Köröket a felhőkbe karcoló

Olvasás közben felrakná méltóságteljes füleire vastag keretű retromodern szemüvegét – ilyenkor még okosabbnak, még sármosabbnak nézne ki, mint máskor. Igazából ő garbóban, sállal a nyakában, lazán elegáns csíkos nadrágban és valami művészcipőben mutatkoznék. Fenséges szelleme értelmében pedig tisztes távolságot tartana embertársaival szemben.

Kellemesen csalódtam. Schilling nem volt sem elegáns, sem művészieskedő, és hallgatag meg magas sem. Egy alacsony, zilált külsejű, laza emberkét látok a nyitrai egyetem aulájában. Ha nem lenne egy fokkal elhanyagoltabb külsejű, akár még átlagosnak is nevezhetnénk. Persze Schilling Árpád egyáltalán nem átlagos. A harminchárom éves Sztanyiszlavszkij-díjas rendezőt Montrealtól Szöulig ismeri és elismeri a színházi szakma.

Körbe/felé

„Színész szerettem volna lenni, szerepelni akartam.” A testvérek nélkül felnövő Schilling gyerekkorától fogva szeretett középpontban lenni. A Vácott diákoskodó Árpi az osztály bohóca volt. A tanárok ezért gyakran bízták meg, hogy az iskolai rendezvényeken verset szavaljon, konferáljon. Ő meg szép lassan elhitte, hogy tehetséges. Elkezdett színjátszani. Diákszínjátszó táborokba, színkörökbe járt. Szakmai szempontból nem sokat fejlődött, de rákapott a színjátszó közösség ízére. Aztán Pesten keresett csapatokat, dolgozott például a Szkénében és más színházakban. „Sose lettem igazán színész, de jól éreztem magam ebben a közegben. Volt egy elméletem, hogy én nagyon jó színész lennék, csak rosszak a rendezők.” Ezért elkezdte magát rendezni. Összerakott egy diákelőadást – Lorca Vérnász című drámáját vitte színre –, s rájött, hogy az nagyobb élményt jelent számára, mint játszani. „Összeszedtem a haverokat, és elkezdtem előadásokat csinálni... míg végül ez nálam szakmává és hivatássá vált. Az exhibicionizmusom és a közösségben való megmutatkozás vágya végül oda juttatott, hogy én hoztam létre közösséget, és az álmaimat mesélhettem el más embereken keresztül. De végig az volt a legfontosabb, hogy barátok között legyek.”

Aztán úgy döntött, megpróbálkozik a színművészetivel. Egyszer a Szkéné előtt üldögélt Sándor L. István kritikussal, aki azt mondta neki, ha tovább akar lépni, és nem akar beleragadni egy félig amatőr, félig alternatív közegbe, el kell végeznie a főiskolát. „És persze a saját egoizmusom is hajtott, fejlődni akartam, jobb akartam lenni. Aztán felvettek a rendezőire. Igazából azért volt fontos, hogy már akkor ott volt mögöttem a Krétakör, mert nem úgy mentem a fősulira, hogy majd az iskola csinál belőlem színházi embert, hanem hogy én színházi ember akarok lenni, és ezért mellesleg elmegyek suliba.”

Körön belül

Schilling Árpádot 1995-ben vették fel a színművészetire. Még a felvételi előtt megrendezte második darabját Jean Cocteau Rettenetes gyerekek című regényéből. „Ezt főleg a Szkénében játszottuk, és kellett egy név a csapatnak. Nem szerettem volna, ha ’Schilling Árpád társulata’ vagy ’Jean Cocteau Rettenetes gyerekek című regényének színpadi változata’ nevekkel jelent volna meg a hirdetéseken. Akkor olvastam Brecht Kaukázusi krétakörét, megtetszett a név, és az akkori csoportomat elneveztem Krétakörnek.” A névvel akkor még nem voltak tervei. Az egyetemen is rendezgetett előadásokat, amelyek a Krétakör neve alatt futottak. 2000-ben elkezdett körvonalazódni egy állandó társulat létrehozása.

Másutt is próbálkozott, rendezett a budapesti Katona József Színházban – ott is diplomázott –, és háromszor készített külföldön darabot. „De alapvetően nem akarok máshol dolgozni. A Krétakör az enyém, ott azt csinálok, amit akarok, én találhatom ki a dolgokat, nincsenek megrendelők. Ezáltal valami tiszta művészetet szeretnék megvalósítani, nem alkalmazott akarok lenni, vagy egy jól megfizetett rendező.” És Gáspár Máté hihetetlen munkájának köszönhetően most már egy harminctagú stábot tart el a Krétakör.

A filmes szakmába is belekóstolt. Egy nagy játékfilmet rendezett, NEXXT címmel. A médiashow-k világáról szól, és „nagyon dilettáns vacak” – állítja róla rendezője. A Hazámhazám című előadásból is készített egy kis szkeccset, amely bekerült a Velencei Filmfesztiválra. „Nagyon meglepett, mert tényleg nem értek a filmhez. Viszont érdekelt, ezért ki akartam próbálni. Talán az a baj, hogy mindig a színházat keresem a filmben, a színházat látom benne.”

A rendező arról is lemondott már, hogy színész legyen. „Amikor megy, amikor úgy érzem, jól csinálom, akkor tetszik. De nem tudok úgy színész lenni, ahogy szerintem egy igazi színésznek képesnek kell lennie. Ha meg nem tudom csinálni, akkor minek nevettessem ki magamat?” A Zsótér Sándor rendezésében készülő Bánk bánban jól érzi magát Biberach bőrében. „Az pont nekem van kitalálva, olyan agyalós dolog az egész, sokat gondolkodhatom rajta. Szerencsére nem kerültem egyszer sem kilátástalan helyzetbe, Zsótér pedig nagyon sokat segített nekem.”

Kérdezem tőle, mi szerinte a jó színház. Hogy ez hülye kérdés, válaszolja. A jó színháznak nincsenek ismertetőjegyei. Jó színház az, amelynek van közönsége, amely ad valamit a nézőnek. Ha nincs néző, senkit nem szólít meg az előadás, az már nem színház, hanem önképzőkör. Mindig a néző dönti el, mi a színház, s melyik a jó színház. „Örülök, ha a néző tényleg leszed valamit abból, amit én mondani akarok, esetleg még egy kicsit maradandó is lesz számára. Az előadásaim valamilyen szinten az én tapasztalataimnak, világképemnek a levonatai, s ha ez valaki számára szintén ad valamit, attól én baromira boldog tudok lenni.”

Schilling Árpád lazán veszi az életet. Nincsenek tervei, elképzelései homályosak, kísérletezgetni szeretne. Hogy mivel, azt még ő sem tudja – vagy tudja, de nem mondja el. „Nem akarok fél évre elvonulni az erdőbe egy emberrel, míg a csapat többi tagja a levegőben lógna. Mindenképpen együtt szeretném tartani a csapatot. Mindössze arról van szó, hogy lement harminc-negyven előadás tizenhárom év alatt, és most eljött az idő, amikor egy kicsit másképp szeretném csinálni a dolgokat. Egy nagyon személyes utat kell választanom, de a Krétakört életben akarom tartani továbbra is.”

Körön kívül

„Amióta a Krétakört vezetem, több mint egy évtizede, tulajdonképpen semmi egyebet nem csináltam. Most szeretnék valami mást is elkezdeni. Próbálok tájékozódni. Igazából minden érdekel, mindenbe bele szeretnék kóstolni. De olyan információs bumm keletkezik egy időn belül az ember fejében, hogy jobb lenne, ha inkább semmi sem lenne ott.” És úgy néz ki, már bele is fogott valami újba. Jelenleg leginkább a fiatalok foglalkoztatják. „Érdekel, hogy mi történik velük, mi zajlik le a fejükben, hogy nem lehet-e őket arrafelé terelni, amerre akarjuk, hogy ki lehet-e alakítani valami másfajta rendszert is bennük, segítségükkel. Szóval, a világmegváltó gondolatok foglalkoztatnak. Egy nagyon álszent, hazug, körbemutyizós, kamuzó társadalmat tartunk fenn. Erre épül az egész kelet-európai rendszer. Nagyon nagy szükség volna a változásokra, és a fiatalokon érzem, hogy nyitottabbak. Én nem akarok senkit semmiről meggyőzni, itt az a lényeg, hogy beszéljünk a dolgokról. Hogy tegyük fel a kérdéseinket. És nem biztos, hogy bárki bármiről mást fog gondolni, de szabadabban mer gondolkodni, megláthatja a lehetőségeket, amelyeket addig nem vett észre. Merjünk szabadabban gondolkodni, aztán még elutasíthatjuk a gondolatot. Viszont nem szabad azelőtt elutasítanunk valamit, hogy megértettük volna.”

Iszonyúan szar korban élünk, tudatja velem Schilling Árpád. Igaza van. Tényleg. Valószínűleg más korok és más társadalmak sem voltak jobbak a mienknél, de a régiek nem tudták annyira, mint mi, hogy milyen rossz nekik. Mi tudjuk. És okkal mondjuk: szar korban élünk. Sőt, okkal mondjuk: minden kor szar. De ez velünk jár.

Tény viszont, hogy a régebbi korok megélőivel szemben mi átlát(hat)juk a rosszat. És mondhatunk például társadalomkritikákat – tán még igazunk is lesz. Látjuk például, hogy „az emberek nem tudnak magukkal mihez kezdeni. Az a végső társadalmi cél, hogy olyanok legyünk, mint Németország. De ki a franc akar olyan lenni, mint Németország. Én nem akarok olyan lenni, mint Németország. Rájöttünk, hogy az sem működik. És érdekelne, hogy nem lehetne-e átlépni azt a lépcsőfokot. Az irány nyugat felé mutat, ide is becsúsztak a hipermarketek, meg a fogyasztói társadalom vacakjai, de még mielőtt teljesen belesüppednénk egy ugyanolyan mocsárba, ki kéne találni valamit, amiért a nyugatiak járnának ide. Marhára irigylem a hetvenes évek fiataljait, akik meneteltek, zászlókat lobogtattak. Az akkor valami új volt. Ma már viszont sajnálatra méltó az az egymillió tüntető, aki az iraki háború ellen vonul fel transzparensekkel, gázmaszkokkal. A nagy tömegmegmozdulások megvoltak, tudjuk, hogy ez nem járható út, s nem lehet vele elérni a kívánt eredményt. Felesleges. Itt már valami mást kéne csinálni. És az unalom lesz a legrosszabb. Annál rosszabb csak a természeti katasztrófák meg a háborúk lehetnének. És még jobbat mondok. Ahhoz képest, ami például Bangladesben van, itt mi nagyon jól elvagyunk...”

Schilling Árpád (1974, Cegléd)

1995 – Megalapítja a Krétakör Színházat

1999 – A magyarországi kritikusok díja a legígéretesebb pályakezdő részére Brecht Baal című darabjáért

2000 – Székely Gábor osztályában diplomát szerez

2004 – Vámos László-díj; Gundel Művészeti Díj (Legjobb Rendező)

2005 – az Angers-i Filmfesztivál Nagydíja; Jászai Mari-díj; a 12. rijekai Nemzetközi Stúdiószínházi Fesztiválon a Legjobb Rendező díja; Sztanyiszlavszkij-díj

2006 – Hevesi Sándor-díj

Fontosabb rendezései:

2001 – Megszállottak (A. Miller: Salemi boszorkányok c. drámája nyomán)

2002 – Georg Büchner: Leonce és Léna

2002 – Tasnádi–Schilling: Hazámhazám

2002 – Jerofejev: Walpurgis éj

2003 – Csehov: Siráj

2004 – FEKETEország

2007 – hamlet.ws