Konc’n’Ráczió

Rácz I. Péter irodalomtörténész, kritikus, tanár, szervező első kötete bizonyos értelemben legalább anynyi, a fent sorolt szakmai tevékenységekhez kapcsolódó kérdést és problémát vet föl, mint amennyit az általa tárgyalt irodalmi szövegek és dilemmák. Nem is kell messzire mennünk: épp csak mondjuk a Sikerfaktorok (Irodalmi sikertörténet a ’90-es évekből) című írásáig, annak is a nem kis mértékben önironikus gondolatmenetéig, amely egy képzelt (fiatal) írói karrier jelentékenyebbnek tekintett állomásai fölött mereng. Aztán kiegészíthetjük ezeket az előszóban mondottak metaforájával (a kritikai szöveg mint zabigyerek, az irodalmi mű mint konc a műítész számára stb.) és cinizmusával. Majd hagyhatjuk, hogy leessen a tantusz: egy olyan vaskos tanulmány- és kritikagyűjteményt tartunk a kezünkben, amely nemhogy száz- meg százfelé ágazó utakat nyit meg mind az irodalom- és történelemelmélet, mind a hazai és világirodalom útvesztőiben, hanem saját szakmai tevékenységének ironikus-cinikus reflexiójával mintha önmaga létjogát érvénytelenítené, vagy legalábbis tenné relatívvá. Rácz I. Péter kötete bizonyos értelemben tehát a könyvkiadás zabigyereke, és ezt ő maga is gyakran és erőteljesen hangsúlyozza. Éppen ezért a több mint háromszáz oldalas, a szokásosnál nagyobb laptükörrel kiadott opus a szelektív olvasás logikáját kínálja az olvasónak. Nem véletlenül jegyzi meg H. Nagy Péter fülszövege, hogy a Bizonyos értelemben többféle olvasói réteg szövegigényét elégítheti ki egyszerre — s ez is a siker titka lehet —, e rétegek azonban nem feltétlenül találkoznak vagy fedik át egymást.

Nem sok az esély ugyanis arra, hogy a külföldi és magyar underground metálzenekarok lemezeiről írott lelkes és igenlő hangvételű kritikák — vagy inkább ajánlók — találkoznak a modern narratológia vagy történelemelmélet kérdéseivel, esetleg a szövegimmanens, poetológiai szempontú interpretációkkal. De ez nem is baj. Némi túlzással állítható, hogy az irodalomtörténészi, kritikusi munkásság eddigi fejezeteinek összefoglalását, lezárását jelentő gyűjtemény (vagy „emlékmű” — vö. még a könyv címoldalán is hangsúlyosan és tudatosan kezelt RIP monogram mint angol rövidítés — rest in peace sírfelirat — jelentésével) éppen a fokozatiság és a nyitottság jegye mentén konstruálja meg ama kultúrafelfogást vagy helyesebben „kultúraértést”, amely a szakmai diskurzus és a tág értelemben vett kulturális kontextus (pl. peremműfajok, populáris kultúra) egymás mellett szerepeltetését problémamentesen hajtja végre. Azért állítható ez némi túlzással, mert a kötet felépítése hierarchiát sugall, ebből a szempontból pedig előrébb helyez bizonyos problémákat másokkal szemben. Persze a hierarchiának a műfaji konvenció is függvénye: előbb olvashatjuk a komoly tanulmányokat, majd Bent címmel a hazai, Kint címmel a külföldi irodalmi művekről írott kritikákat, recenziókat. Végül Még beljebb címmel a metállemezekről készített laudációkat. A tanulmányok kritikai hangú interpretatív egységeket is tartalmaznak, így a Történelem, narráció című fejezetben a történelemelmélet és a narratológia egykori és modern elméleteivel való elszámolást Márton, Háy, Láng, Darvasi, Jenei regényeinek értelmezései egészítik ki, míg a Szöveg — test fejezet címében jelzett többirányú probléma (szöveg és test, szövegtest stb.) a Pálinkás György Felhők könyve című elbeszéléséről írott eszmefuttatások során kerül tárgyalásra. A Bizonyos értelemben felépítésében bár semmiképpen sem „súlyos kihágás”, csupán bosszantó az a szövegrendezői logikátlanság, amely során a könyv a Még beljebb fejezet címében jelölt fokozatiságot nem a Bentet, hanem a Kintet követően süti el, kihasználatlanul hagyva a térbeli metaforák nyújtotta lehetőséget. Főleg, hogy a magyar/nem magyar irodalom kritikáinak gyűjteményét a címek az egyszerű térbeliség alapján választják szét, a Még beljebb cím (és az alatta szereplő szövegegyüttes) azonban nem „horizontális”, hanem inkább „vertikális” irányban „húz beljebb” a kultúra szövegként értelmezhető összefüggéseibe. Érdekesebb interpretációs játékot is kínálva egyúttal a kötet olvasójának…

Visszatérve a kiinduló gondolatmenethez: érdemes-e, kell-e kritikagyűjteményt kiadni, van-e célja a munkásság mérlegre tételének a sikerfaktorok képzelt és valós lehetőségeinek tekintetében? Bizonyos értelemben. Hisz bármennyire eklektikus is Rácz I. Péter kötete mind a szövegek tárgyát, mind hangvételét illetően, a színvonalas és gondolatébresztő írások — a gyűjteményjelleg „vegyétek, vigyétek mindet” felhangjai ellenére — sokatmondóak az irodalomtörténészi, kritikusi szakmai diskurzusról is. Hiszen a nyitottság és a fokozatiság hallatlan türelmet kölcsönöz a kötet szerzőjének és szövegeinek a kultúra iránt: élvezni tudja a jó műalkotást, meg tudja érteni, hozzá tud szólni, ajánlani tudja. Alakítani képes az ízlést, de meghagyja az önálló vélemény szabadságát is. A kritikus-lét — ahogy az irodalomtudósi vagy a tanári is — mindig „bizonyos értelmű”: miközben határozottan állít valamit a műalkotásról, közben ott is van és nincs is, övé is a szöveg meg nem is, létezik is meg nem is — a kritika érvénye ráadásul többnyire relatív. Ezért a kötet a Paul Auster, az identitásproblémára az egyik legérzékenyebben reflektáló író szövegéből kölcsönzött mottója: „— Hát még mindig itt van? — Úgy látszik — feleltem ártatlan arccal. — Bizonyos értelemben.” Illetve utalhatunk John Barth regényének, Az út végének a kezdő kijelentésére is, amely az identitásnak, de a választás lehetőségének és kényszerének, illetve a relativitásnak a bonyolult problémájával küszködő elbeszélőt fosztja meg — a kijelentés létezést állító bizonyossága ellenére — az azonosságtól: „Bizonyos értelemben Jacob Horner vagyok.”

Rácz I. Péter tanulságos és izgalmas barangolásokat kínáló kötete eme nyitottságot és érzékenységet írja át pozitív kicsengésű diskurzusba. Amikor a pejoratív hangzású „konc” — ami persze a szakmának „szól”, nem a műnek — táplálója lesz tudománynak, értelemnek. Valahogy így beszélhetünk irodalomról, tudományról, kultúráról. Bizonyos értelemben.

L. Varga Péter