Lusus non fictus

A kötet előadásmódja szerzői adottságra, jó magyarázókészségére vezethető vissza: a vizsgálat tárgyának lényegét könnyedén összefogva megosztja olvasójával, s innentől a legtermészetesebbnek tűnő örömteli kutakodással teszi őt kíváncsivá és érdekeltté olyan művek részletkérdéseiben, melyek egynémelyikét eladdig legföljebb hallomásból ismerte. Teszi ezt úgy, hogy az olvasóban nem műveltsége korlátai (tényleg csak a példa kedvéért: latintudásának hiánya) igazolódnak, mert mire ezek felmerülhetnének, figyelmét már a lényeginek tételezett részletekre irányítva leköti. Eljárása a tárgyat egyre közelebb hozó optikamozgás technikája, az anyagvizsgálat, akár a mikroszkóp alatt, rögtön a szerkezet oly mértékű kinagyításával kezdődik, hogy alkotóelemei láthatóvá váljanak. Valahogy úgy, ahogy a klasszikus fizikában: ami mérhető, leméretik, ami nem mérhető, azzá tétetik. Az anyagvizsgálatot feltételező tárgyismeret s egyáltalán, magának a területnek (antik irodalom, költészet, reneszánsz) az általános népszerűsége olyan evidencia, melyre a szerző nem veszteget időt, hanem fürge léptekkel a legérdekesebb részletekhez vezeti a szemet. Mi sem természetesebb, hogy az élesítés során a legérdekesebb részletekhez vezető út csupa evidenciával van kikövezve; jó példa erre a Scaligeri Thaumantiájáról szóló dolgozat nyitánya: „Scaliger rendkívül impozáns életművet hagyott ránk, s ebben a szerteágazó szövegvilágban valóban kimagasló szerepet kap a Thaumantia című szerelmi dedikációs kötete…” (207.)

Talán említeni sem kellene, de a tanulmánygyűjtemény célját tekintve fontos: a fenti, gazdaságosan redukáló előadás-technikával ellentétben a szemrevételezett összetevők milyensége és szerepe annál precízebb és árnyaltabb jellemzésben részesül. Elsősorban is magyarázatot kap a cím, ezt a szerző rövid bevezetőjében fejti ki: jeles költői alkotásokról lesz szó két osztásban, előbb humanista és neolatin művek, majd a régi ma?gyar(országi) irodalomból. Ugyan?ebből az előszószerű szerzői szövegből került ki az a szűkített tömör eligazítás, mely a könyv hátlapján olvasható. Ez (nagyon helyesen) a lényeginek is egy szerkesztett szinopszisát adja; nélkülözi egyebek közt a szerzői hang kedves sajátosságait (a Csehy Zoltánnak már az első mondatában is oly jellemző „igazándiból” szavát, például), mintegy megelőlegezve a kötet tanulmányai elé iktatott tipológiai vázlatnak azt a következtetését, mely szerint „a szöveg utóéletét nem is annyira szerzői, mint inkább a mindenkori szerkesztői narratíva határozza meg.”

A lényeghez vezető legtömörebb magyarázattal az alcím szolgál: Kötetkompozíciós eljárások és olvasási stratégiák a humanista, neolatin és a régi magyar költészetben. Az általános olvasói kulcsot, pontosabban nem is kulcsot, hanem a kulcsok (és zárak) működési elvét a Humanista és neolatin kötetkompozíciós eljárások az antik modellek tükrében című, mintegy huszonöt oldalas tipológiai vázlat adja, s nemcsak a könyv olvasásához és vizsgált tárgyának értéséhez elengedhetetlen, előrejelzi, hogy lényegében csak elrugaszkodási alap a későbbiekben elemzendő konkrét vers- és kötetkompozíciók roppant változatos, mégis, egyediségükben is rokon (poétikai, műfaji, figurális, sematikus stb.) elemeket mozgósító darabjainak elemzéséhez. Amit a cím és alcím ígér, azt a tanulmányok két nagyobb egységre osztása valósítja meg: az elsőbe egy Petrarca-ecloga olvasási stratégiája kerül, aztán A tízesek anatómiája összefoglaló alatt három numerikus kompozíció (a vergiliusi tízes szerkezet neolatin variációi), majd Hortorum custos (’a kert őre’) címmel a priapikus (Priapus alakja és a köré szőtt) hagyomány Albertino Mussato és Pietro Bembo költészetében, a negyedik tanulmány Beccadelli Hermaphroditusának szerkezetét elemzi, az ötödik Piccolomini Cinthia című kötetét, a hatodik Angeriano Eroto?paegnionját (a kötet viszonyát a szerelmi dedikációs verskötetek hagyományához), a fejezet utolsó tanulmánya pedig ismét (Piccolomininél már felvetett) a servitium amoris (’a szerelem mint szolgálat’) és a vele ellentétesnek, ez állapot ellenpontjaként felfogott libertas (’szabadság’ mint állapot) viszonyát vizsgálja konkrét szövegrészeken. A kötet másik fele (latin nyelvű és latin nyelven írtakhoz viszonyuló) magyar költői munkákat elemez: Vetési László egy versciklusát, Istvánffy Miklós kötetét és verseit, a hosszabb ideig Magyarországon tartózkodó Girolamo Balbi fordulatokban gazdag költészetét, negyedikként Thaumantia, Julia, Neaera összefoglaló cím alatt három neolatin szerelmi dedikációs verskötet viszonyát Balassi költészetéhez, majd Árkádikus álom és kulturális emlékezet címen Vergilius II. eclogájának magyar ihletettjeiről (Faludi, Amade, Zrínyi), a sort és a kötetet Gyöngyösi István terjedelmes Csalárd Cupidójának elemzése zárja (barokk műfaj?kontamináció mint szövegszervező erő). A kötethez végül névmutató is tartozik.

Mit nyújthatnak a kötetkompozíciós vizsgálatok és elemzések, tehető fel a kérdés a könyv ismeretlen olvasója számára. De ennek előszámlálása is messze meghaladja a recenzió lehetőségeit. Tehát csak például: kideríthetik, hogy egy nem létező vers minden való?színűség szerint huszonkét soros lehetett (153.). Vagy egy általánosabb hozadéka, a szerző szavaival: „a konstrukciókutatásnak pedig csak akkor van igazán értelme, ha termékeny párbeszédbe képes vonni a mű egészét a kielemzett rendszerrel, s újabb olvasatok elkészítésére serkent.” (95.) Vagy ha a legújabb kutatás rögzítette eredményeket is képes kimozdítani helyükből (ez egyebek közt Istvánffy esete; 169–188.). Vagy: egy kötet albumszerűségének ereje (Vetési és Balbi költészetének káprázatos példái). Sok-sok színes apró adalék a lírai műfajok metamorfózisaihoz, az állandósult képek és sémák vándorlásához – a változatoknak az ezeken belül nyíló kiapadhatatlan tárháza; számos új (nyilván a szerzőnek köszönhető) nyers- és versfordításforgács. Előszámlálhatatlan, valóban. S mindez a tárgyához szó szerint szerelmes vonzalmú illusztris előadásban.

Végezetül, bár a könyvet (lám) nagy élvezettel forgathatja a humanizmus és a reneszánsz vagy az antik irodalom iránt alkalmilag érdeklődő olvasó is, címzettje és termékeny továbbgondolója igazándiból a szakmában kutatóként érdekelt réteg. Merthogy szórakoztató olvasmány ez, ugyanakkor komoly játék, a szerző szóhasználatával: lusus non fictus. Másfelől kétségtelen, hogy nemcsak az irodalom kortárs vizsgálatához nyújthat, eleveníthet fel általában is fontos szempontokat, hanem a kortárs líraköteteknek azokhoz a darabjaihoz is, melyekben hangsúlyos (olvasási stratégiaként és értékként jelen levő) a kompozíció. Konkrét példákra gondolva eszünkbe juthat Csehy Zoltán legutóbbi, Hecatelegium (Ámor diadalmenete tíz könyvben, melyet a híres-nevezetes Pacificus Maximus, korunk porából megéledt Propertiusa, Tibullusa, Gallusa, Martialisa és Ovidiusa költött 1429 és 2005 között) című verseskötete, különösen figyelembe véve nem csekély, de a kötet jelentőségét távolról sem minden aspektusában felmérő recepcióját.

(Csehy Zoltán: Parnassus biceps, Kalligram, 2007, 256.)