Klári sok(k)

Faramuci dolog költőnek lenni Norbert könyvében. Ganéj. Le vannak írva. De legalább egy regényben. Egy Városban. Vágányok mentén, sorok közepette. Bizony, Norbert György regényt írt. Románt. A szó legjobb értelmében. Ahol szó szót követ. Egyfajta füzért fon. Elindul és megérkezik; időnként egy kis döccenés. Persze, ezek a nyarak. Ezek teszik. Tágulás, görbülés. A sínek tipikusnak vélhető tünetei. És hogy izé, milyen nyelven is olvassuk a pályát? Legyen az írás nyelve: szlovmagy. Van olyan. Most már egyértelmű. Pályázzunk rá. Bár a ragozás és az egyeztetés így sem mindig következetes, de azért megjárja, mint mondjuk a 81-es a napi szakaszát (kalkulálunk a zökkenésekkel, terelésekkel).

Elindul és megérkezik. Lehet, kétszer, más vonalon, de így egyszer legalább biztos, bizonyos, hogy megjön. Megtörténhet, hogy nem ugyanazon az úton, de végül is ugyanoda. Ikerpálya. Ha nem is egyreléjű.

A szöveg áthálóz, mint a vasút, a villamos és a csillagpályák rajzolata a róluk szóló könyveket, képeket, térképeket. És ezek egy óvatlan pillanatban aztán összekoccannak, koccanhatnak. Lehet egészen pontosan Bratislavában, Fiľakovóban, Süllyedő Hajón vagy épp egy garzonban, valahol. Ilyenkor csettinthetünk a nyelvünkkel, az egyes bekezdések olvasásakor. Ez igen! Míves kiállítású könyveknél ügyeljünk a nyálunkra ennél a műveletnél. Ez a kötet ilyen, hát csak óvatosan!

Szokatlan dolog a Klárával flörtölni. Lehet, a fehér harisnya teszi. Modortalanul modoros. Nem tudni, hogy netán nem túl sok diazepamot dobtunk-e be? Mérlegelni kell. Egy Ikernek meg pláne. Hátha ikerregényt írt. ĺrhatott volna. Csak a végére elfogyott a szufla (a szuflánk?). A haldoklás hallatlan parádés (parodisztikus?) menete. Már kicsit bűzlik. Kvázi. Nem tudhatjuk, ki a tettes, és ki a társ. Bár Barthes óta tudjuk, hogy jobb vajazottabb viszonyban lenni, kerülni a szöveggel, de már csak kíváncsiságunk okán is szöszölünk. Nyálazzuk át. S ha nyál, legyünk nyálasak. Hisz a textus durva próbál lenni. Vulgáris. A szituációk sem kímélők. Ki sejtheti, mit hoz egy smár?

Az akcidencia, nem tudhatjuk miért is, de valahogy mindig jelentkezik, mint a költő a kötetben, a legrosszabb pillanatokban. És aztán Sinatra legyen az intézője (a legény a talpán), hogy hol kell lelépni, illetve felszállni (jó, bónuszként: el.)

Legyen ez a kétségek könyve. Én a román műfajához néhanapján hozzáolvasok egy cét, no, nem mint a kopirájtot, hanem mint a románcot (lehet, csak a kaland, pörgés, szerelem végett, okán.) Meg nekem időnként valahogy lektűrös (pontosabban regénynek lengén lektűrös — lektűrnek pedig meglehetősen megírt). Patt. Lehet, át vagyok vágva.

Szórakoztató. Drámaiságában sem dermesztő. Sokkolásában szoftoló. Lehet, a játék és az irónia teszi. A legnagyobb feszültség közepette is látni, hogy makett. Jó értelemben. Mű. Szilárd szerkezet. Ez, gondolom, nem túl nagy gáz, esetleg így nem hatol úgy a zsigerig. Mint egy szcéna, amitől a befogadó vagy tud szabadulni, vagy nem. Világítás kérdése.

Árulkodik a fülszöveg. Ott találom azt leírva, hogy beélhető. Itt lehet az okot a leginkább megtalálni, ahol a „beélhetőség” és a beleélhetőség között kiszorul a lé, és a szöveg/szövet már nem bírja.

Amúgy meg lennék én az a kiszorított víz, még ha faramuci dolog is költőnek lenni Norbert regényében. Mondjuk úgy október tájékán: „Folyóvízben néma lombok hullása.”

Mizser Attila