Közös történelmi múlt, ma együttműködés (2.)

MIKLÓSI PÉTER

(A beszélgetés első részét múlt kedden, lapunk augusztus 20-ai számában olvashatták.)

A históriakutatás, a történetírás mai szemlélete milyen szerepet szán a nagybecsű Szent István-i Intelmeknek?

Az Imre herceg uralkodását előkészíteni hivatott Intelmek fontos szerepet játszottak a magyar királyság új rendjének kialakításában, annak eszmei alapvetésében. A tíz pontból álló, – főként az Istenbe vetett hit követésének, valamint az egyház tekintélyének elismertetését – fontosnak tekintő Intelmek a legfontosabb uralkodói alapelveket tartalmazták. A főpapok és főemberek, vitézek, a külföldről érkezettek, az elődök tisztelete, az igazságosság, a türelem, az ima és a kegyesség erényei alkották a korabeli uralkodás alapértékeit. A korszak európai királytükreihez hasonló Intelmek fontos kiegészítő jogforrását jelentik az államalapításnak. A Szent István-i örökség sokféleképpen idézett s értelmezett szövege, bennünket, „külhoni magyarokat” is sokszor érintő szövegrésze a külföldi vendégekre vonatkozik. Érdemes ebből a hetedik részből hosszabban idéznünk: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Amennyiben ennek az „intelemnek” az eredeti értelmét nézzük – tehát hogy az országban alapvető katonai, gazdasági, egyházi és egyéb szakmai tudást képviselő, soknyelvű embereket kívülről kellett behozni –, akkor ezt ma is könnyen és pontosan megértjük. Az európai alapértékek közt a nemzeti sokszínűség mellett ugyanolyan fontos a személyek szabad helyváltoztatása, a kulturális és gazdasági értékek szabad cseréje. Enélkül térségünk országai sajnálatos módon a 21. század elején is „gyöngék és esendők” lennének. Ez az eredeti intelem manapság is korszerű. A Szent István-i gondolat rendszerváltás utáni egyik újraértelmezését a nemzetállami, kivált a pártállami kalodák nyomorúságának felszámolása jelentette. Ennek részeként a kisebbségi túszhelyzetek leküzdésének lehetséges módja is megfogalmazódott. A határon túli magyarok magyar nemzethez való tartozása senki számára sem jelenthet hátrányt és megkülönböztetést. Az Intelmek eredeti jelentősége mindazonáltal abban van, hogy már István korában felismerték a kontinens nemzeteinek és országainak egymásra utaltságát.

Ez a dolgok máig érvényes, fennkölt princípiuma. Viszont az érem másik oldala – a történelem évszázados realitásait, az országok és nemzetek közötti viszonyt s iszonyt látva – távolról sem ennyire fényes! Maradva akár szűkebb régiónkban, ön hol látja a szlovák–magyar nézetkülönbségek sejthető eredőjét, forrásait?

A 19–20. századi nemzeti, nemzetiségi, majd államközi konfliktusok, érdekkülönbségek, rossz döntések, mulasztások egész sorát tudjuk felsorolni mindkét oldalon. Úgy látom, kölcsönös kapcsolataink komoly deficitje, hogy még mindig nem becsüljük eléggé a közös államunk, a soknemzetiségű, 1918 előtti Magyar Királyság, illetve a Habsburg-monarchia történelmének közös elemeit. Holott ezek nélkül – a közös uralkodók, közös szentek, közös hadsereg, iskolák, közös szimbólumok nélkül – sem magyar, sem szlovák történelem, sem pedig reális történelemszemlélet nem létezik. A nemzetállami történelempolitikák közel kétszáz éve a nemzetfejlődés megkülönböztető jegyeire teszik a hangsúlyt. Emiatt aztán még a közös intézmények történelméből is gyakran mást olvasnak ki a magyar, szlovák, román, horvát, szerb történészek. A mai modern európai nemzetek egymástól különböző képleteiben az állam és nemzet – a történelem és a jelen, a kultúra és a gazdaság, a soknyelvűség és a jogegyenlőség – különböző felfogásai keverednek. Itt, Közép-Európa keleti felében már több mint száz éve láthatóan minden a nemzetállami logikának rendelődik alá. És ilyen olvasatban a történelem mindig is konfliktusos történelem lesz. Közös történelmi személyiségeink, szimbólumaink, váraink a történeti értékközösség helyett nemzeti konfliktusokat jelenítenek meg. Pedig a történeti magyar állam a maga nyelvi, kulturális, etnikai sokszínűségével, regionális különbségeivel együtt lehet alapja a közös térségi történelemszemléletnek. Ehelyett mégis azt tapasztalhatjuk, még mindig sok akadálya van annak, hogy a magyar és a szlovák nemzeti fejlődést közös históriai keretbe tudjuk helyezni. Pedig közép-európai viszonylatban különösen közeli, rokon történelmek a mieink.

Máig ennek háttérbe szorításán munkálkodhatnak a 19. század elején fellépő nacionalizmusok?

Lényegében igen. A nemzetépítés ideológiájaként a modern nacionalizmus sem tud történelmi mítoszok nélkül létezni. A nemzetállami történelemszemléletben helyünk, igazunk bizonyítására mindenkinek minél régebbi, minél nagyobb, minél dicsőbb történelemre van szüksége, mintha ez volna a história, a történelemírás értelme. A közgondolkodásban ezt erősíti fel a nemzeti logika. Amire persze a maga helyén szükség is van, hiszen a 21. századi nemzetnek is szüksége van a történeti tradíciókra, szimbólumokra. Ezzel együtt lehet élni. Amennyiben nem csak ez – és nem csak úgy – kerül bele a nemzeti tankönyvekbe, hogy a Duna bal partján más, egymással ellentétes történelmet oktatnak, mint a jobb parton.

A századokkal közelebbi múlt történéseit sorjázva megbánt(hat)ok bárkit is avval, ha úgy vélekedem, hogy a szlovák nemzeti és politikai gondolat felemelkedése „csak” a 19. század elejére tehető?

A 19. század a nemzetépítések egyre élesedő konfliktusait hozta magával. Kiderült, hogy a Duna mentén – Svájctól, Belgiumtól eltérően – Magyarországon nem lehet létrehozni a többnyelvű politikai nemzetet. Korábban a nemesi, rendi nemzeti társadalomban, kivált a csúcsértelmiségiek szintjén még életképes volt a magyarországi patriotizmusra épült hungarus identitás. Mai konfliktusaink, ellentéteink okait keresve érdemes a nyelvek szerepét is szem előtt tartanunk. Aligha véletlen, hogy a nyelvek a 19. század folyamán a közép-európai nemzeti társadalmak között éles választóvonallá váltak. Deák és Eötvös 1868. évi nemzetiségi törvénye is hiába adott nemzetiségi nyelvi jogokat, tovább hatott a koraszülött magyar nemzetállami eszme, amely a 19. és a 20. század folyamán a maihoz fogható, erőteljes asszimilációs folyamatot indított el. Az 1830–1840-es években éppen a nyelvharcok, majd az 1848-as etnikai és polgárháborús konfliktusok elreteszelték a közös politikai nemzethez való visszaút lehetőségét. Az akkor még jórészt pozitív, nemzetépítő nacionalizmusnak szintén kemény törvényszerűségei voltak: egymással szemben kellett meghatározni magukat a nemzeti eliteknek, egymástól kellett kikövetelni a minél nagyobb területi, intézményi különállást.

Ehhez képest – igaz, még a jozefinizmus korában tevékenykedő – Anton Bernolák első műve éppen egy, a Szent István királyról szóló dicsőítés…

Ő valódi hungarus ember volt, aki az első szlovák irodalmi nyelv megteremtése mellett ötkötetes szótárával a nyelvek közti megértést ugyanolyan fontos feladatnak tartotta. Ezzel együtt akadtak szlovák történészek, akik magyarónnak tartották őt. Később a nacionalizmus évszázada már azoknak dolgozott, akik a szembenállás felerősítésében látták a nemzetépítés feladatát. A Monarchia 1918-as háborús veresége meghozta azt a szörnyű helyzetet, amely esélyt sem adott arra, hogy az egymás mellett élő nemzetek belső, megegyezéses béke keretében alakítsák ki további fejlődésük kereteit.

Tanár úr, gyermeteg a kérdés, vajon a 19. században, különösen annak derekán, illetve az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után csakis az értelmiségi-politikai szembenállás jellemezhette a szlovák–magyar viszonyt?

Én úgy vélem, hogy ebben a vonatkozásban a 19. században sok olyan kölcsönösen elmulasztott esély adódott, amikor másként is lehetett volna „fogalmazni”. Többek között ilyen volt a nyelv- és iskolatörvények ideje. Ekkor még talán meg lehetett volna találni annak a módját, hogy például az oktatásban a tannyelv szabad választásának, egyenjogúságának gyakorlata beépüljön a magyar nyelv- és oktatási törvényekbe. Mint ahogy 1848–1849 forradalmi időszakában is biztosítani lehetett volna „a népek szabad kifejlődését”, amint az végzetesen későn 1849. július 29-én a szegedi országgyűlési határozatban szerepelt. Persze nem lehet egyoldalú magyar mentegetőzéssel elintézni a vitákat, különösen, hogy ismerjük a 20. századi államnacionalizmusok összemérhetetlenül nagyobb kártevéseit. A nacionalizmusok konfliktusai ugyanis rendre legalább két fél ellenérdekeltségére, önzésére, kompromisszumképtelenségére vezethetők vissza.

Nyilvánvalóan. De a 21. század második évtizedében mégiscsak messzebb járhatnánk már mind a politikai, mind a lélektani görcsoldásban. Megkockáztatom, hogy szlovákok és magyarok egyaránt. Ehelyett a magyar–szlovák kapcsolatjavításnak – szerintem – nincs meg az alulról jövő és hathatós igénye, a csúcspolitika finnyáskodik, és a történészek sem kapnak csömört a kölcsönös jóindulattól...

Az egyik ok valahol talán az, hogy a történelem tájainkon ténylegesen beszorult a nemzeti ideológiák csapdájába. Szemben az európai történetírással, ahol már nem kizárólagosan a nemzet a történelem főszereplője, ahol, amint azt a francia–német közös történelemtankönyv sikere is bizonyítja, a nemzeti történelemtől elmozdultak az európai történelem oktatása felé. Emellett a család, az ipartörténet, a vállalkozások, a művelődés színterei, a kolostor, az iskola a főszereplő. A nemzet múltja pedig egyfajta szintézise ezeknek a – mindennapjainkat meghatározó – történeteknek. Tájainkon mostanság sok jel mutat arra, hogy születőben van az igény a „visegrádi történelemre”, de ma még a visegrádi tagállamok tudomány- és oktatáspolitikájában egyaránt inkább csak tetszetős, alternatív elképzelésnek számít minden ilyen új megközelítés. Pedig könnyen újabb mulasztások súlya terhelhet majd bennünket. Az Unió nyugat-európai tagállamaiban a nemzeti és az egyetemes történelem mellett régió-, hely-, család- és más mikrotörténeti megközelítések erősödnek fel. Itthon is azt látjuk, hogy a helytörténet rangja iskoláinkban folyamatosan erősödik. Mindeközben óhatatlanul szembesül kutató, oktató, tanuló azzal, hogy a nagy nemzeti történetek, a szimbolikus nagy konfliktusok metszéspontjaiban is voltak olyan történetek, ahol igaz emberi értékek születtek, ahol az üldözötteket, menekülteket befogadták, ahol különböző nyelvű emberek és csoportok békében tudtak egymással együtt élni.

Mi viszont, szűkebb pátriánkban, nemegyszer a 19. századi nacionalista kottát használjuk.

Hogy ebből kilépjünk, ahhoz kevés önmagában a történész meg az iskola, ahhoz a feltételeknek politikai, társadalmi és gazdasági szinteken kell megteremtődniük. Hogy például a kisebbség egy államon belül magától értetődően tudja elfoglalni az őt megillető helyét. Vagy hogy a szlovákok elfogadják, ha ebben az országban a magyarok – rögtönzések, külföldi mintákra való esetleges hivatkozások helyett – tárgyalásos úton kérnek autonómiát; tehát alkotmányos és a Szlovák Köztársaság részét képező intézmény formájában, akkor azt mint felelősségteljes feladványt közösen meg kellene oldani. Hiszen egy alkotmánytörvénybe iktatott autonómiát a szlovák Alkotmánybíróságtól kezdve a szlovák parlamenten át minden alkotmányos szerv törvényesen ellenőrizhetne. De hát egyelőre másról szólnak a viták...

Ez sugallja, ha nem is a kincstári optimizmust, de legalább a reményt?

Nézze, annak sem volt túl sok előzménye, amikor Willy Brandt őszinte gesztusként térdre borult Varsóban, de azóta a német–lengyel közeledés hihetetlenül fölgyorsult. Szerintem Iveta Radičová és Orbán Viktor nyaksálas, kézcsókos pozsonyi találkozója óta megint van némi remény arra, hogy a politikai elitek megérezték: rettenetesen kínos, ha Pozsony és Budapest kapcsolata Európában a rossz viszony szinonimája. S ugyanakkor látjuk, mit jelent önmagában a megegyezési szándék.