Komáromból, egyenes úton, több szlovák filmbe

Somogyi Tibor felvételeÉrtékes alkotásokban elsőrangú feladatokat. Nem jól megírt epizódszerepek eljátszására kérik fel, hanem súlyos lelki terheket cipelő, a cselekmény szempontjából központi figurák megformálására.

Egy külső szemlélő számára úgy tűnhet: kézről kézre adják a szlovák filmesek. Most például párhuzamosan két produkcióban is forgat. Túlzás nélkül állíthatjuk: komáromi magyar színész ilyen rövid idő alatt ennyit és ilyen nagyszerű lehetőségeket sosem kapott még hazai filmrendezőktől. Túl a negyvenen, hogyan éli meg pályájának ezt a szakaszát?

Röviden? Fáradtan.

S hosszabban?

Az elmúlt évem valóban rendkívül gazdag volt. Izgalmas, telített időszak. Szlovák filmben persze ezt megelőzően is játszottam már, de tíz évre elosztva, az szinte elenyésző. Most valahogy felpörgött az életem. Egyik filmszerep hozza a másikat. Hogy mit jelent ez számomra a mindennapokban? Furcsa kettősséget. A fáradtságon kívül elsősorban szakmai örömöt, egyfajta visszaigazolását annak, hogy még az ilyen zárt közösségben is, mint egy vidéki színház, megtalálják a színészt. A tizenötödik évadomat töltöm Komáromban. Nagyon szeretem a társulatot, erős lelki szálak kötnek hozzá, mégis azt kell, hogy mondjam: egy idő után akarva-akaratlanul egyfajta elvágyódást érez az ember. Új impulzusokra, új kihívásokra vágyik, mert ha túl sok évet tölt egy helyen, elveszíti a motiváltságát. Elfásul, ha évente három-négy, esetleg öt-hat bemutatója van, mert az utóbbira is volt már példa. Én most tényleg szerencsésnek érezhetem magam, hiszen a filmrendezőknek köszönhetően kiléptem a megszokott közegemből, s ez szárnyakat adott. Tíz centivel a föld felett járok. Már nem lebegek, az az állapot megszűnt, de az a tíz centi még megvan. Nagyon sok impulzust kell feldolgoznom magamban.

Az mennyit lendített a közérzetén, hogy Az imposztor Boguslawskija után a Karamazov testvérek Ivánjaként másodszor dolgozhatott Martin Hubával, a jeles pozsonyi színész-rendezővel?

Pályám két jelentős pontja ez a két szerep, hiszen az a fajta színházi szellemiség, amelyet Martin Huba képvisel, szerintem közép-európai viszonylatban is egyedülálló. Bár nem tanított a főiskolán, nagyon nagy tisztelője vagyok, s ha szabad, akkor most feleleveníteném egy réges-régi, vele kapcsolatos élményemet. Negyedéves voltam a főiskolán, ahol Ghelderode darabja, az Escurial volt a záróvizsgám. Én rendeztem, és a Királyt is én játszottam benne – magyarul! Ez volt az első magyar nyelvű vizsgaelőadás Pozsonyban, erre mind a mai napig nagyon büszke vagyok. Még egy ilyen ötletre is nyitott volt a tanári kar. Nem hogy gátolt volna, hanem végig támogatott az előadás létrehozásában. Engem az izgatott benne a legjobban, hogy miképpen lehet egyszerre kívülről látni és belülről megélni egy történetet, és mondhatom, nagyon nehéz volt. De amit szeretnék megemlíteni: a bemutató után Martin Huba azzal gratulált, hogy „Köszönöm az élményt, Attila, nagy kedvet kaptam a ma esti színpadi próbámhoz.” Ez volt az első kapcsolatom Martin Hubával, azért is voltam olyan boldog, amikor másodszor is kiválasztott. Olyan tudással gyarapított, amit mástól nem kaphattam volna meg. Az elmúlt tizenöt év során elég sok rendezővel dolgozhattam, sokféle instrukciót kaptam, de olyan pontos mesterségbeli tudással, mint ő, senki nem tudott felvértezni. Egyedülálló élmény, amelyet neki köszönhetek. Ivan Karamazov megőrül a darab végén. Az ilyen szélsőséges érzelmi állapot könynyen elragadja a színészt, én meg tényleg hajlamos vagyok a végletekig elmenni, hiszen olyan a vérmérsékletem. Martin Huba figyelmeztetett: akkor lesz igaz a történet és hiteles az alakítás, sőt akkor születik meg valójában, ha éles váltással bármelyik pillanatban vissza tudok lépni ebből az őrületből, és uralni tudom azt a vad, feszítő energiát. Ehhez pedig iszonyú erős koncentráció kell. Hasonló színpadi helyzetekben volt már részem, ilyenben még nem. Ehhez a rendező éles szeme is elengedhetetlen. Martin Huba nagyon nagy tehetségű rendező, s mivel több magyar diákot tanított a főiskolán, ismeri a magyar mentalitást. Mondta is többször, hogy őt lenyűgözi a mi szenvedélyes érzelmi világunk, ami a szlovák színészeknek nem lehet sajátja. A szláv lélek egészen más. Az nem tud felhevülni erre a hőfokra. Ezért jött el másodszor is rendezni hozzánk, és remélem, a jövőben még számolhatunk vele.

Nyitrán, ahol tavaly a Hedda Gablerbe hívták Lövborg szerepére, szempont volt ez a másfajta vérmérséklet?

Svätozár Sprušanský, a darab rendezője azt mondta: nincs a társulatban egy ilyen karakter, mint én, ezért gondolt rám a szereposztásnál.

Magyar színész létére mennyire lepte meg, hogy az ország egyik legjelesebb szlovák társulata hívta meg komoly, nagy szerepre?

Annyira, hogy egy hét gondolkodási időt kértem.

Miért? Attól tartott, hogy a Malina Hedvig-ügyet majd a saját bőrén érzékeli?

Az meg sem fordult a fejemben. Én mástól ijedtem meg. Attól, hogy tizenöt éve, amióta elvégeztem a főiskolát, semmi közöm nem volt a színpadi szlovák beszédhez. Ez alatt az idő alatt én csak magyarul játszottam.

A főiskolán viszont…

… az más! A főiskola egyébként is életem egyik meghatározó időszaka. Egyrészt azért, mert nyolcvankilences évfolyam voltunk. Azzal kezdtük a tanévet, hogy leadtuk az üres indexet. Kezdődött a sztrájk. A bársonyos forradalom. Bezártuk az iskolát. Hatalmas eufóriával éltünk meg mindent. Annak az iskolának rendkívül nagy lelke van. Annyira nyitott! Egy ilyen közegbe belecsöppenni meghatározó élmény egy pályakezdő színész számára. Burokban éltünk. A tenyerükön hordoztak a tanárok. Minden lehetőséget megkaptunk. Elég sok jó színész került ki abból a nemzedékből. Színházi szakemberek is. Ne tűnjék kérkedésnek: már friss diplomásként is több helyre hívtak. Nyitrára, Nagyszombatba… de nem mentem. Ha az osztály magva együtt maradt volna, akkor lehet, hogy megingok, de egyedül nem volt kedvem hozzá. S mivel mindenki ment a maga útján, én is jöttem Komáromba. Hiszen már a főiskolát is úgy kezdtem el, azzal az elhatározással, hogy utána a Jókai Színházhoz szerződöm. Magasabb célok nem lebegtek előttem. Sprušanský a főiskoláról is ismert, és persze Nyitráról, a fesztiválról, ahol az Amadeus Salierijeként is látott. Az arcom kellett neki, az intellektusom – ezt mondta, amikor az Ibsen-darabba hívott.

Lövborg kulcsfigura a történetben.

A próbák első két hete szörnyű nehéz volt. Vissza akartam fordulni. Úgy éreztem, ez nem fog menni. Egyszerűen nem akart ráállni az agyam a szlovák nyelvre. Akklimatizálódnom kellett egy egészen új közegben. Sok évvel ezelőtt Győrben is vendégszerepeltem, a Vörös és feketében. Ott, magyar közegben egészen más hatások értek. Nagyon sok negatív élmény. Nem is szívesen emlékezem arra az előadásra. Velem ott végig azt éreztették, hogy fehér néger vagyok. Nyitrán pedig épp az ellenkezője történt, és pont akkor, amikor a Malina Hedvig-ügyet kezdték újra feszegetni. De ez csak az utcán volt téma. Bent, a színház falai között mindenki kedves, nyitott volt hozzám. A kollégák közül sokan ismertek, tudták, ki vagyok, és eleinte ők is megilletődöttek voltak, mint én. Aztán szerveztünk egy bulit, és mindenki lazább lett. Két hét után odajött hozzám a súgó, és a következőket mondta: „Ne félj, Attila, nagyon jól mondod a szöveget, már csak pár helyen érezni a magyar akcentust, de az is el fog múlni.!” És az ügyelő is folyamatosan biztatott. Hozzáteszem: gyorsan megtanultam a szöveget, sokkal gyorsabban, mint Komáromban szoktam, hogy a próbák során már csak a kiejtést kelljen cizellálni. Az első nyilvános főpróba ettől függetlenül elég pocsékul sikerült. Ott még görcsösen játszottam. A nyelvre, a kiejtésre koncentráltam, nem a játékra. Aztán jött a bemutató, és ott már nagyon összeszedtem magam. Ahogy kiléptem a színpadra, onnantól fogva már egy külön történet kezdődött el velem. Csupa pozitív visszajelzést kaptam, és nemcsak a közönség köreiből, hanem a kritikusoktól is. Mindenki jót írt rólam. El is csodálkoztam, hogy engem ennyire „nyalogatnak”. Elfogadtak és megszerettek.

Pár héttel ezelőtt Prágában vendégszerepeltek az előadással. Hogy fogadták a csehek?

Állva tapsoltak. A Vencel téri Divadlo bez zábradlí falai között játszottunk. Már a huszonötödik előadáson is túl vagyunk, ami azért olyan fontos számomra, mert új közegben kapok új impulzusokat. Hatalmas kihívás Lövborg szerepe. Egy író, akinek életében váratlanul feltűnik a végzet asszonya, Hedda Gabler. Lövborg az alkohol rabja, a végén mégsem az ital, hanem a tehetsége öli meg. Izgalmas feladat, nagyon veszélyes, hiszen könnyen el lehet vinni a klisék irányába. Látni kell a határvonalat, amelyet nem léphetek át, nagyon pontosan kell fogalmazni. A robbanás a végén történik meg, pillanatok alatt.

Egy ilyen siker után, a saját társulatában, mennyit nőtt a szakmai ázsiója?

Én semmiféle változást nem észlelek. Megy minden a régiben.

Elárulja, hány kollégája látta az előadást?

Inkább mutatom.

Tehát három.

Egyébként nem is vártam, hogy változik valami a megítélésemben.

És azt a kérdést, hogy az igazgatója látta-e, feltehetem?

Ne tegye fel.

Akkor váltsunk témát! Beszéljünk A lélek nyugalmáról.

Majdnem minden filmben meghalok. Ebben egy korombeli férfit játszom, aki valahol Közép-Szlovákiában él szűk, öntörvényű világában. Falopásért börtönbe kerül, a társai elárulják, és ott, a sitten tudja meg, hogy terhes a felesége – és nem tőle. Patthelyzet. Hol itt a kiút? Jó szerep. Ez is kimozdított a komáromi körből, amelybe én magamat zártam be. Lusta is voltam, hogy nem nyitottam, hiszen mehettem volna máshova is vendégszerepelni, nemcsak Győrbe és Nyitrára. Hívtak, szerződést kínáltak. Van olyan történetem is, hogy mentem és visszaléptem. A lélek nyugalmát azért is szeretem, mert Roman Luknárral, a Madridban élő szlovák színésszel játszhattam. Közös tanárunknak, Palo Mikulíknak köszönhetően ugyanazt a színházi nyelvet beszéljük. Remek partner volt. További két főszereplője a filmnek egy cseh és egy lengyel színész. Van egy jelenet, ahol hárman ülünk egy autóban, s közben szlovákul társalgunk. Bizarr helyzet volt. Ott vagyok valahol a „medvék között”, fenn a hegyekben, ülök egy dzsipben, mellettem egy lengyel kolléga, aki töri a szlovákot, mögöttem egy cseh fiú, és hármunk közül én beszéltem a legjobban szlovákul. Nagyon jókat kuncogtam magamban.

Prikler Mátyással, a tehetséges pozsonyi filmrendező szakos főiskolással kétszer is forgatott már.

Most fogunk harmadszor együttdolgozni. A Következő felvonásért a legjobb színészi alakítás Igric-díját kaptam, ő pedig a legjobb rendezői díjat vehette át. Nagyon szeretek fiatalokkal dolgozni. A filmszínészethez egyébként más eszközök szükségesek, mint a színpadihoz, ezt külön el kell sajátítani. Prikler Matyival először az Ők nem a te férjedben dolgoztam, másfél évvel ezelőtt. Két hét múlva A félkegyelmű Rogozsinját játszom nála. Dosztojevszkij vissza-visszatérő íróm, szeretem a világát, húszévesen kezdtem el olvasni, az első nagy élmény ma is pontosan él bennem.

Ciprian. Egy kosztümös film lengyel–cseh–szlovák–magyar koprodukcióban.

Abban Cserhalmi György partnere leszek. Ő játssza az apámat a Peter Lipovský forgatókönyve alapján születő Barackligetben, ott még sincs közös jelentünk. A Ciprianban egy magyar bárót alakít, én a szolgáját formálom meg. A mindenesét. Amikor a Gyengédséget forgatta Martin Šulíkkal, elmentem megnézni őt, hogy közelről lássam, hogyan dolgozik. Végtelenül profi. Koncentrációs képessége egyszerűen döbbenetes számomra.

Azóta, gondolom, rájött, mi kell ehhez.

Istenadta kisugárzás és színészi intelligencia. S persze le kell forgatni vagy kétszáz filmet.

A Barackligetben is hálás szerepet kapott.

Amikor Peter Lipovský és a film női főszerepét alakító Tóbiás Szidi felhívtak, hogy beszélgessünk egy jót a filmről, nem nagyon hittem benne, hogy ez egyszer megvalósul. Úristen, álmodtak egy nagyot! – gondoltam. Aztán mégis elkezdődött a forgatás. Peter sokat formált a karakteren azután, hogy személyesen megismert. Hozzám illesztette. A vitalitásomat is belevitte. Megjelenik a nő, Babika, aki szerelmes volt az Apába, és most a két fiú életébe lép be, s elindul egy különös történet. Az én figurám elég határozott, konokul ragaszkodik a maga értékrendjéhez, ettől nem igazán kompromisszumképes, de amikor megérinti őt a szerelem, hatalmasat nyit a nő felé. Szidivel osztálytársak voltunk a főiskolán. Sok mindent megéltünk együtt. Sok, munkából eredő konfliktust is, mert hasonló az egyéniségünk. Én is lobbanékony vagyok, meg ő is. És mind a ketten a maximumot akarjuk. De, mondom, nagyon szoros a kapcsolat köztünk. Szinte testvéri viszonyban vagyunk.

Démonok?

Az eredetileg vizsgafilm lett volna, aztán mozifilm kerekedett belőle. A pikantériája az volt, hogy mindig reggel, kávézás közben beszéltük meg az aznapi jeleneteket. Ez teljesen új helyzet volt számomra. Eleinte majd megőrültem tőle. „Ne fékezzetek, nekem ezt a szöveget a magamévá kell tennem, meg kell tanulnom!” – könyörögtem a rendezőnek és az írónak. Többször is kirobbantam, de ők mindig megnyugtattak, hogy „Ne félj, menni fog!” A hitelességre törekedtek, azért rögtönöztünk annyit. A kész film láttán elmondhatom: elérték, amit akartak.

Nyárra is van egy újabb felkérése. A Megszegett ígéret.

Annak a története a Tiso vezette Szlovákiában játszódik. Én egy fasisztát játszom benne, aki betelepszik a zsidók üzletébe. És a Barackliget hátralevő jeleneteit is nyáron vesszük fel.

Ezek szerint pihenni most sem nagyon fog.

Tavaly nyáron mindössze négy szabad napom volt, idén, remélem, ennél több lesz. Most a Csárdáskirálynőt próbáljuk Komáromban. Nem vagyok operettszínész, de mert feladat, elvégzem. Feri bácsit játszom, a lélekben meggyötört Feri bácsit. Nem részletezem: közel áll hozzám a figura.