Magyar Zoltán Füves könyve és annak településtörténeti, tudományelméleti vetületei

Az északi magyar nyelvterület legarchaikusabb népi kultúrájú területeként számon tartott Zoborvidék szöveges prózai folklórjáról, a vidék néprajza iránt több mint másfél évszázada megnyilvánuló intenzív kutatói érdeklődés ellenére viszonylag keveset tudunk. Pontosabban: eddig keveset tudtunk. Magyar Zoltán A mindentudó fű. Zoborvidéki mondák és hiedelmek című könyve tehát ebből a szempontból kétségtelenül fehér folto(ka)t tüntet el. Csak dicsérendő, s amolyan (még ha nem szeretem is ezt a szót) misszióként fogható föl a szerző tevékenysége, hiszen a közelmúltban adta közre a Torna megyei népmondák (Budapest, Osiris Kiadó, 2001) című vaskos gyűjteményét, s tudom, hogy dolgozik — egyebek mellett — további, a szlovákiai magyar tájakat érintő kiadványokon is. Mint többi publikációja, a most tárgyalandó is nagyobbrészt saját terepmunkájának az eredménye. A vonatkozó szakirodalom és helyi gyűjtők hathatós bevonásával 665 szöveget ad közre gyűjteményében, a modern magyar mondakutatás szövegközlésének megfelelő tagolásban, gondozásban. A kiadványt a szerzőtől megszokott igényességgel megírt kiadós bevezető tanulmány nyitja és jegyzetapparátus zárja. Az előbbiben először a vizsgált terület település- és népesedéstörténetét vázolja tanulságos módon, bár — megítélésem szerint — olykor kissé féloldalasan. Amíg rendszeresen szól arról például, hogy melyik egykor magyar többségű falu mikor és milyen mértékben szlovákosodott el, az ellenkező előjelű folyamatokról (pedig voltak ilyenek!) rendre megfeledkezik. Vicsápapátival és Nyitraegerszeggel kapcsolatban megemlíti, hogy „napjainkra e két településen a legelőrehaladottabb a nyelvvesztés folyamata…” (6. o.). Ez igaz, hiszen az 1991-es népszámlálás adatai Vicsápapátiban 2159 szlovák és mindössze 171 magyar lakost tüntetnek fel. Korábbi adataink (Vályi András: Magyarország leírása, Buda, 1799; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, Pest, 1851) viszont szlovák („tót”) falunak mondják, amely a 19. század végére elmagyarosodott (Kőrösi József 1896-ban már magyar faluként említi). Kodály Zoltán írja 1913-ban, hogy Vicsápapáti „1226 magyar, 113 tót lakossal, tót nevek régebbi beolvadást is sejtetnek” (vö. Ujváry Zoltán: Népszokások interetnikus kapcsolatai a Kárpátok és az Alföld találkozásának övezetében. Acta Museologica 1—2. Komárom, 1994).

„Surány környékére is ekkor érkeztek szervezett keretekben szlovák telepesek” — írja a szerző egy helyütt (6. o.). Nos, ez immár településtörténeti közhelynek számít szinte, hogy Nagysurányba és környékére a 18. században morva telepesek érkeztek, akik a 20. századra elszlovákosodtak (Kálmán Béla: A Nyitra-Zsitva vidék földje és népe. In Vas Károly szerk.: A magyar lélek szolgálatában. A Széchenyi Magyar Kultúr Egyesület Érsekújvári Csoportjának Évkönyve 1942—43. Budapest, 1943, 36—46.). A térség szlovák dialektusa még ma is rengeteg csehes elemet tartalmaz. A kérdés, hogy a magyar nyelvterületre, a 19. század végén erős magyarosítási törekvéseknek is kitett, nyelvszigeti helyzetbe került morvák miért szlovákosodtak el, s miért nem váltak magyarrá, számomra ma még megválaszolhatatlan.

Ezek a település- és népesedéstörténeti adatok többek között azért is fontosak, mivel a közhiedelemmel ellentétben a nyelvhez kötött folklórműfajok legalább annyira nemzetköziek, mint a népi kultúra egyéb jelenségei, és elterjedésük rendre átlépi az éppen időszerű nyelvi határokat. Ahhoz tehát, hogy értékelni tudjunk egy magyarul lejegyzett szöveget, tudnunk kellene, hogy a környezet szlovák településein ismerik-e ezt, s ha igen, akkor hogyan. Sokszor nem is átvételről van szó, hanem — ahogy arra Ujváry Zoltán több alkalommal is fölhívta a figyelmet — egy nyelvet váltott közösség bizonyos folklórelemeket továbbéltetett, csak immár másik nyelven. Sőt, arra is van számtalan példa, hogy bizonyos kötött szövegű folklórjelenségek még a régi nyelven élnek egy-egy, a nyelvváltás folyamatán túljutott közösség életében (erre Kodály is utal fentebb idézett tanulmányában).

Kéne már végre olyan mondakutatást végezni (például éppen a Zoborvidéken), amely a magyar és szlovák nyelvű adatközlők anyagát egyaránt rögzítené. Szinte biztos vagyok benne, hogy lényegében ugyanazt az anyagot kapnánk a két nemzetiség képviselőitől. A félreértések elkerülése végett: ezt a „házi feladatot” nem Magyar Zoltánnak kívánom föladni, hanem hazai magyar kutatóinkat, gyűjtőinket ösztönözni arra, éljünk már azzal a kincset érő adottsággal, hogy legalább két nyelvet, kultúrát ismerünk. Nézzünk már át legalább olykor-olykor a portánkat szegélyező kerítésen a szomszéd kertjébe is. Ott is nyílnak ám virágok, s lehet, hogy kiderül, a miéinkhez nagyon is hasonlóak!

A könyv kapcsán a mondagyűjtés mai hátulütőiről, problémáiról is elgondolkodhat az olvasó. Egyrészt az nyilvánvaló, hogy a szájhagyomány mondaanyagát folyamatosan befolyásolta az írott kultúra. Attól még azonban, hogy néhány Mátyás-mondának történetesen Galeotto Marzio vagy ponyvanyomtatvány, esetleg iskolai tankönyv a forrása, még a szájhagyomány részének, folklórnak tekinthető. Mi van azonban akkor, ha egy parasztember közvetlen olvasmányélményeit meséli el a gyűjtőnek? Hiszen ebben az esetben legfeljebb az adott egyén memóriáját, mondatszerkesztési, -fűzési készségét tudjuk tesztelni az efféle feljegyzéssel, és semmiképpen nem a szájhagyományozódás törvényszerűségeit. Vajon hány „szűrőn” kell átmennie egy eredendően (?) írott szövegnek, milyen hosszú időnek (számít-e ebben az esetben az idő?) kell eltelnie a „fogantatástól” a magnóra mesélésig, hogy már teljes joggal a szájhagyomány részének legyen tekinthető? Magyarán: hány elbeszélés, továbbmesélés kell ahhoz, hogy már folklóralkotásként legyen kezelhető? Hiszen ha elfogadjuk azt az alaptételt, hogy a folklór egyik alapismérve a szájhagyományozás, akkor ez sarkalatos kérdés. A történeti monda ugye valóságmagot is tartalmazó, mesés, csodás elemekkel színezett történet. Nos, ha ebből kihagyjuk a szájhagyományozódás kritériumát, akkor A Tenkes kapitánya televíziósorozat vagy Szentmihályi Szabó Péter könyvei is a történeti monda kategóriájába lennének sorolhatóak. Márpedig ezek nem mondák, többek között azért nem, mivel nem szájhagyomány útján terjedtek, öröklődtek „apáról fiúra”. De az sem lenne monda, ha valaki, miután megnézte a televízióban A Tenkes kapitánya egy epizódját, a történetet másnap jól-rosszul magnóra mondaná a folklórgyűjtőnek. Ha viszont ez a bizonyos epizód beszédtémává válna, egymásnak mesélnék az emberek, s ezután, többé-kevésbé letisztult formában, bizonyos idő elteltével egy folklorista felgyűjtené, akár történeti népmondának is volna tekinthető. Olyannak, amelynek történetesen ismerjük a pontos forrását.

A másik problémája a mondakutatásnak, hogy hovatovább egyre több töredéket közlünk. Ráadásul ezek a „töredékek” vélhetően nem is töredékek, egészen biztosan nem mondatöredékek, legfeljebb tudástöredékek, egyszerű kijelentések, a szó szoros értelmében vett adatközlések, amelyek jó esetben az adott egyén (hely)történeti ismereteit reprezentálják. „Annak az emlékére van az a kereszt, hogy a török csak eddig gyütt el” — efféle közlemények talán (?) szolgálnak némi (?) támpontul a parasztság történelemszemléletéhez, történeti tudásához, de ilyen alapon, hasonló módszerrel meg lehetne vizsgálni a fogorvosok történeti ismereteit, történelemszemléletét is. Csakhogy minek? Az is igaz persze, hogy a szerző az általa közölt szövegeket a bevezető tanulmányban már nem is nevezi mondáknak, hanem — divatos és univerzális szóval élve — narratíváknak. Hogy pontosan mit ért narratíva alatt, azt nem definiálja, tehát maradjunk annyiban, hogy „elmondott, elbeszélt szövegeket” ad közre. És ez „műfajilag” teljes mértékben fedi is a közölt szövegeket. Ily módon viszont a felgyűjthető és közölhető szövegek száma végtelen lehet. Hiszen ilyen típusú narratívákat bárki bárhol rengeteget tud mondani. Sokkal több 20. századi narratíva lett volna a gyűjteménybe felvehető…

Nagyon helyesen (és kellő óvatossággal) fogalmaz a szerző, amikor a Hajnalkert, Hajnalgyep, Hajnalkút típusú helynevek állítólagos „pogány kori” eredetére utaló narratívákkal foglalkozik: „arra, hogy mindez egy korábbi hitvilág megváltozott értelmű továbbélése lenne, ma már ugyancsak nem adható egyértelmű és főként autentikus válasz”. Kevésbé leszek óvatos, amikor annak a sejtésemnek adok hangot, hogy ezek a kifejezések (legalábbis a Hajnalkert és Hajnalgyep) inkább valószínűleg valaminő tűzrendészeti szabályzással hozhatóak kapcsolatba. Köztudomású, hogy a 20. század első évtizedeiig tömegesen meglévő szalma-, nád- vagy fazsindelyes tetők rendkívül tűzveszélyesek voltak. Ezért különféle központi, majd megyei vagy helyi szintre lebontott törvények, rendeletek szabályozták a nyílt tűz használatát a településen belül. Konkrét nyomára még nem sikerült bukkanom, de nem lehet kizárni, hogy a palócos jellegű vidékeken a lakodalmat záró hajnaltűz-ugrást is kitiltották a településekről, valahová, mondjuk egy Hajnalgyepre (s innen lehet a határnév neve). Csak példaként egy tűzrendészeti szabályzat, amely azért hasonló tevékenységek tilalmával foglalkozik. Az 1888. évi augusztus 12-én 53888/II szám alatt kiadott tűzrendészeti kormányrendelet alapján a megyék és települések a helyi viszonyokra applikált tűzrendészeti szabályokat voltak kötelesek hozni. Ennek alapján alkotta meg Nyitra városa tűzrendészeti szabályait. Ennek több paragrafusa is foglalkozik a település belterületével. Csak két példa: „8. § Udvarokon katlanokban tüzelni csak hatósági engedéllyel szabad, nyílt tűzhelyek egyáltalán nem használhatók”; „18. § Fáklyáknak az utcákon, utakon vagy tereken való használása hatósági engedély nélkül tilos.” Át kellene nézni ezeket a regionális és lokális tűzrendészeti szabályokat, s lehet, hogy a hajnaltűz tiltására is rábukkannánk valahol…

Meggyőződésem, hogy az a jó könyv, amely nem egyszerűen ismereteket, „tényeket” közöl, hanem egyszersmind problémákat, további kérdéseket is fölvet. Magyar Zoltán könyve — amellett, hogy adatokat rögzít, s ezáltal a magyar (és nemzetközi!) mondakutatás megkerülhetetlen forrásaként szolgálhat — a magyar folklórkutatásnak ebből a szempontból is jelentős hozadéka. Liszka József