Kóda

Ha egy film többféle DVD-kiadásban férhető hozzá, vásárlás szempontjából (is) döntő tényező lehet az adott produkcióhoz mellékelt plusztartalom. Vagyis itt jöhetnek (ismét) képbe az extrák. A Gattaca című alkotás esetében talán nem is kérdéses, hogy azt a verziót érdemes beszerezni, melyen – a kimaradt jelenetek között – szerepel a film méltán elhíresült Codája. Az a befejező képsor tehát, mely nem volt látható a mozikban vetített változatban, s melynek értelmezése rendre felbukkan a genetika szakirodalmában. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk az elhagyott záró effektust, röviden fel kell vázolnunk a Gattaca világát.

A film egy olyan jövőbe kalauzol, melyben a születendő gyermekek többsége genetikai tervezés útján jön létre. A természetes módon fogant utódok között ugyanis sok a „selejt” (különféle betegségekre hajlamos egyed), s ez a társadalmi érvényesülés szempontjából óriási hátrányt jelent. A történet főhőse Vincent Freeman (Ethan Hawk alakítja), aki annak ellenére sem adja fel álmait, hogy „selejtként” meglehetősen bizonytalan karrier áll előtte. Célja elérése érdekében (asztronauta szeretne lenni) kölcsönveszi a genetikai elit egy tagjának személyiségét, ily módon megkezdheti a felkészülést Gattacában, az űrhajósképző központban. Cinkostársának vérét, vizeletét, hajszálait stb. használva kijátssza a folyamatos orvosi kontrollt; az intézményben történő gyilkosság utáni nyomozás azonban leleplezheti a törvénytelen identitáscserét. (Ami végül nem következik be, illetve – más szinten – mégis, de Vincent elindulhat a Titánra.)

Az alapszituáció, a történet bonyolítása és végkimenetele – első közelítésben – egyaránt arra utal, hogy a film alkotói szerint a genetika jó úton halad afelé, hogy átalakítsa a társadalom szerkezetét, s ezzel törvényesítse a tudományos alapon működő diszkriminációt. Ha kétségeink támadnának, hogy Andrew Niccol (író és rendező) csapatának valóban ez volt-e a szándéka, akkor nézzük meg a Codát. Érdemes a látottakat pontosan felidéznünk.

A képmezőbe szövegek úsznak be; a következőket olvashatjuk: „Néhány év múlva a tudósok befejezik a Humán Genom Projektet, az embert alkotó teljes génállomány feltérképezését.” Majd: „Eljutottunk arra a pontra, ahol magunk irányíthatjuk saját evolú?ciónkat.” S végül: „Ha korábban kerültünk volna ennek a tudásnak a birtokába, a következő emberek sose születtek volna meg:” A kettőspont után híres személyiségek képei élesednek ki, majd halványulnak el; az adott névhez az illetőt sújtó betegség elnevezése társul: „Abraham Lincoln – Marfan-szindróma, Emily Dickinson – mániákus depresszió, Vincent van Gogh – epilepszia, Albert Einstein – diszlexia, John F. Kennedy – Addison-kór, Rita Hayworth – Alzheimer-kór, Ray Charles – glaukóma, Stephen Hawking – amiotróf laterális szklerózis, Jackie Joyner-Kersee – asztma.” Az impozáns bemutató után pedig feltűnik a Coda utolsó mondata: „Természetesen Te sem születtél volna meg.”

Ez az ideologikus befejezés, egyáltalán a film pesszimista világképe számos nagynevű genetikust késztetett arra, hogy – elismerve a produkció vitaképességét – eltöprengjen a látottakon, s megfogalmazza, hogy a Gattaca tudományfelfogása miért félrevezető. A vélemények között nem kevés olyan akad, mely szerint a film eltorzítja, sőt meghamisítja a genetika törekvéseit, olyan célokat tulajdonít neki, melyeket egyetlen komoly kutató sem vallana magáénak.

Kétségtelen, hogy jelenleg mindenütt a Földön törvény tiltja az emberi csíravonalba történő DNS-beépítést. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az emberek többsége attól retteg, ez nem lesz mindig így. Vagyis nem zárja ki, hogy a Gattacában felvillantott társadalmi átalakulás bekövetkezhet. Ez már magában abszurd feltételezés, de tegyük fel, hogy ennek a többségnek igaza van. Ebben az esetben alighanem James D. Watson érveit kell megfontolnunk, aki szerint ez a látens szituáció még inkább arra fogja késztetni a tudósokat, hogy a szóban forgó technológiát birtokba vegyék és uralják. Ugyanis – ahogyan a legismertebb genetikus fogalmaz – nem kockáztathatjuk, hogy megelőzzön minket egy olyan kultúra, amely nem osztja a mi értékeinket. „Egy napon talán a géntechnikán múlik majd az új Hitlerekkel szembeni háború kimenetele.” Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a genetika Utópia társadalma felé egyengetné az utat.

A Gattaca című film erénye, hogy nem zavarja össze, biológiailag mi lehetséges és mi nem. (Ezért különleges hely illeti meg a tudomány ihlette alkotások korpuszában.) Az erre épített konstrukció azonban a fantázia szüleménye. Ezt mindenképpen érdemes szem előtt tartanunk, miközben elgondolkodunk a látottakon. Emellett van a filmnek egy olyan megoldása is, melyre valószínűleg kevesen figyelnek föl. Ez pedig a cím értelmezhetőségének kérdése. Valószínűleg az angol nyelvű nézőkben a Gattaca szó negatív hatást vált ki, mivel az attack (támadás) szóra asszociálnak a név hallatán. Érdekes azonban, hogy a GATTACA felfogható olyan összetételként is, mely egy hétnukleotidnyi DNS-szekvenciát jelöl (Guanin, Adenin, Timin, Timin, Adenin, Citozin, Adenin). Ám egy olyan DNS-szekvenciát, melynek – így önmagában – biológiailag sincs „jelentése”. Mondhatni: hulladék DNS.

A film tehát innen nézve – második közelítésben – a címe alapján nagyon is tudatosítja, hogy amit látunk, az kétértelmű. Ez az apró önkritikai mozzanat teszi többek között lehetővé, hogy a Gattacát ne saját jövőnkként, hanem ellenkezőleg, eme rémképnek az iróniájaként „olvassuk”. Valószínűleg ennek a mozgásnak az érzékelése (bár ennek nincs nyoma) késztette arra a film készítőit, hogy a Codát végül is kivágják a forgalmazott verzióból. S ez – tudományos szempontból pláne – jó döntésnek bizonyult.