Kosáry Domokosra emlékezve

A Magyar Tudományos Akadémia november 15-i gyászjelentése a hazájához hű európai magyar történészként jellemezte Kosáry Domokost. A Széchenyi-nagydíjas tudós, akit halála előtt kitüntettek a Német Szövetségi Köztársaság nagykeresztjével is, közvetlenül a rendszerváltás után előadást tartott a Glatz Ferenc által alapított budapesti Európa Intézetben, amelyen Göncz Árpád köztársasági elnök is részt vett. Kosáry Domokos a múltat átfogó és előremutató látásmóddal adott hiteles hangsúlyt – az akkor burjánozni kezdő zsurnalisztikai „felfedezések” közepette – annak az integrációs perspektívának, hogy „nem a nemzeti értékek, kultúrák, identitások meghaladásáról van itt szó. Ellenkezőleg. Azok biztonságosabb, új, nagy keretéről az egységes Európán belül”. De arra is nyomatékosan figyelmeztetett, hogy a reális megoldások keresése nem lesz zökkenőmentes, az egységes Európába való beilleszkedés sok-sok türelmet és fontolva haladást igényel.

A négy évvel ezelőtti beszélgetést az a Romsics Ignác (immár akadémikus) vezette, aki Kosáry Domokos akadémikussá választása idején még kezdő, de ígéretes kutatónak számított. S ezzel kapcsolatban egy olyan mozzanatot villantott fel, mely felbátorított arra, hogy felidézzek egy pár személyes emléket abból az időből, amikor Kosáry Domokos pályája kezdett megszabadulni a több mint két évtizedes félreállíttatást kísérő árnyaitól.

Romsics Ignác megemlítette, hogy amikor Kosáry Domokos 1969-ben visszakerülhetett az őt megillető kutatói pozícióba, az Akadémia Történettudományi Intézetébe – ha végighaladt a folyosón –, a fiatal kezdő történészek tisztelettudóan félreálltak. S az is ritkaságszámba ment, hogy valaki bemerészkedett volna az irodájába, kéretlenül. Jómagam, most szinte beleborzongok, ha rágondolok, annak idején, diákként úgy mertem reagálni egy megállapítására, hogy annak talán még polemikus éle is lehetett. Igaz, utána, már akkor is kezdtem úgy érezni magam, mint Mikszáth hályogkovácsa. Méltatlannak éreztem, hogy előhozakodjak ezekkel az emlékekkel, akkor, amikor Kosáry Domokos egyéniségét a nekrológokban a magyar tudománytörténet jelességei méltatták. Igaz, arra is gondoltam, hogy erre igazából a Selye Egyetem illetékes, mint annak a szellemi hagyatéknak a letéteményese, mely a szlovákiai magyarság számára is közkincs. Hisz remélni lehet, hogy a Selye Egyetemen végül is tehetséges fiatalok jóvoltából kiépül az a történelemoktatási fórum, mely ugyancsak rá lesz utalva a történelemkutatás eredeti útjait járó Kosáry Domokos szakmai-módszertani, európai formátumú hozadékára. Sajnos az egyetem, a létrejöttéhez és létéhez kapcsolódó hagyomány ápolására is hivatott, oly hőn vágyott intézmény, mint több minden mást, a Kosáry Domokos emléke előtti tisztelgést is elmulasztotta.

Mint említettem, diákkoromban ért az a megtiszteltetés, hogy Kosáry Domokossal beszélgethettem. A történelem-, illetve levéltártanszék bízott meg azzal, hogy az 1966 késő őszén szlovákiai kutatókörútra érkező Kosáry Domokos professzor kísérője lehessek. Igen, a pozsonyi tanszék munkatársai még emlékeztek arra, hogy Kosáry Domokos az egyetemen is oktatott, s ettől a lehetőségtől a hatalom fosztotta meg. A szlovák történészek változatlanul professzor úrnak szólították. A pozsonyi pályaudvaron épp akkor, amikor a vonat befutott, rakodtak ki az újságosbódé előtt a friss folyóirat-szállítmánnyal, s ott láttam az Irodalmi Szemle – írd és olvasd – három példányát. Még volt idő megvenni egyet a professzor úr számára. Másnap reggel már várt a szállodai szobája előtti benyíló foteljében, a Szemlét böngészgetve. Felkeltette figyelmét egy akkori, még nem túl gyakori, a szlovákiai magyar irodalmi hagyományokkal foglakozó ankét, melynek szereplője önismereti hagyományértéknek minősítette a két háború közötti, azóta romantikusnak tűnő „újarcú szlovákiai magyarok” szenvedélyes európai helykeresését. Kosárynak tetszett az ankét szövege, főként az Európa-horizont emlegetése, de némi iróniával megjegyezte: „ne tápláljanak illúziókat, a romantika a 20. században egy emeletes...” Nos, a jelzőhöz egy olyan keresetlen népnyelven használatos fogalom társult, amelyhez még férfiak is csak szűk környezetben szoktak folyamodni. Később tudtam meg, hogy ez kedvelt kifejezései közé tartozik, ha véleményét igyekszik egyértelművé és érzékletessé tenni. S én akkor valami olyasmit mertem mondani, hogy kisebbségi közegben még a romantikaízű hagyomány is – amit ráadásul nem is ismerünk – kapaszkodót jelenthet. Elmondtam, hogy épp az előző napon a pozsonyi magyar diákok József Attila Klubja úgy döntött, meghívjuk Turczel tanár urat, aki monografikus feldolgozást készít a polgári köztársaság magyar irodalmáról, s annak társadalmi-politikai feltételrendszeréről. Hirtelen feleszmélve azt vettem észre, hogy a professzor úr érdeklődéssel fogadja szavaimat.

A rákövetkező évben, a szakdolgozatommal kapcsolatos kérdésben felkerestem őt, akkor még a Pest Megyei Levéltár toronyszobára emlékeztető helyiségében, majd 1969-ben már a Történettudományi Intézetben. Visszaemlékezett a József Attila Klubról hallottakra. Megkérdezte, mi mindennel foglakoznak azóta. Elmondtam, hogy a katonaság letöltése után onnan lassan kiöregszem, de azért a szívünk oda olykor visszahúz. Viszont a Csemadok berkeiben próbálkozunk helytörténeti, helyismereti hagyományápolással, s ehhez azonnal bátorító szakmai tanácsokkal szolgált.

A rendszerváltás után megadatott számomra, hogy beszélgetést készítsek vele. Roppant elfoglaltsága közepette, szinte már a repülőtérre indulás előtt tudott anynyi időt szakítani, hogy írásbeli kérdéseimre válaszoljon. A kisebbségi közegben is tudtunk arról, mennyi energiáját emészti fel – amint azt Vizi E. Szilveszter, az Akadémia elnöke írta Kosáry Domokos nekrológjában –, hogy „személyes kiállásával, határozottságával megmentette a magyar tudomány majd kétszáz éves fellegvárát”. Eközben, az elnöki székben nyomába lépő Glatz Ferenccel együtt sikerült elérni, hogy a határon túli, kisebbségi magyar tudományosság legkiválóbb képviselőit is a Magyar Tudományos Akadémia tagjaivá választhassák, és szervezeti kereteket is kapjanak a tudományműveléshez.

Kosáry Domokos ugyanakkor nem volt híve a kisebbségi sérelmek hangzatos hirdetésének. Ahogy azt az említett előadásában hangsúlyozta: nem kell megalkudni, hanem számot vetni a realitásokkal. Kosáry akadémikus az anyaországi támogatás kisebbségi önerőre építését szorgalmazta. S ez magában foglalta a tudomány és politika viszonyának újszerű értelmezését. Nem rajta múlott – írta a jeles politológus, Lengyel László –, hogy ez az igyekezet még megvalósulásra vár. Ebben most, a schengeni térség kiterjesztése nyomán a szlovákiai magyar politikára is komoly felelősség hárul. Ne felejtsük el, hogy a határok leépülése nem jelent egyet az állami fennhatóság megszűnésével. A régiók összenövése olyan képződmények felújulását is előlegezi, amelyek történeti kialakulásuk folyamán meghaladták az etnikai határokat, vegyes lakosságú, belső kohézióval rendelkező tájegységeket hoztak létre. Immár elkerülhetetlen a politikai higgadtság, a történelmi látásmód és tudományos előretekintés szoros kölcsönhatásának igénye.

Ezt üzeni számunkra Kosáry Domokos műveivel, és most már odaátról is.