Konzultáció

GYÖRGY NORBERT

1.

(1971. augusztus vége)

Kicsit mintha eltévedtél volna, mondod, s az éjszaka mintha leleplezné a nappal szerzett tapasztalataidat. Az állandó rossz közérzet, a „gyanú” tetten ért inkarnációi: ahogy a nyirkos mellékutakon lassan, nehézkesen haladva előre megérkezel arra a helyre, amelyet a leginkább el szerettél volna kerülni. Körülötted csend. Még csak a hiányosan világított külvárosi utcát látod, a szemetet, a kirugdosott járdaszegélyt, de rövidesen megpillantod majd azt a bizonyos 308-as számmal jelölt épületet is, ahová vegyes érzelmekkel ugyan, de mégiscsak belépsz. Mély levegőt veszel, alaposan körülnézel az ismerősnek tetsző helyiségben, majd elindulsz az egyik hátsó szoba felé. Ösztönöd azt súgja, jó helyen jársz, de mielőtt benyitnál, arra gondolsz, mi van, ha ez is csak átverés. Hogy amit tenni fogsz, csupán szükségszerűség és nem önálló döntés következménye, s a kontroll, mint a legbensőbb dolgaid fölötti irányítás joga, éppen most csúszik ki a kezedből.

2.

(Október)

Ha egy málladozó, penészes falnak dőlve épp kiürítem a gyomrom tartalmát, az még nem a véleményem. És a piához sem nyúltam már jó ideje, csak hogy tudd. Mert a dolgok ennél kicsit bonyolultabbak, ami azt jelenti, ennél egyszerűbb már nem is lehetne. Valami történik velem, ez nyilvánvaló. Velem, vagy rajtam kívül velem, tehát tőlem függetlenül, de valahogy mégis az én kontómra – hadd ne magyarázzam. Az elmúlt dolgok iránt tanúsított ostoba, nosztalgiázó magatartás-függvényeim – legyenek azok jók, rosszak, vagy teljesen neutrális, ergo közömbös etapjai korábbi gyakorló életemnek – viszont fölöttébb bosszantóak. Minden, ami elmúlt, ami valaha volt, csak behunyom a szemem, aztán kinyitom: mint nyomasztó szimultán valóság – legott megjelenik teljes konzerv-szépségében. S hozzá még valami homályos bűntudatféleség: amit megeszek, megiszok, mintha rendre meglopnék valakit, és a levegő, mintha mások elől szívnám el, és egyáltalán, a terület, amelyet foglalok, ahol talán Neked, de mindenképpen valaki másnak kéne lennie. Helyzetem aggasztó, félelmeim egyre elviselhetetlenebbek, magyarázat nincs. Látszólagos biztonságom senkit ne tévesszen meg, illúzió, fabatkát sem ér. Egyik pillanatról a másikra összeomolhat, s nincs újrakezdés. De a folyamat már elindult, ezt tisztán érzékelem. A folyamat, mondod, el van indulva. Valami nagy, puha és visszafordíthatatlan. Hogy van-e hozzá kedvem, azt persze nem kérdezed.

3.

(November 13., szombat)

Alkalomadtán majd szólni fogsz arról a gyermeki örömről, amelyet akkor érez az ember, ha egy tőle függetlenül zajló eseményt sikerül anélkül befolyásolnia, hogy bármi konkrét fizikai manővert hajtana végre, holott tisztában van vele, hogy az ilyenfajta „szeplőtelen beavatkozás” a dolgok menetébe a tudomány jelen állása szerint lehetetlen. Alkalomadtán elmeséled majd azt is, miképpen egyeztethető össze az általad képviselt erkölcsi feddhetetlenség és az efféle „kópéság”, s mért van az, hogy még egy ilyen magadfajta korrekt és kiművelt emberfőnek is, mint amilyet benned tisztelhetünk, jólesik időnként rosszalkodnia egy kicsit. De most vegyük sorra a tényeket, s azokat a pontosnak tűnő adatokat, amelyeket e napról tudni vélünk. Szokásához híven ötkor ébred. Rövid nyújtózkodás után felkel, kávét főz. Közben kiszellőzteti a faházat, és megeteti-megitatja azt a csonka lábú madárfiókát, amelyet egy hegyi körútja alkalmával talált, és hozott haza igencsak rossz, már-már kritikus állapotban, de a szerencsének és némi okos törődésnek hála, mondod, mára már köszöni, jól van. Később megreggelizik: pirítós, lágy tojás, friss zöldség, sajt, egy újabb csésze kávé, természetesen forrón és feketén. Lezuhanyozik, fogat mos. Könnyű, tiszta ruhába bújva leül az íróasztalhoz, hogy összeállítsa a listát, ami alapján lenn a faluban majd vásárolni fog. Nagyjából fél kilenc, mire útra készen áll, és tudja, legkésőbb kilenckor el kell indulnia, hogy a déli zárás előtt legalább félórával kényelmesen odaérjen. A nyolc kilométernyi táv önmagában még nem okozna különösebb nehézséget, de az a majd ezernégyszáz méter szint- és nyomáskülönbség, amelyet minden egyes alkalommal oda-vissza teljesítenie kell, már óvatosságra inti. Magát az utat most nem részletezzük, megelégszünk annyival, hogy szép, napos idő van, s a bámész turistatempó ellenére tizenegy előtt már a céltelepülés határához ér. Mivel ideje temérdek, úgy dönt, előbb betér egy italra a helyi vendéglőbe. A pincér távolságtartó tisztelettel üdvözli, mások igyekeznek tudomást sem venni róla. Két deci vörösbort és egy üveg ásványvizet rendel: a bor hideg és savanyú, a vizet egy hajtásra kiissza. Belelapoz a pulton heverő napilapba, amelyben többek között egy furcsa bűnügyi esetről is részletesen tudósítanak, majd elkéri a számlát, fizet és távozik. A vegyesboltban, amely a vendéglővel szemben, a tér túloldalán van, a szükséges alapélelmiszerek mellett szappant, fogkrémet, ruhaöblítőt, lámpaolajat, a hentespultnál kocsonyához csülköt és szalonnabőrt, továbbá egy készlet színes ceruzát, rajzolgatni, hogy szeretnél kicsit, és két csomag papír zsebkendőt, ettől meg valahogy polgárnak érezed magad, mondod nevetve, vásárol még. Mindent gondosan elhelyez a hátizsákban, ügyelve arra, hogy fölösleges kitüremkedő részek ne keletkezzenek, és hogy az áru összsúlya húsz-huszonöt kilónál ne legyen több. Záróra előtt öt perccel távozik a boltból. Ideiglenesen az egyik köztéri lócára telepszik le, s a déli harangszó alatt elmajszol egy tábla mogyorós csokoládét. Megiszik egy újabb üveg ásványvizet, és lassan szedelőzködni kezd. A visszaútra két iktatott pihenővel együtt öt-öt és fél órát tervez, ami azt jelenti, még sötétedés előtt bőven hazaérhet. Mindezek után némileg furcsának hat, hogy a falu végére érve hirtelen meggondolja magát, és visszafordul. Elmondása szerint nem tartozik a sportrajongók közé, sőt, a versenysport intézményéről kimondottan rossz véleménnyel van, de elképzelhető, hogy ezúttal épp egy labdarúgó-mérkőzést hirdető plakát ösztönzi eredeti tervének megváltoztatására. Jelenléteddel bár nem kívánod direkte ingerelni a pórnépet, mindenesetre a délutáni kezdősípszónál egy almát rágcsálva Ő is ott ül a tribünön. Az események további alakításában való „aktív” részvételedről csak találgatni lehet, de kötelességünknek érezzük, hogy a látottakat röviden összefoglaljuk. A meccs első félidejét követően a hazai gárda fölényes, három nullás vezetéssel vonul az öltözőbe. A hangszóróból harsog a fúvószene, patakokban folyik a sör, úgy tűnik, mindenki elégedett. Kivéve talán azt a néhány vendégszurkolót, akik most kénytelenek elviselni a hazaiak szervezett gyalázkodását. Mikor a csapatok felállnak a folytatásra, semmi jel nem mutat arra, hogy bármi fordulat bekövetkezhetnék, ami viszont ez után történik, az a racionalitással csak nehezen összeegyeztethető. Az első két támadás, amelyet a vendégcsapat vezet, góllal végződik, és amikor néhány perccel később egy „furcsa”, ide-oda pattogós találattal kiegyenlítenek, hirtelen döbbent csend ül ki a nézőtérre. A döbbenetet rövidesen a spontán népharag váltja fel, mert az ellenfél egy lesgyanús helyzetből a vezetést is megszerzi. Ekkor többen már „szégyent”, „csalást”, „bundát” emlegetnek önmagukból teljesen kikelve, a játékvezetők részére pedig kiadós verést helyeznek kilátásba, amennyiben azok tevékenységüket hasonló szellemben kívánják folytatni. Szinte tapintható a feszültség, s csak idő kérdése, hogy az indulat tettlegességgé fokozódjék. Ez a hetvenedik perc táján következik be, mikor a bíró, egy amúgy teljesen jogosnak tűnő tizenegyest befúj a hazaiak ellen. A merészebbek közül néhányan a pályára rohannak, a többiek a nézőtérről fenyegetőzve üres vagy félig üres flaskákat, feltépett lócadarabokat és más kisebb-nagyobb tárgyakat dobálnak válogatás nélkül a dulakodók közé.