Magyar újságíró – európai újságíró

A mai konferencia előadásainak témáival összevetve szokatlan megközelítésben szeretném végiggondolni a „kisebbségi” állapot egy sajátos fajtáját. Azt a kérdést járom körül, hogy kerülhet-e kisebbségi helyzetbe egy foglalkozás?

Az uniós csatlakozás mai magyarországi fázisában elsősorban az erőteljes, de nem mindig sikeres kormányzati propaganda nyomán a hivatalosan „eufóriát” közvetítő hangulatban néhány aggodalmaskodó vélemény is kialakult. Úgy hiszem, nem ünneprontás feltenni a kérdést ebben a megfogalmazásban is: mit ér majd az európai újságíró, ha magyar? Az érdemi kérdés pedig most már nem a két világháború közötti klasszikus megfogalmazást idézve így hangzik: lehet-e kisebbségben egy nyelv, egy kultúra akkor, ha „napszámosai” fizikai számszerű értelemben valóban kisebbségbe kerültek?

Illetlen dolog egy frissen megítélt Nobel-díj árnyékában a kulturális, nyelvi örökség sorsáért aggódni, különösen, ha tudjuk, hogy több méltó és nemzetközileg elismert „nyelvművészünk” is potenciálisan az esélyesek közé tartozott, tehát az irodalomtörténeti kiválasztást semmiképpen nem nevezhetjük véletlennek.

Nyelvújításunk atyja, Kazinczy Ferenc Dayka élete című írásában mai aggodalmainkhoz képest igen korán mondja ki:

„Rettegni az újtól, szokatlantól, idegentől éppen úgy hiba, mint mohón kapni és mind azon, valami új, szokatlan és idegen. ĺzlés kell az íróban, s ezeknek éppen az nincs, mely érezze, mi igazán szép és mi felvehető. Még egy nemzet sem vitte elő literatúráját anélkül, hogy azon nemzedéktől melyeknél a tudomány és mesterség már virágzott, ízlést, szólást ne kölcsönzött volna.” (Magyar Idézetek Könyve. Bp. Officina Novak 1991. 199.o.)

Ennél megnyugtatóbb és konkrétabb a múlt század szülöttjének, Ottlik Gézának az üzenete a Próza című kötetből:

„Politikai történelmünk nem bővelkedik dicsőséges oldalakban. Mohács óta inkább tehetetlenül kellett beleilleszkednünk a nagyobb hatalmak közötti egyensúly helyzeteibe, az ország politikai súlyával azonban a magyar nyelv és a magyar irodalom nem kezdett együtt hanyatlani, hanem éppen ellenkezőleg, mintegy teljesen kiszakadva a rossz sorsú államból, váratlan fejlődésnek indult. A magyar nyelv megtette a teljes hátralévő utat Európa felé, s irodalmunk, sajátságos módon, a huszadik század első negyedében már egyenrangúan, minden vidékiesség, epigonság érzése nélkül kapcsolódik be az európai irodalom egészébe, s szinte céltalan gazdagsága még az ország és a magyar anyanyelvűek teljes lélekszámával sem áll arányban, nemhogy a tényleges olvasókéval”. (Magyar Idézetek Könyve. Bp. Officina Novak 1991. 206.o.)

De vajon hasonló sors jut-e a magyar újságírásnak és művelőjének? A nyomtatott sajtó helyzete bizonyos szempontból egyértelmű és világos. A külföldi tulajdonos érdeke fundamentálisan egybeesik bármely európai piacgazdaság által szabályozott érdekhelyzettel. Minél több profitot termelni, de ezt csak az anyanyelven lehet úgy eladni, hogy befektetése az anyavállalat számára hozza a hasznot. Az igazi problémát az elektronikus újságírás területén látom. Itt ugyanis, bár az eszköz továbbra is a magyar nyelv, a forrás, a kút már egyre kevésbé. S ez elsősorban visszahat a nyelv romlására, másodsorban a vizuális szennyezés olyan új formáját teremti meg, amelyről, ha némi túlzással is, de teljes megalapozottsággal kijelenthetjük, hogy ha nem is szűken vett szakmai értelemben, de a hatást és a végeredményt illetően előbb a kiárusítás, aztán a leépülés, majd végül az „elektronikus és virtuális kisebbségi lét” fenyegetettsége kísért.

Nem lehet nem kitenni a felkiáltójelet azon tény mellett, hogy a legolvasottabb napilap információszerzési versenytársa nem egy másik napilap lett – az külön történet, hogy csak a bulvár képes lépést tartani vele – hanem egy internetes hírfolyam, amely látszólag ugyan semmiféle nyelvi változást nem jelent, de mindanynyian tudjuk, akik e teremben az átalakulás szakmai haszonélvezői is vagyunk, hogy bizony a folyamatosság, a tömörség és a terjedelmi korlátok nélküli mennyiség az újságírás klasszikus értelemben vett értékei szempontjából egyértelmű minőségromlást is eredményez. S ezen még annak az ismerete sem segíthet, hogy az internet esetében a szerkesztői szabadság egyfajta korlátozhatatlan szuverenitásba fordul át.

S bár a vélemény-újságírás reneszánsza a rendszerváltás után cáfolni látszik aggodalmaimat, valójában senki sem tudja pontosan, hogy az emberi cselekvés és döntéshozatal mélyáramlataiban minek van nagyobb befolyása, hatása: a „szavak mágiájának”, vagy a valójában képromboló „való világnak” mondott virtuális és kondenzált világnak.

A nyelv – és a mögötte rejlő értékes, bonyolult gondolat – elveszejtésének esélye nem csak egy külső hatalom erőszakos behatolása nyomán nőhet meg, hanem kisebbségbe kerülhet az értelmes gondolat és cselekvés egyfajta vizuális önmegadás formájában is. Elsősorban úgy például, hogy bár az írásbeliség, a nyelvi forma él és fejlődik, de hatása arányaiban egyre csappan az egyébként nyelvileg értéket alig hozó, vagy más esetben minden eddiginél bonyolultabban manipuláló képi formájában, és az ezt kísérő szöveges változatban például a másodpercekbe szorított híradós kalodájában.

Az Európához csatlakozó Magyarországon ma jó újságírónak lenni mindenképpen azt jelenti, hogy törekedni kell a szakmán belüli „kisebbségi lét” elkerülésére: vagyis bizonyos európai – sőt amerikaiból európaisított – üzleti változat ellenére elkerülni a példányszámnövelés, a szenzációhajhászás nemtelen formáit. Elsősorban nem valami ellen kell tenni, hanem valamiért, azért az értékőrzésért, amelynek megmaradását mind a mai napig mindazoknak az újságíróknak is köszönhetjük – Kazinczytól Esterházyig, –, akik fontosnak tartották, hogy ennek a foglalkozásnak, tehát az újságírásnak is művelői legyenek.

Vagyis az európai méreteket és nyelvi korlátokat figyelembe véve a magyar újságíró akkor lesz képes beilleszkedni az új helyzet diktálta elvárások közé, ha tudatában van, hogy a nyelv eddigi hagyományai és megőrző erejének hatalma képessé teszi „a műveltséggel fertőző” személyiség kibontakoztatására.

Miközben a televíziós képernyőket elöntik a műveletlen és felkészületlen „sztárok” – s eközben kisebbségbe kerülnek a személyiségükben és megjelenésükben is értékhordozó elektronikus újságírók –, nem kérdéses, hogy éppen a széles körben, színvonalasan és igényesen terjesztett nyelv lehet az, amely valójában megszünteti ezt a látszólag hátrányos helyzetet.

A magyar történelem fordulópontjain mindig is az „írástudók felelőssége” jelentette a garanciát arra, hogy a széles tömegekhez megfelelő mélységben és hatékonysággal juthassanak el a változás értékszerző és értékteremtő elemei.

Most, hogy a csatlakozás fordulatát egyértelműen pozitív fejleménynek minősíti a társadalmi közmegegyezés, nagyobb hangsúlyt kap az írástudók között az újságíró, s ezek között is a „képújságíró” felelőssége. Ilyen értelemben tehát a magyar újságíró nemhogy kisebbségi helyzetbe kerül, ha kilép az európai piacra, hanem éppúgy tágulnak a lehetőségei, mert az információszerzésnek és terjesztésnek valóban „csak” nyelvi korlátai lehetnek.

Hihetetlenül jelentős fordulat ez, mert a nyelvi korlát ilyen típusú felismerése egyet jelent az összeurópai kulturális gyarapodás lehetőségének felismerésével.

Viszont hasonlóan fontosnak látszik a nyomtatott formában megjelenő és vizuálisan ép anyanyelv megőrzése mellett, hogy a magyar újságíró megtanuljon gazdasági vállalkozóként is európai polgár, tehát nem „kisebbségben” lévő egzisztencia lenni. Mielőtt félreérthető lenne a dolog, sietek leszögezni, hogy itt egy olyan magatartásról van szó, amely adaptációs képességet jelent egy egyre terjedő társadalmi szerkezethez, amelyben a szakmai és kulturális felkészültség mellett az önfenntartás új formáinak elsajátítása is automatikussá válik.

Az elmúlt tizenhárom év alatt azt figyeltem meg, hogy a technikai eszközök robbanásszerű változásainak kényszere közepette nagyon sok kollégám nehezen tudott lépést tartani az úgynevezett „hétköznapi tudás” egyre halmozódó változásaival. ĺgy a tudásipar áldásainak kihasználása helyett kénytelen volt vesződni a felzárkózás nehézségeivel. Jól tudom, hogy bizonyos szempontból ez generációs kérdés, de a média területén tevékenykedő főiskolai oktatóként is azt tapasztalom, hogy miközben a fiatalabb generáció már természetesen igyekszik hozzászokni a több lábon állás megkerülhetetlen követelményeihez, aközben a több kultúrában gondolkodás alapjait valójában nem egy másik kultúra alapos megismerésére törekvés vezeti, hanem helyette a kiszélesedett fogyasztási piac lehetőségeinek maximális kiaknázása.

Az újságírói pálya európai értelemben vett továbbépítése egy újabb lehetőség annak felismerésére, hogy ha valaki magyar nyelven valamit elért, azt idegen nyelven is könnyebben lehet hasznosítani, terjeszteni. Vagyis az úgynevezett szakmai ismerettel együtt képességet lehet és kell szerezni a nemzetközi piacon való eligazodáshoz.

Koltai Lajos Oscar-díjra jelölt operatőrünk amerikai sikereinek titkát faggató újságíróknak el szokta mondani, hogy az ő tevékenységében mindig is a közép-kelet-európai gondolkodást, szemléletet kérik és várják el a magas színvonalú technikai jellegű művészeti tevékenység mellett.

Ha egy magyar újságíró vagy televíziós külföldön ösztöndíjat, pályázatot vagy valamilyen díjat nyer el, akkor nyilvánvaló, hogy az elismerésben benne foglaltatik az is, hogy vállalta a kockázatot, és kilépett egy szélesebb piacra, ahol a megmérettetés közepette a tehetségen és teljesítményen kívül az érvényesülés képessége is mérlegre kerül.

Ezért tehát úgy gondolom, hogy ebben a nagyon erősen nyelvhez kötött foglalkozásban is erősen szociológiai jellegű és ilyen értelemben világnézetet is komolyan befolyásoló az uniós csatlakozás.

A nemzeti jelleg és érték mellett ugyanis a nacionalizmus kifejezésből remélhetőleg fokozatosan eltűnik majd a világnak ezen a felén is a pejoratív tartalom, és helyébe egy természetes, egységes szemlélet lép, amelynek lényege: kulturális és piaci értelemben is egyenrangú partnerekké válunk, és ezért nincs szükség a továbbiakban arra, hogy újra és újra hangsúlyozzuk az adott nációra vonatkozó elkülönítő jeleket. Nem azért, mert ezek megszűnnek vagy feleslegessé válnak, hanem éppen azért, mert egyszer és mindenkorra egyre inkább tudottnak és természetesnek veszik.

A magyar kultúra hátrányos helyzete – különösen a határon túli magyarok szavai és tapasztalatai a bizonyítékok rá – bizonyos politikai körülmények között természetesen nem szűnik meg, de kétségtelen, hogy a magyar újságírók európai újságíróként is a gazdagabb lehetőségek és a megbecsültebb „írástudók” közé kerülhetnek. Csak reménykedhetek abban, hogy ennek egyszer szociális hozadéka is lesz, s a kitágult piacon az egzisztenciális kiszolgáltatottság elleni küzdelemben is új formációkra és szövetségesekre találunk. De ez már nem ennek a konferenciának a témája.

(Elhangzott a Média-nacionalizmus, kisebbségek és EU-integráció című konferencián, amelyet 2003. május 23-án tartottak Budapesten, a Magyar ĺrószövetség székházában.)

A szerző a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke