Lecsókolbász, Caliban, zárlatos bojler

SZÁVAI ATTILA

Abban reménykedem, hogy színészként jobban buknak majd rám a csajok. Azért nem lehet semmi a lányfülnek, mikor mondom szépen bele a járatokba a frappáns idézeteket, monológokat, éneklem be neki a dupla kuplékat, hogy beleremegnek a fülszőrei.

Most, hogy bevett a társulat, már nyugodtabban adtam ki magamból a jellemet, amit megkíván a szakma és a szerep. Én már gyerekkoromban megkívántam a színházat, vagy bármi olyan szakmát, amit sokan néznek: bakter, pap, részeg céllövöldés. Régebben meggyőződésem volt, hogy hajléktalankodni, az is valami szakma, ahol az a munkakör: nézni kell a várost, az embereket. Később jöttem csak rá, hogy ezek az emberek statiszták. Hogy aki nézi a filmet, lássa szépen azt is, milyenek az arcok, a szokások, körülmények a háttérben. Miközben az előtérben a szép emberek jönnek-mennek, erotikázzák magukat, veszik fel a téháemeket mindenre, mákdaráló, vízköves bojler, zacskós leves. Ahogy fejlődött bennem a szemlélet, egyre inkább a színházon járt az eszem, a színészeten, bújni bele mások bőrébe, mint egy baleseti sebész. Egy ideig bohóc is szerettem volna lenni, de mivel festék nélkül is rojtosra röhögték a rekeszizmukat a rokonok, mikor egyszer szavaltam karácsonykor, letettem róla. Apám szerint azért nevettek annyira, mert a karácsony alapvetően vidám ünnep, és nem azért mulattak rajtam, mert úgy szavaltam, mint egy kombájn. Hanem mert jó volt hallani, hogy legalább belém szorult némi kulturális érzékenység, ha már az apám csak a farakás mögé tud beszorulni, mikor részegen kergeti a tyúkokat. Néha rájön az öregre a meggyőződés, hogy háziállataink valamelyike kibeszéli a háta mögött.

Valahogy, ha régebben templomba jártam, gyakran jutott eszembe, hogy a plébánosunkban is van egy jókora vödörnyi színészi szemlélet. Úgy tudja mondani a szövegét a misén, mintha súgnák neki. Apám szerint tényleg súgják fentről, olyan magasságból, ahová nem érnek el a rádióhullámok és a mobil tűzoltólétrák. Apám ezt olyan átéléssel mondta, sőt szavalta a konyhaasztalon, mintha olvasná valahonnét. Örülök, hogy van kire felnéznem.

Szintén apám szavajárása, hogy a színészek gyanús emberek. Szerinte akármelyik fővárosi művészelméjűt megkérdezhetem, mennyi olajat eszik a kapálógép egy kerti szezonban, nem fogja kapásból rávágni a választ. A színészet azért mégsem egy másodvetés, pláne nem elletőkutrica. Szerintem meg apámból lehetne valami jó kis karakter egy filmben, gyerekkorában is azzal vigasztalták: nem csúnya ő, csak karakteres. Ettől megnyugodott és nyugodtabban esett neki az életnek. Kétpofára. Hamar rájöttem – amit aztán a társulatban is csak megerősítettek –, hogy ha el van veled hitetve egy élethelyzet, egészen őszintén fogod végigélni, miközben a rendezés annyit ér csak, mint egy üres kályha. A rendezőm szerint a szart is el lehet adni, ha szépen van csomagolva, aztán tett néhány célzást a mai kereskedelmi televíziózásra, mielőtt mondta volna, hogy hagyjuk ezt most.

Ja, ha már itt tartunk, elmondom neked, hogy az első szerepem az óvodában történt, azt hiszem, ott kaptam rá a színházi atmoszférára. Én voltam ugyanis a kályha a színpad bal szélén. Szövegem nem volt sok, annyit kellett csupán kétpercenként mondanom, hogy hőőő-hőőő, miközben kezeimet magam előtt lóbáltam, vízszintesen hullámoztatva. Állítólag maradandó nyomokat hagytam néhány falubéli értelmiség lelkületében, azóta a kelleténél feszesebb ritmusban, hangosabban köszönnek. Valami anyák napjára adtuk elő a darabot, amit a fizikatanárnő rendezett, mert szerinte a magyartanárunk csak annyit ért a színdarabokhoz, mint apám a szegmentális társadalmak kutatásának módszereihez. Ehhez nem fér kétség. Ahhoz sem, hogy apám miért került szóba. Azért, mert anyám a magyartanár, vagyis hát volt, elment nyugdíjba. Apám szerint kifogytak belőle a verslábak, elkoptak a jelzős szerkezetek.

Szeretem szagolni a színpadi függönyt, van benne valami áhítat, valami fennkölt, amitől lemegyek hídba. A rendezőm alapvetően egy barom, de vannak azért jó jelenetei. A minap bejött az öltözőmbe és arra kért, próbáljam meg úgy játszani Calibant A vihar című darabban, mint aki tényleg a fizikai és primitív ösztönök képviselője, nem csak úgy ákombákom kell viharzani, tessék átélni jobban a primitívséget. Mondtam ezt otthon apámnak, szerinte is egy barom a rendezőm, hogy nem vette észre bennem kapásból Calibant. Pláne, mikor mutattam a dirinek a családi fényképalbumot, benne azt az oldalt tíz képpel, mikor kötjük be a gázkazánt családilag, én meg vascsővel kergetem a kutyákat a munkaterületről. Szép sorozat, mondta baromi jópofán a rendezőm, az biztos, van benne rávilágítás a társadalmi perifériára. Légvédelmi reflektorral. Apám már nem hagy ezzel békén, a következő próbán tényleg meg fogom kérdezni a direktort, hogy szerinte mennyi az olaj a kapálógépbe, hátha mond rá valamit. Ha meg nem, hát lesz mire gondolnia, mikor nem alszik éjszaka. Márpedig nem nagyon alszik. Azt mondja, a sok stressz, ami álmatlanná teszi. Hiába mondtuk neki a kolléganőkkel, hogy valóban nem ártana némi álom a szemére, vagy valami nyugtató éjszakai pakolás: karikára vágott kígyóuborka, paradicsom (lecsókolbász, IFA-karburátor).

Galkovics szerint, aki szomszédunk, vagy rokonunk vagy mi, szóval a köpcös szerint kivételes tehetség lakik bennem, egy kész kis Rómeó. Ezt abból következtette ki, mikor betonoztuk nála az erkélyt, és közben úgy tartottam a fándlit, mint aki vallomásra készül. Pedig csak azt szerettem volna kifejezésre juttatni, hogy részemről befejeztem a kétkezes munkát. Eztán szépen csavarok magamban párat a perspektíván, zummolom a zukunftot (németül is tanultam ám) és az olyanokban szeretnék már csak építkezni, mint például a művészet. Nem lebecsülve persze a malter szagát és az olyanokat, hogy nyekken a lapátnyél, fröccsszagú röhögések, köpni bele a betonkeverőbe. A színészet is hasonló folyamat, az ember itt is apránként rakja össze magában az előírt világot, kell némi kötőanyag is, aztán csak a beleülés a készbe, kávészag, csipketerítő, zárlatos bojler.