egymást követő tizennégy estén talán még ott sem volt lehetősége két és fél órán át nyomni.

Ilyen lehetőség Japánban is ritkán adódik egy európai számára. Arra a piacra kijutni legfeljebb magyar operettel lehet. Vagy a bécsi Elizabethtel. Én is annak köszönhetem, hogy visszahívnak – rockkoncerteket adni. Alapvetően azért hívtak vissza, mert olyan show-t akartak látni, ahol engem és a két japán vendégemet láthatja a közönség. Mindenütt Guns and Roses-szel kezdtem a koncertet, aztán travesztinak öltöztem, és úgy énekeltem, de a következő dalban már magyar mentében jöttem be. Az egész japán turné azonban egy csúnya megfázással kezdődött. Elvesztettem a hangomat. Három nappal az első előadás előtt azt hittem: ott a világ vége. Nem tudtam, mi lesz. Orvoshoz mentem, aki megnyugtatott. Azt mondta: „Ilyen szép hangszálakat ritkán látok.”

Mit látnék, ha megnézném?

Hogy vastagabbak, ezáltal strapabíróbbak, mint egy tenor hangszálai. Nekem ugyanis baritonális hangszínem van. De mivel ezerrel próbáltam, s megerőltettem őket, beeresedtek és megduzzadtak. A premier napjára azonban csodával határos módon rendbe jöttek. Pedig két főpróbát is tartottunk.

A zenekar tagjai japánok voltak?

Mindenki. Kaptam egy tolmácsot, aki a negyedét sem tudta lefordítani annak, amit a rendező mondott. Próbáltam kitalálni, mire gondolhatott, öt mondatából ugyanis három-négy szót kaptam. Az volt a rendezői instrukció. De nem vagyok nehéz eset, nincsenek faksznijaim, a legelső perctől fogva motiválni tudtam a zenekart. Húztam őket. Szerettek. Pedig akkor találkoztunk először. A show-ban pedig nyomtam a szöveget. Jól kommunikáltam velük. Remekül zenéltek. Nekem csak annyit kellett jeleznem, hogy halkabban vagy erősebben.

Láttam koncert DVD-felvételén, hogy rögtön az első dal után lefeküdt a színpadon.

Mert annyit futkostam, annyira kész voltam! Túlhajtottam magam. Elértem a limitet, és újratöltöttem. A hetedik show után éreztem is, hogy sok volt, de mindent megcsináltam.

Akkor jöhet a japán rajongók újabb hada.

Jön is! Iderepülnek Bécsbe, lefényképeznek a Theater der Wien színpadán, ahol az Elizabethet játszottuk, utána vacsora, majd két-három dal a szállodában. De Miskolcra is elmennek, hogy megnézzék, hol születtem, hol jártam gimnáziumba, hol léptem először közönség elé, találkoznak az édesanyámmal, és megnézik az Operettszínházat is, mert tudják, hogy ott is szerepelek néha. Amikor Takaradzukában elmentem megnézni egy darabot, a közönség felállt és megtapsolt. Engem a japánok nagyon megszerettek.

Bizonyára kölcsönös az érzés.

Igen, engem is megfogott az ország. Tetszik a mássága. A Columbia Records főnöke exkluzív szerződést akart kötni velem, meg kellett magyaráznom neki, hogy Bécsben én már elköteleztem magam ezen a téren. Falco producerével dolgozom a készülő lemezemen. Májusban újra megyek vissza Japánba. Az Elizabethből, a Vámpírok báljából, a Mozartból és más musicalekből adunk majd estet, utána pedig lesz még tíz szólókoncertem.

James Blunt énekel most a rádióban. Szívesen hallanám, hogy vélekedik róla.

Hihetetlen erő van mögötte. Különleges énekes. Etalonember. Jó a dal, érdekes a hangszíne, izgalmas az egyénisége. Az Aerosmith énekese, Steven Tyler is olyan pasi, akit ámulattal hallgatok. Nem is tudom, hogy lehet így énekelni. A nők közül Gwen Stefani, Pink és Amy Winehouse a kedvencem. Nekem egyébként az az erősségem, ami a színházban olykor hátrányommá is válik: nem színészből építkezem, hanem rockénekesből. Az én egyéniségemhez csak különleges szerepek illenek. Nekem egy hősszerelmes irtó unalmasnak tűnik. Azt el sem vállalnám. A Rómeó és Júliában is inkább Thybalt vagy Mercutio lennék. Most kértek fel a Dr. Jekyll és Mr. Hyde főszerepére. Ausztriában játszanánk, még nem mondtam ki a végső szót.

Németországba is hívták, ahol évekkel ezelőtt az Abba-dalokból álló musicalest egyik énekese volt.

Színházi szerepre is hívtak, amely semmiféle kihívást nem jelentett. Rudolf trónörököshöz azonban nagy kedvem lenne. Azt szívesen eljátszanám Bécsben.

Nem érzi elvesztegetett időszaknak, ha színházi szerepek nélkül futnak a hetei?

Elvonási tüneteim inkább akkor vannak, ha sokat kell várnom a következő koncertsorozatra. Olyankor nagyon elbizonytalanodom. Pedig akkor is elfoglalom magam, mert újabb és újabb dalokat írok. Nekem most a CD a legfontosabb. Volt is egy időszak, amikor utáltam a színházat, mert arra vetítettem rá, hogy még mindig nem vagyok kész az albumommal. Nekem akkor lüktet a szívem, ha kétezer ember tombol a koncertemen, az röpteti a lelkem, nem egy új szerep. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de az nem kavar fel annyira. Nekem az nem akkora élmény. Színházban volt már vagy 1500 előadásom, a rockkoncertjeimmel azonban még mindig 100 alatt vagyok. Felborult az arány. Nincs meg az egyensúly. Rockzenére vágyom, a musicalek gyorsabban megtalálnak. A Theater an der Wien 2005 decemberében vette le repertoárjáról az Elizabethet. Azóta sok idő eltelt már, s ez érezhetően nyomot hagyott rajtam. Bár óvatos duhaj vagyok, szeretek kísérletezni. A színpad érzelmi állapot. Ha nincs, kompenzálni akarod. Az a jó tehát, ha van. Olyankor szabadon űzöm, hajtom magam, s hiába mondja a családom, hogy mekkora sikerem volt, a következő alkalommal még többet akarok nyújtani. Ez rettentő nagy harc önmagammal. Örökké a határaimat tesztelem, és nemcsak a színpadon, éjszaka, az előadás után is. Lehet, hogy párszor túllövök a célon, de erre az élményre is szükségem van. Mintha két énem lenne. Jekyllt otthagyom Bécsben, Hyde meg elmegy tombolni külföldre. Csak ezt jól át kell gondolnom, hiszen külföldre dolgozni megyek, okos kontroll alatt kell eldöntenem, mikor lehet egy egész éjszaka csak menni, sodródni, repülni, s mikor kell fittnek lenni. Nekem a tombolásra ugyanolyan szükségem van, mint a nyugodt párkapcsolatra. Az asztrológus is megmondta: hét planétámból hat kint áll a külső házban. Ahhoz pedig, hogy cserélni tudjam a bennem levő biztosítékokat, ki kell lőnöm a régit. A legjobb barátom szerint olyan vagyok, mint a főnix. Porig égek és újjászületek, aztán megint szárnyalok és újra zuhanok. Lehet, hogy szükségem is van erre az érzelmi libikókára. Én ezt nem keresem, ez engem mindig megtalál.

Kenyából és Bali szigetéről, gondolom, merőben eltérő élményekkel tért vissza.

Kenyában nem a szavanna állatvilága volt a nagy élmény. Ott, ahol mi voltunk, nem szaladgálnak ilyen-olyan csordák, orrszarvúkat, zsiráfokat, elefántokat azonban így is láttunk, egy oroszlán oda is jött egészen közel a kocsinkhoz. De volt más is. Hullámzó tenger, mélyvízi horgászat, mindez turista módra. Ezt untam meg a nyolcadik nap után. Sokkal nagyobb élmény volt az a program, amelyet én állítottam össze. Találtam egy taxist, aki öt napig minden éjszaka csak engem és a barátnőmet szállított. Harminc euróért hajnali négyig bírta. Olyan lokálokban jártunk, ahol nem volt turista. Mirát rágtunk, buliztunk, biliárdoztunk. Bali szigetén három hetet töltöttünk. Engem a búvárkodás sokkal jobban izgat, mint a szavanna. A merülések, a korallzátonyok, a halak valósággal elkápráztattak. A búvároktatót szerencsére nem érdekelte, hogy 18 méter helyett 30 méter mélyre merültem. Mintha csak egy óriási akváriumban úsztam volna. Hatalmas hajóroncs, tízezres halhorda – akár egy tudományos-ismeretterjesztő filmben. Fenséges érzés volt. Kenyában egyébként a maszájokat is meglátogattuk. Hagyományos ruháikban ősi táncot jártak, utána meg angolul beszéltek. Hihetetlen kombináció. Én is beálltam közéjük, és ott szökelltem velük. De mondom: én a víz szerelmese vagyok. A szavannán nem lennék boldog.

Japánban mennyit engedett meg magának?

Ott az volt a szerencsém, hogy mindig akadtak néhányan, akik örömmel vittek az éjszakába. Volt olyan, hogy nyolc csaj lógott rajtam. Japánt az első naptól az utolsóig élveztem. Az annyira feltöltött, hogy amikor már itthon találkoztam egy japán ismerősömmel, azt mondta: „Nagyon nagy erő sugárzik belőled!” Persze, ha sikeres az ember, mögötte az erő. Japánban minden egyes koncertemre már az első nap, ahogy kinyitott a pénztár, elkelt a jegyek 95 százaléka. Minden este telt ház előtt énekeltem. Engem ott tényleg nagyon szeretnek, és becsülik a tehetségemet.

Ez a tizenegyedik éve Bécsben. Szakmailag nagyon magasra jutott.

Nem panaszkodom. Jó az életem. Édesanyám szerint 32-33 éves koromban be kellene érnem. Addig még van néhány évem. Egy biztos: sok mindent tisztábban látok, mint az elején. Egyre közelebb kerülök az álmaimhoz. Amit most fogok csinálni, az valóban egyedi lesz, nagyon a sajátom. Készülő albumom első három dala mindenképpen irányadó. Megvan bennük a mágia, amit keresek.

Miközben az egész élete egy mánia.

Annak van egy mágiája. Igazán hálás vagyok a sorsnak, hogy a nagy musicalek után most egy új időszámítás kezdődik az életemben. Sokaktól hallom, hogy Bécsben a nulláról jutottam fel a százra. A neheze azonban most következik: nekem most a százról kell továbbindulnom.

Japán is ehhez ad újabb lendületet?

Remélem, igen. Úgy szeretnék visszamenni, hogy bizonyos fokon meg tudjam értetni magam. Nagyon nehéz nyelv a japán. Például azt, hogy „örülök, hogy megismertelek”, a japánok körülbelül úgy öntik szavakba, hogy „boldog vagyok, hogy megadtad nekem a lehetőséget arra, hogy kifejezzem a saját magam előtt is titkolt…” Szörnyű! Ha viszont azt mondom, hogy „vizet kérek!”, annak szerencsére a japán nyelvben is van logikája. A japán rendezőnek azonban, aki az én szólóestemet állította színpadra, tetszett, ahogy japánul énekeltem a Nagyot nőtt az árnyék refrénjét. Azt mondta: természetesnek hangzott a számból. Japán énekes kollégám is megjegyezte: tökéletes a kiejtésem.

Holnaptól tehát japán nyelvtanfolyam?

Mindenképpen. Már be is programoztam az agyam. Kezembe került nemrég a Titok című könyv DVD-je, megnéztem és most már tudom: ha eldöntöd, hová szeretnél eljutni, csak be kell programoznod az agyadba, a többit az univerzum megoldja. 1996 óta készültem a Halálra. El akartam énekelni, és sikerült. Most újabb program megvalósításán dolgozom.