ĺgy nevelünk mi

A játszótéren egy kislány és egy kisfiú játszik a homokban. Anyukájuk fáradtan ül a padon: nem olvas, nem kötöget, nem csinál semmit. A két gyerek rövidesen hajbakap valamin. Történetesen, mert Tibike elvette Katinkától a kiskannát. Az anya a lánykát csitítgatja: add neki, hadd játsszon vele! De Tibike elveszi Katinkától a kislapátot, és a műanyag csillagot is. Végül kitépi a kislány hajából masnit, és a homokba tiporja. Az anya Katinkát fékezi. Katinka sírni kezd, erre anyukája jól megszidja, és büntetésből a padra ülteti. A kislány nem játszhat semmivel, öklömnyi könnyek csorognak az arcán. Ám Tibike nem nyugszik meg. Már minden játék nála van, csak épp játszótársa nincs, hát unatkozni kezd. Végül odamegy az anyjához, és jól sípcsonton rúgja. Az anya megszorítja a gyerek karját, és fogai közt sziszegi: — Olyan vagy, mint az apád!

Két család ül a világ legkedveltebb önkiszolgáló éttermében. Az egyik családban két lány, a másikban egy fiú – a kamaszkor küszöbén mindhárman. Ételt hoznak maguknak. A fiú maxi adagot, a lányok a light-formulát. A lányok csak csipegethetnek, kólából is csak a cukormenteset ihatják. Az anyukájuk szigorúan ügyel a diétára, nehogy elhízzanak!

A matematikus házaspár egy fiút meg egy lányt nevel. Ha összejön a baráti társaság, az anyák fő témája a testsúly: jobbnál jobb diéták, fogyókúrák, mit mivel lehet, és mivel nem szabad enni. A matematikusék kisfia ötéves, kis vasgyúró, büszkék is rá a szülei. A lány tizenkét éves, csont és bőr, talán ha harmincöt kilót nyom. – Évike nem ehet édességet! – jelenti ki az anya, ha a gyerekzsúron a tortára kerül a sor. – Évike csipszet sem ehet, hizlal! Évike nem ehet banánt sem, mert sok a cukortartalma, a húsok közül csak csirkemellet fogyaszthat körítés nélkül… Évike naponta méri a derekát, s kétségbeesik, ha egy centivel többet lát, mint előző este. A matematikus édesanya csúnyán megdorgálja minden felesleges deka végett: ő ugyanis pontosan tudja, a valahány centi magas lányához milyen testsúly illik…

Az orvosi rendelőben egy szőke fürtös ovis tipeg ide-oda. Láthatóan rosszul érzi magát, arca kipirult, lázas lehet, időnként köhögési rohamok kínozzák. Az anyukája minden lépésére vigyáz. De a váróteremben sokan vannak, telik az idő, s egyre több beteg gyerek gyűlik össze. A kislányka megunja a terem felfedezését, csintalankodni kezd. Felmászik a székre, majd visszacsusszan a földre, elszalad az ablakig, megnyalja az üvegajtót, s nem érdekli sem a macija, sem a cumisüveg tartalma. Egyszerűen rosszul érzi magát, hát nyafogni kezd. Az anyukája csitítja egy darabig, de mivel őt is megviseli a várakozás, bekeményít: „— Evelin csúnya vagy, nem szeretlek! Ha csúnya leszel, nem veszek csokit, a doktor nénitől pedig kapsz egy szurit, és apuka meg a nagyi sem fognak szeretni!” A kis tipegő égszínkék szemével csodálkozva néz az anyukájára, és bölcsen megjegyzi: „nem vagyok csúnya”. — De bizony csúnya vagy — száll vitába az anya, és még sokáig ismételgeti a picinek a fenyegetést...

És Katinka beletörődik, hogy a férfi akarata előtt mindig fejet kell hajtani, a tinilányok megtanulják, hogy sosem ehetnek kedvükre, s a testsúly a világmindenség központi témája, Evelin pedig egy életre megjegyzi, hogy az emberek csak a szép lányokat szeretik. Egy nőnek igazán nincs is másra szüksége…