Kisvárosi hanyatlástörténet

Faun (tus)Csótó LászlóTízéves voltam, amikor Féja Géza könyvéről, a Bölcsődalról először hallottam. A könyv irtózatosan nagy botrányt kavart Léván. Máshol talán nem, Léván azonban hónapokig szóbeszéd tárgya volt, lévén a kitűnő író és szociográfus régi lévai köznemesi család sarja, a könyv viszont csöppet sem rózsás színekben eleveníti meg a 20. század eleji lévai polgárvilágot. A lévaiak kötelességüknek érezték, hogy vérig sértődjenek. Egyesek azért, mert a könyv (olykor költött nevű) szereplőiben fölismerni vélték szüleiket, nagyszüleiket, a többiek pedig az irántuk való szolidaritásból. Később, gimnazista koromban én is megkóstoltam ennek a tiltott gyümölcsnek a keserű ízét, s valamiféle rosszul értelmezett lokálpatriotizmusnál fogva én is megharagudtam az íróra, mivel mélyen megsértett „lévaiságomban”.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Garamon, de még a Perec patakon is. Az író nem él már, s tartok tőle, egykori haragosainak a többsége sem. Most, hogy évtizedek múltán újraolvastam az inkriminál művet, csak mosolyogni tudok. A Bölcsődal kitűnő könyv, már-már remekmű, méltó az újrafelfedezésre. Nincs az az elvakult lokálpatriotizmus, amely az író és műve iránti feltétlen elismerésemet megrendíthetné.

Mindamellett egy kis zavarban vagyok. Töprengek, találgatom, ugyan milyen műfajba tudnám beskatulyázni ezt a könyvet. Önéletrajzi regény a Bölcsődal? Hát persze, nagyjából-egészében az, ám sok mindenben eltér az ilyen jellegű irodalom szabványaitól. Vannak a könyvnek fejezetei, amelyekben az író személye hoszszabb időre a háttérbe szorul. Tényregény? Akár az is lehetne, kitűnő irodalmi szociográfia, a műfaj legjobbjai közül való. A Bölcsődal lapjain végigvonul a múlt század eleji kisvárosi társadalom minden rétege a dzsentritől a „povalacsokig”, az iparosoktól és az iparossá szegényedett köznemesektől a Tabán-negyed parasztgazdáiig. Fikció? Semmi esetre sem, a könyv írója mégis elbüszkélkedhetne azzal, hogy sok karakterjegye emlékeztet Móricz, Krúdy vagy Kosztolányi kisvárosi miliőire és különc, furcsa, mindazonáltal végtelenül tarka embertenyészetére.

Azt hiszem, a Bölcsődal igazi varázsát éppen azzal teremti meg Féja Géza, hogy egyéni módon, csalhatatlan írói érzékkel elegyíti a különféle műfaji jegyeket. És sosem egyiket a másik rovására. Egy idő után az a benyomásunk támad, hogy ennek az önéletrajzi műnek nevezett könyvnek nem az író, hanem a város, Léva a főszereplője.

Ámde ennek a városnak a nevét nem írja le Féja Géza. Van itt minden más: Szent János-puszta (más néven Nixbrot), Hegyalja, Orbán-hegy, Tabán, Báti-part, Perec patak, Balassi-kapu, Dobó-kastély, satöbbi, csak éppen Léva nincs. Ugyan miért? Annyira megutálta volna az író szülővárosát, a helyet, ahol a bölcsője ringott, hogy még leírni is rühelli a nevét? Nem hiszem. Sajnos, az író nem él már, hogy kifaggathatnám a dolog felől. ĺgy csupán találgathatok. A szöveg az első, családtörténeti fejezeteket követően mozdul el a szociográfia irányába. Ám itt meg a fikcionalitás irányába tér ki nemegyszer. Remek, realista író tollára méltó portrékat fest, apróbb-nagyobb történeteket és anekdotákat mesél el a modern magyar próza legkiválóbb stilisztáiéval vetekedő regénynyelven. (Egyszerre van itt jelen és olvad össze a 20. századi magyar irodalom nyugatos és népi hagyománya.) Az ember azon kapja magát, hogy úgy olvassa ezt a könyvet, mintha fikciós regényt olvasna. Regényt, amely valamilyen gyorsan polgárosodó magyar mezővárosban játszódik. Mindegy, hogy melyikben. Hiszen sok ilyen kisváros van ebben az időben a történelmi Magyarországon. Sok Léva. És ez a sok Léva úgy hasonlít egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, mint Móricz Ilosvája Kosztolányi Sárszegéhez.

Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy Féja Géza miért nem nevesíti a várost. Azt keresi, ami a többi magyar kisvárosra is érvényes lehet, ami általános, „a” kisvárost szeretné megörökíteni. Azt a várost, amely nem Kassa, nem Kolozsvár, nem Nagyvárad, de már nem is az a patriarchális, a régi étoszt és értékeket őrző félig falusi, félig mezővárosi település, hanem valami furcsa, átmeneti, egy kicsit zagyva és divatmajmoló, de a mélyebb kultúrától és kultúráltságtól elzárkózó, a nemzeti értékek és érdekek iránt voltaképpen közömbös, szólamokat szajkózó új, „polgárosodó” nemzedék szűk, de akolmeleget árasztó élettere. Ez nem Márai Sándor Kassája! Innen nézve talán érthető is a hajdani lévaiak felzúdulása. Az ember nem szokta megköszönni, ha a nyilvánosság előtt teregetik ki, hogy már nem öt, „csupán” három liter bort vedel be naponta. Egyébként is, hála a várost övező szőlődombok busás áldásának, ebben a városban szinte minden férfi megállás nélkül vedel, még a papok és a szerzetes tanárok is. És persze az asszonyok sem veszik jó néven, ha az író kifecsegi a hálószobatitkaikat vagy a félrelépéseiket. Ebben a könyvben csaknem mindenki megkapja a magáét, főleg az úgynevezett úri réteg meg a gyökértelen jött-mentek (lévaiul: gyüttmentek).

Az önéletrajzi és a szociográfiai olvasat mellett lehet ennek a könyvnek egy harmadik olvasata is. Olvashatjuk afféle „hanyatlástörténetként” is. Nyomon kísérhetjük benne azt a folyamatot, ahogy a hajdani becsületes köznemes, iparos vagy parasztgazda apák gyermekei és unokái elherdálják őseik legbecsesebb örökségét: a becsületet, a tartást, az erkölcsi feddhetetlenséget és a nemzet felemelkedésének – ha mégoly szerény – szolgálatát. Kezdetben volt az aranykor, valamikor a 19. század első felében és közepén. Reformkor, szabadságharc, Bach-korszak. A derék lévaiak kiállták a történelem próbáját. Ma már kevesen tudják, hogy Kossuth-pártisága miatt még a kiegyezés utáni új hatalom is megbüntette Lévát, Bars megye legnagyobb települését. Léva nem lehetett megyeszékhely. A magyar többségű Léva helyett a szlovák többségű Aranyosmarót maradt Bars megye székhelye mindvégig, egészen az első világháborút követő impériumváltozásig.

Meglehet, Féja Géza egy kicsit idealizálja ezt az aranykort. Hiszen ő már egy későbbi kor gyermeke, a 19. századi Lévát ő is már az apák és nagyapák múltat megszépítő szemüvegén át látja. Ha így volna is, nem baj. Már csak a kontraszt miatt sem. Hiszen ennek a legendás múltnak a horizontja felől nézve látszik mindaz hanyatlásnak, értékvesztésnek, szellemi-lelki kiüresedésnek, ami a várossal a kiegyezés utáni évtizedekben történt. Mintha olyasmit akarna sugallni az író, hogy a gyors ütemű polgárosodásra a Léva típusú nemesi-paraszti mezővárosok szellemileg-lelkileg nem voltak eléggé felkészülve. Ezt a szemléletet a Bölcsődal lapjain itt-ott egy kis parasztromantika is megtámogatja. A parasztokról Féja keveset ír, ahol mégis, ott hasonlóképpen idealizál, mint amikor a reformkori lévaiakról beszél. Talán hogy ennek tükrében még szembeszökőbb legyen a polgári középosztály romlása, értelmetlen önpusztítása, lelki sivársága - ennek az egész modernnak hazudott életvitelnek a perspektívátlansága. S némelykor talán valóban igazságtalan velük Féja Géza. Az 1919 után Magyarországra menekülőket megrója azért, hogy cserbenhagyták szülőföldjüket. Hogy pusztán azért szöktek meg a történelem kihívásai elől, hogy zavartalanul folytathassák léha, kicsapongó életüket. Persze voltak sokan affélék is. Elég, ha elolvassuk Krúdy Gyula egyik legszebb regényét, a Boldogult úrfikorombant, s világos lesz, kikre célozhat Féja Géza. Mindazonáltal úgy vélem, ez a kérdés bonyolultabb is, tragikusabb is annál, semhogy csupán erre az aspektusra lehetne leszűkíteni. A vagonlakó földönfutók sorsa aligha volt irigylésreméltó.

Az a Léva, amelyet a Bölcsődal lapjairól megismerhetünk, végképp a múlté. Agonizálása azonban évtizedekig tartott. Először a második világháborút követő lakosságcserével kapott súlyos sebet, a kegyelemdöfést pedig a ’70-es és ’80-as évek ipartelepítései adták meg neki. Kicsit szorongva írom ezeket a sorokat, mivel gyermekkorom egybeesett ennek a hajdani Lévának a halódásával. Hogy az új, a mai Léva szebb-e, jobb-e a Féja Géza által bemutatott réginél, nem tudhatom, mivel három évtizede már, hogy elszakadtam szülővárosomtól.

A Bölcsődal újrakiadásával kapcsolatban végezetül még egyszer szeretnék visszatérni egy tisztán irodalmi szemponthoz. Mai író számára is tanulságos és inspiráló lehet az az írói beszédmód, amelyet Féja Géza a Bölcsődalban kimunkált. Konkrétan az önéletrajzi-személyes, a szociografikus és a fikciós narrációk elegyítésére és példás, arányos összjátékára gondolok. Ez a többszólamúság adja ennek a műnek a csillogó, nem avuló elevenségét, gondolatgazdagságát, végső soron korszerűségét.

Másfelől: a Bölcsődal felvillant egy szeletet a múltunkból, s teszi ezt érzelgősség vagy pátosz nélkül. Egy elmúlt, nagyon ellentmondásos kisvárosi életformának állít emléket – ám semmi esetre sem emlékművet. Ahhoz ez a világ túlságosan is földhöz ragadt volt. De éppen ezért lehet tanulságos a számunkra megismerni Féja Géza szigorú tükrében.Ez az írás Féja Géza Bölcsődal című, a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál hamarosan megjelenő könyvéhez írott előszó.