Klónok az irodalom piacán — 7.

A szövegkisajátítás egyik különös, de semmiképp nem különleges válfajára Franz Kafka Naplója szolgál példával. Sajnos a forrás — egy 1912-ből származó hosszabb részről van szó — nem ad eligazítást arra nézvést, vajon az elbeszélt eset megtörtént esemény lejegyzése vagy a képzelet teremtette. Akár ez volt a szerző szándéka, akár nem, mindenesetre nem tudjuk eldönteni. Annyira szépen van előadva, hogy az ember szépirodalomnak vélheti, már az első mondatától: „Tegnap este tíz órakor mentem lefelé szomorú járásommal a Zeltnergassén.” (Györffy Miklós fordítása) Másrészt a történet maga olyan, hogy akár meg is történhetett volna — egy félkegyelmű jogsegélyért, jogorvoslati tanácsért fordul szerzőnkhöz. (Aki, mármint Kafka, végzettségét s foglalkozását tekintve is jogász.)

Az illető mesélni kezd, s felkelti szerzőnk érdeklődését — legalábbis ezt írja 1912. február 27-i bejegyzésében Kafka, mert amit az illető elmondásából naplójába jegyez, az nem különösebben érdekes. Sokkal érdekesebb, ahogyan s amilyen részletesen és mindenre kiterjedő figyelemmel leírja a tanácstalan ember körülményes felvezetését, azaz roppant szerteágazó történetének lehető leglényegét, melyben sok mindenről szó esik, még a költő Richard Dehmelről is, aki Kafka kortársaként s hozzá hasonlóan eleinte egy biztosítónál dolgozott, s mintegy mellékállásban volt csak író — és már végképp nem tudjuk, hogy naplót olvasunk-e vagy novellát. Hanem közben végre valahára a mi félnótás emberünk is előadja — mellesleg előadóművész —, hogy egészen konkrétan milyen ügyben is kér tanácsot; mert hogy sültbolond, ahhoz a kezdetektől fogva kétség nem férhet, s hovatovább egyre bizonyosabb, mert addig beszél és mesél, míg felismerjük benne a tipikus Kafka-hőst, aki a környezetét látja kibillentnek, és nem magát.

Emberünk tehát közli, hogy plagizálták. Pénteken elvitte egy asszonynak elolvasásra és mutatóba Életöröm című kéziratát, s ez a dolgozat a rá következő vasárnapon a Tagblatt szórakoztató mellékletében A gyermek mint teremtő címmel megjelent. Névtelenül, de szóról szóra az ő szövege. Igaz ugyan, hogy a két dolgozat összehasonlítása ennek épp az ellenkezőjéről vall, mindössze a „nevezetű” szó fordul elő mindkettőben, de emberünknek erre is van magyarázata: „Mindent lemásoltak ugyan, de eltussolva, más sorrendben, rövidítve és apró idegen kiegészítésekkel.” A történet vége: emberünk megfogadja a tanácsot, hogy ne perelje be a hölgyet, hanem jelentse ki: »ezúttal még hajlandó önkénytelen befolyásoltságot feltételezni.«

A szerzőként sértett fél egy ambiciózus fiatalember, akinek ez az első írása. S ezáltal a szövegkisajátítás jelentése felértékelődik, visszájára fordul, hiszen a tény, hogy az ő szövegét ellopásra alkalmasnak tartják, azt jelenti, hogy ő már valaki. Mintha azt mondaná: plagizálnak, tehát vagyok.

Csanda Gábor