Közélet

Kitörni a ködlő falak mögül. Szaló Csaba szociológussal, egyetemi docenssel beszélgetünk

Közép-Európában manapság nincs elegendő elhivatott védelmezője az aktív demokráciának. A nyitott európai értékrend erkölcsi felelősségtudatával szemben a pesszimizmust hirdető populizmus hagy bennünk bénító lenyomatokat.
Miklósi Péter

2019. január 18. 21:30

Szaló Csaba - Somogyi Tibor felvétele

Vagyunk-e, leszünk-e annyira józan gondolkodásúak, hogy megértsük: magunk alatt vágjuk a fát, ha a demokrácia megszilárdítása helyett felülünk a köldöknéző, az önmagunk (f)elsőbbségén és hasznán kívül minden egyebet rossznak, felháborítónak és idegennek mondó közhangulatnak?! Szaló Csaba szociológussal, egyetemi docenssel beszélgetünk.

*

A berlini fal lebontása, a kommunizmus bukása és a rendszerváltás hullámai után – tehát a múlt század kilencvenes éveinek elején – régiónkban az emberek tele voltak a jobb világról szőtt reményekkel. Napjainkban a többség mégis pesszimista, pedig számos grafikonnal alátámaszthatóan egyre kedvezőbb körülmények között élünk. Vajon a szociológus szerint mi kellene ahhoz, hogy hitet tegyünk a tagadhatatlan fejlődés mellett?

Tárgyilagosabb és értőbb látásmód, hogy a körülöttünk zajló világot objektívabb összefüggésekben tudjuk szemügyre venni. Tájainkon azonban az emberek zöme, népiesen szólva, jobbára csak az orráig lát, így a tágabb összefüggések latolgatása helyett pusztán szűk egyéni miliőjük szemszögéből értékelik a mindennapi lét általános tapasztalatait. Éppen erre a relatív deprivációra, tehát a viszonylagos szegénység szemléletmódjára vonatkozik az egyik alapvető szociológiai elmélet. Az a társadalmi tünet, hogy amint az emberek csak egy kissé jobb módban élnek, hamarosan frusztráltabbá is válnak, mert a növekvő igényeik rendre nagyobbak, mint a reális lehetőségeik. Kutatások igazolják, hogy a szóban forgó jelenség különféle jelei, például az egykori Csehszlovákiában, már a rendszerváltás előtt, az ötvenes-hatvanas években megfigyelhetők voltak. Ilyenformán az sem meglepő, hogy lényegében erre vezethetők vissza az 1989 utáni utópisztikus viták eredői: vajon életszínvonal dolgában öt, vagy „csak” tizenöt esztendő alatt fogjuk utolérni Ausztriát... Azóta réges-régen kiderült, hogy bár nálunk is valóban sok területen, sok minden sokat fejlődött – a mai osztrák nívó eléréséhez talán egy további negyed évszázad is kevés lesz! Még ha érdemes is visszapillantani, hogy hol tartottunk ’89ben, és mára mekkorát tudott előrelépni mind a hazai társadalom, mind az egész közép-európai régió. De mert a természetes fejlődés tényeinek hátat fordító emberek az objektív ítéletalkotással szintén hadilábon állnak, elsősorban az ő táboruk széles köreiben talál hiszékeny fülekre a lehetetlent is egyszerű varázslatként ígérgető populizmus.

Tudatunkban a populisták szólamai szorítják a háttérbe azt a józan elvárást, hogy felfogásunkban, Európa békéjében „hajózva”, megkérdőjeleződjön a levert társadalmi közhangulat és pesszimizmus?

A populisták és a szélsőjobb pártok hatása ott tud felülkerekedni a békés társadalmi fejlődés kétségtelen eredményein, ahol eluralkodik az elfogulatlan egyéni gondolkodás zárlata. Persze, azt mindenkinek önmagában kell eldöntenie, hogy hagyja-e elhatalmasodni magában ennek veszélyét. Vagy inkább arra összpontosítja figyelmét, hogy a populisták minden leegyszerűsítő, kirekesztő gyűlölködéssel „megoldást” kínáló huhogása ellenére velünk mennyi rossz nem történik! Akár az évek óta polgárháború sújtotta Szíriától kezdve a gyilkos békéjű Afganisztánon és a vízhiányban szenvedő Szudánon át egészen Ukrajnáig, hiszen az is riasztó, ami ebben a szomszéd országban már 2014 óta zajlik. És ezek csupán kiragadott példák a globális migráció alapvető indítékaira, zokon sem vehető szempontjai egy olyan világhelyzetben, amikor a háborús konfliktusok vagy az emberhez méltatlan élet egyéb körülményei miatt a Föld 30-40 százaléka lakhatatlan.

Átgondolva, átérezve ezt, mit tehet a szociológus?

Sóhajthat egy nagyot. Bár okosabban teszi, ha kerülve a pánikot nyíltan rávilágít: mekkora emberi gyarlóság közömbösnek maradni a modern kor sürgető civilizációs gondjai láttán, és csigaházba bújva azt hajtogatni, hogy mifelénkmindeznemprobléma. Nem csak a szociológia dolga arra figyelmeztetni, hogy akkor már késő lesz kapkodni, ha a hasonló gondok a körmünkre égnek. Mert például napjainkban már a megfizethetetlen kincsnek számító csallóközi ivóvíz sem makulátlanul tiszta!...

Eretnekség azt mondani, hogy a világban zajló folyamatok kissé kaotikusnak tűnnek? A nemzetközi rendszer törésvonalait lényegében a civilizációk közötti különbségek mélyítik; az európai társadalmakon belüli törésvonalak pedig az alapvető európai értékrend és a liberális hagyományokon nyugvó demokráciák védelmezői, illetve a széttagolódás, a szeparatizmus, az akarnok látszatdemokráciák, az euroszkepticizmus követői között húzódnak.

Valóban, hiszen a „mi – ők” megkülönböztetés tetten érhető. De nem abban az értelemben, ahogyan 1990 előtt még a kétpólusú világ hatalmi egyensúlyának egyetlen világos képletével leírhattuk a nemzetközi rendszert. A hidegháború vége óta számos, az úgynevezett „keleti blokk” országaiban korábban kevésbé vagy egyáltalán nem ismert folyamat erősödött fel. Európa határai ma inkább kulturális, mint földrajzi kérdés; kontinensünk politikai értelmű önmeghatározása az Európai Unió. A 2015-ös menekültválság óta viszont mintha láthatatlan, ám annál erősebb ellenérzésekből meg fóbiákból épült fal emelkedne Európa nyugati része és közép-keleti országai között. Ez szociológiai szempontból is különös lélektani helyzet.

Szóvirágos ajánlás hát, hogy reneszánsz szellemben illenék mielőbb ismét hitet tennünk a demokrácia és a fejlődés mellett?

Egyáltalán nem. Hiszen az az uniós tagállam, amely elutasítja az európai értékrend alapvető normáit, a gazdasági és információs integrációt, ilyen-olyan mumusokat kreálva nem ismeri fel a modern kori fejlődés útját, az előbb-utóbb törvényszerűen és önszántából leszakad. Ezért fontos, hogy minél szélesebb körben egyre többeknek legyen határozott bátorsága kilépni a széttagolódás ködlő falai mögül. És hogy hitet téve a demokrácia, a fejlődés mellett, meglegyen az erőnk szembefordulni a pesszimista közhangulatra építő populistákkal.

Mi a véleménye az európai országok, kiemelten a közép-európai államok menekültpolitikájáról, hiszen az utóbbiak még az ENSZ-egyezmények elleni kampányokkal, illetve egyéb huzavonákkal is riogatják polgáraikat a „migránsok” ellen.

Abban egész Európa hibás, hogy a helyi háborúk megállítása, a biztonság és a fejlődés „exportja” helyett több mint fél századon át abban a hamis hitben ringatta a harmadik világ elmaradott térségeit – így a mai menekültek vagy azok szüleinek száz meg százezreit –, hogy kontinensünk a jólét és az érvényesülés édenkertje. Most viszont, az élesre fordult menekültválságban Európa félreérthetetlenül kettészakadt. Az európai értékrendhez tartozó emberséget megőrző befogadó országokra, illetve a „migráncsozó” államokra, élükön a populizmusban, „jeleskedő” V4-ekkel. Pedig aki megőrizte ép eszét, láthatja, hogy a menekültek nem is akarnak megállapodni a közép-kelet-európai országokban, hanem Nyugaton akarnak megtelepedni.

Ha ’89 előtt a kommunisták az imperialistákkal, a populisták napjainkban a migránsokkal riogatnak?

Nagyon sokszor úgy érzem, hogy ugyanaz a verkli szól, csak más a dallam. Most a migránsok képviselik a generalizált gonoszt, a sátán szerepében pedig Soros György. Érdemes észrevenni, hogy a közhelyes populizmus általában elitellenes, régiónkban viszont az elitek a populisták. „Felfelé”, Brüsszelre mutogatva ugyanazt a társadalmi szituációt „ébresztgetik”, amely térségünkben a Monarchiára volt jellemző, amikor az akkori elitnek Bécs szolgált hivatkozási alapul. Pedig nem Bécs nyomta el az egyszerű polgárt vagy a még szegényebb embereket, hanem a különböző rendűrangú helyi hatalmasságok. Ma sem az átlagpolgár lopja a brüsszeli forrásokat, hanem csókosaival a demokratikusan választott hatalmi elit, amely jó szándékú országlása bizonyságaképpen populista manőverrel a nyugdíjasoknak ingyenvasutat, évente nevetséges összegű nyugdíjkorrekciót, az óvodákban és az alapiskolákban tömegesen ingyenebédet, a családoknak úgynevezett szociális csomagokat osztogat. Mindez azonban mit sem enyhít az emberek életszínvonalbeli elvárásainak és tényleges közérzetük konfliktusán; ráadásul ami „ingyen” van, az soha sincsen ingyen, hiszen annak költségei másutt törvényszerűen kibuknak. De hát parasztvakításnak megteszi, közben a vizes lepedő is ráhúzható Brüsszelre.

Ön szerint mi szükséges ahhoz, hogy Közép-Kelet-Európában megszilárduljon az aktív demokrácia és a hagyományos európai értékrend melletti elkötelezettség, ami ilyenképpen háttérbe szorít(hat)ná a nacionalista és nyíltan euroszkeptikus emberek fertőzően terjedő populizmusát?

Őszintén szólva, sok minden. Elsősorban a közintézményeknek és a hatóságoknak kellene a lakosság bizalmát visszanyerve működniük. Hogy azokat ne a korrupció működtesse, hanem a súlyok és ellensúlyok hitelt érdemlően megalapozott demokratikus rendszere. Vagy hogy aki kereszténydemokrata, az ne történelmi tapasztalatokat idézően a nemzeti szocialisták csúszós lejtőjére sodródjon, hanem legyen tényleg keresztény, egyben elfogadva azt is: emberiesség dolgában nem elég a keresztény erkölcs maszkja mögé bújni. Továbbá a társadalom mielőbb túllépjen azon az önző szemléleten, hogy a magunk gondtalan biztonsága és kényelme egyszerűen a jussunk! A szociológia látásmódja szerint a korszerű társadalom a teljesítményt és az erre épülő fejlődést, míg a hagyományos közösségi felfogás az alanyi jogon kijáró jusst forszírozza. Tehát: én már tettem valamit, netán valakinek a fia-lánya vagyok, eszerint engem az ilyenolyan juss is simán megillet. De ha az illető a jobb kereset és érvényesülés érdekében tőlünk Nyugatra migrál, ott elfogadja, hogy nincs juss, ott teljesítményt kell nyújtania. A nálunk elharapódzott populizmus ellenszereként az olyan polgári műveltségi kultúra kialakulására lenne szükség, amely nemcsak tud, hanem meg is akar különböztetni evidenciákat – ellentétben a nacionalizmusokkal és a mindent egybemosó, nemritkán gyűlöletkeltő falkaszellemmel. Sajnos, a mai elitek többsége nem ezt az utóbbi elvárást igazolja vissza.

Régiónkban manapság nemcsak a demokrácia határozott védelmezése gyengült, hanem a humanista gondolkodásmódot is elfojtottuk magunkban?

Mintha mifelénk ezek a dolgok az utóbbi időben kimentek volna a divatból. Az erőskezű vezérek sokkal divatosabbak, mint a megértő, gondolkodó, uram bocsá’, bölcs politikusok.

Névjegy

Szaló Csaba (Érsekújvár, 1968). Komáromban érettségizett, utána Brünnben és Manchesterben végezte tanulmányait. Brünnben a Masaryk Egyetem szociológia tanszékének docense. A transznacionális migrációval foglalkozó kötete 2007-ben, a kulturális emlékezetről szóló könyve 2017-ben jelent meg. További, társadalomelmélettel foglalkozó tanulmányai csehül és angolul láttak napvilágot.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Az ellenzék igazságtalannak tartja a nyugdíjba vonulásról szóló táblázatot

Előzés közben szenvedett súlyos balesetet a motoros

Különleges jelek a somorjai utakon

Saját templomából lopott műkincseket egy pap

Vízen sikló taxikat tesztelnek Párizsban

Lépésekben bölcsességtől bölcsességig

Legfrissebb galériák
Olvasta már?