Középiskolai oktatás és magyar egyetem

Révész Bertalan írása azért keltette föl a figyelmemet, mert ismereteim szerint először mutatott rá valaki, hogy a középiskolai, pontosabban – a helyzet specifikumából adódóan – gimnáziumi oktatásunk modernizációja szintén fontos előfeltétele egy alapítandó magyar egyetemnek. Szavait akár dicséretnek is fölfoghatjuk, amenynyiben pozitívan értékeli a középiskolai innováció véghezvitelén fáradozók tevékenységét, de legalábbis megtisztelő, hogy az egyetemalapítás második legsürgősebb feladatának tartja a középiskolai reform befejezését egy államtitkár vezette szakmai bizottság segítségével. Jelen írásomban Révész Bertalan cikkének csupán egy szakaszára, a 2. számmal jelölt részre szeretnék reflektálni, amelyben a szerző amellett érvel, miért és hogyan kapcsolódik a középiskolai oktatás reformja a magyar egyetem előkészítéséhez. Előrebocsátom, a szerző gondolatmenetével lényegében egyetértek, csak két részletről van egy kicsit más véleményem.

Úgy érzékelem, az elmúlt fél évben – és főleg a 2002-ben hatalomra lépett kormány óta – a középiskolai oktatás reformja leállt, pedig a tanár társadalom határozott véleménye, hogy az öt-hat éve kezdett reformokat véghez kellene vinni. Meglehet, felszín alatt zajlanak bizonyos folyamatok, de ebből szinte semmi nem kerül nyilvánosság elé, márpedig annak támogatása nélkül semmiféle újítás nem lehet sikeres. Úgy ítélem meg, hogy össz-szlovákiai tekintetben az angol szakosok, magyar viszonylatban pedig a magyar szakosok járnak a reformfolyamatok élén. Ez utóbbiak már csak azért is, mert a szlovákiai magyaroktatás – kettős kötődéséből kifolyólag – specifikus helyzetben van. Azt hiszem, erre céloz Révész Bertalan is, amikor megállapítja: ,,helyzetünkből adódóan vannak specifikumai”. E téren magunkra vagyunk utalva, hiszen más szakosokkal ellentétben a magyar szakosok nem hagyatkozhatnak maradéktalanul sem a szlovák, sem a magyarországi kollégák elképzeléseire. Szerintem most előny, hogy a magyar (és a történelem, ugyanis örömhír, hogy újabban a történelemoktatás terén is vannak próbálkozások) olyan tantárgy, amely szakmai értelemben független az össz-szlovákiai középiskolai reformoktól. Ki kell emelni a Csicsay Károly vezette csapat munkáját, akiknek köszönhetően az elmúlt időszakban nagy lépések történtek a középiskolai magyaroktatás korszerűsítése terén.

Azonban számomra felettébb kérdéses, hogyan alakul a jövőben a többi tantárgy sorsa. Vajon csak látszat, hogy más tantárgyak terén sokkal kisebb változások történnek? Vagy csak nem tudunk róluk? Vajon mi a helyzet a természettudományokkal? Matematika, biológia, kémia, fizika stb. ügyben nem tudok róla, hogy radikális tervek születtek volna a célból, hogy ezek a tantárgyak is mind mennyiségi, mind minőségi változásokon menjenek keresztül, noha a természettudományokat oktató kollégáknak is érdekük lenne tantárgyuk korszerűsítése. (Vannak olyan magyaros kollégák, aki éppen azért ódzkodnak az irodalmi tananyag csökkentésétől, mert nem tapasztalnak hasonló szándékot a többi tantárgynál.) Hiszem, mert hinni akarom, hogy számtalan jó szándékú reformtervezet létezik, csak nem tudunk róluk. Ha esetleg még sincsenek, akkor például a Katedra Társaság vagy a Pedagógusszövetség berkeiben nem egy szakember vagy csoport lenne képes középtávú terveket kidolgozni. Révész Bertalannak tökéletesen igaza van, hogy a már most is létező jobbító elképzelések felkarolásához ,,fentről jövő támogatásra” lenne szükség, s úgy hiszem, az általa sugalmazott, államtitkár vezette tanács képes lenne integrálni a Szlovákiában működő magyar iskolákra vonatozó reform-elképzeléseket.

Egy másik kérdésben viszont eltér a véleményünk. Révész Bertalan mindnyájunknál jobban tudja, mennyire elválaszthatatlan a jó minőségű középiskolai oktatástól az egyetemek színvonala. Amit ezek összefüggéséről mond: ,,Mert az egyetemek működésének s a kiváló minőség megteremtésének alapfeltétele a magas szintű középfokú oktatás...” – hiánytalanul igaz lenne egy teljesen szabad (értsd: felvételi nélküli) felsőoktatási rendszerben. Amíg azonban felvételit kell tenni, s ebből eredően minősíti a gimnáziumokat az egyetemekre bejutott diákok száma, nos, addig a gimnáziumi tanárokra ellenállhatatlan nyomásként fog nehezedni a kényszer, hogy kiszolgálják az egyetemek felvételi elvárásait. Kénytelen vagyok Révész Bertalan tanár úrnak visszadobni a labdát, mert úgy vélem, a közoktatás reformjának felülről, az egyetemek felől kellene indulnia. Tudomásom szerint ennek vannak bizonyos jelei, de a részletekkel nem vagyok tisztában. Csak annyit mondhatok, az érettségizők nagy érdeklődése bizonyítja, milyen sokan áhítoznak egy magyar egyetemre. Amíg azonban az egyetemek faktográf tudást kérnek számon, addig azt fogjuk tanítani. A középfokú oktatás reformja szempontjából ez azért lényeges, mert amíg ez a helyzet nem változik meg, addig a középiskolai tanár társadalom figyelmen kívül fogja hagyni a saját berkeiből érkező reformkísérleteket.

Révész Bertalan Gondolat-beli cikkének van még egy vonatkozása, amelyre reagálni szeretnék. Ez pedig a nyolcosztályos gimnáziumok kérdése. Nem tudom megítélni, érdemes-e ,,tehetséggondozó elitiskolává” fejleszteni a nyolcosztályos gimnáziumokat. Nem azért, mert nem ismerném vagy esetleg lebecsülném a nyolcosztályos oktatást, hanem pusztán azért, mert ezt az ügyet sokkal alaposabban meg kellene vizsgálni, s a cikkbeli – nyilvánvalóan szűkre szabott – okfejtéshez további kérdéseket szükséges csatolni. Vajon az 1990-es évek elején megfogalmazott célokhoz képest nem deformálódott-e a nyolcosztályos rendszer? Pl. miért kell igényes felvételi írásbeli vizsgát tenniük negyedikes gyerekeknek, hogy bejussanak a nyolcosztályosba? Ez szerintem már önmagában szakmai hiba; nem véletlen, hogy 10 éves gyerekeket Magyarországon vagy Angliában tilos írásbeli teszttel vizsgáztatni, legfeljebb játékos feladatokkal. Mennyiben különbözik a kisgimnázium az alapiskola felső tagozatától? Felkészültek-e a kollégák az életkori és képességbeli sajátosságokból eredő speciális eljárásokra? Vagy esetleg a nyolcosztályos tanulók másban nem különböznek a szomszéd tanteremben tanuló többiektől, csak abban, hogy minden tantárgyból még többet tanulnak? Esetleg az a különbség, hogy idősebbeknek való tankönyveket ,,hoznak le” a kicsikhez, mondván, ők olyan jók, hogy már ebből is tanulhatnak? Netalán semmi különbség nincs, csak a szülők tudata? Szándékosan kérdéseket teszek föl, mert ismeretek hiányában tényleg nincs kialakult véleményem. (A problémát kísérő indulatokat jelezte pl. a 2001 márciusában az Új Szó hasábjain ez ügyben lezajlott kisebb sajtóvita.) Szélesebb összefüggéseiben azt tartom érdekesnek, hogy tudomásom szerint a nyolcosztályos gimnáziumok szakmai, oktatásszerkezeti, szociológiai stb. vonatkozásairól tájainkon még soha senki nem kezdeményezett sem egyeztetést, sem konferenciát, sem szélesebb körű szakmai vitát, de még csak pontos számukat, helyzetüket sem mérte föl alaposan senki. Mielőtt tehát a nyolcosztályos gimnáziumoknak olyan nemes feladatot osztanánk ki, mint azt Révész Bertalan cikkében olvassuk, azt megelőzően szerintem néhány alapvető kérdést kellene ez ügyben tisztázni.