Kiss József új könyvéről

A dunaszerdahelyi Nap Kiadónál látott napvilágot Kiss József tanulmányainak, esszéinek, cikkeinek újabb gyűjteménye Kötődések és távlatok címmel. Az írások nagyjából az elmúlt évtizedben születtek, első megjelenésük idején is komoly érdeklődést keltettek, tehát jogosultnak minősíthetjük kötetbe történt összegyűjtésüket. Persze, azért is, mert a szerző ilyen esetekben bizonyos önvizsgálatot tarthat, de ez a szempont a nyilvánosság számára nem igazán lényeges. Kiss József kötetével azért érdemes foglalkoznunk, mert figyelemre méltó dokumentuma a szlovákiai magyar közírásnak, a kisebbségi történelmi tudatnak és annak, hogy milyen lehet#ségei vannak manapság egy kisebbségi sorsot vállaló publicistának. Ezért engedtessék meg egy kitér#, a közírás szlovákiai magyar állapotairól...

A szlovákiai magyar publicista kényszermunkás, vagy kevésbé finoman fogalmazva: munkaszolgálatos. Önként vállalt kötelességei sokszorosan meghaladják azt a hatást, amit kiválthat: szűkös a tér és korlátozott a közönség. Jellemző: a szlovákiai magyar publicista aligha számíthat arra, hogy véleménye túljut az országhatárokon és Budapesten, vagy Bukarestben, netán Újvidéken, esetleg Bécsben kap visszhangot. A legjobb esetben a szlovák lapok figyelhetnek rá, de ez is fehér holló-szer? tünetként jegyezhet# fel. Ha élne Fábry Zoltán, az # írásai sem jutnának tovább az Új Szónál vagy az Irodalmi Szemlénél... És hol van az az idő, amikor Kolozsvárott Balogh Edgár minden dunatáji teljesítményt gondosan számon tartó szorgalma akár egy bukaresti megjelenésű Fábry-kötetet is eredményezett, nem szólva arról a romantikus elismerésről, amikor Balogh Edgár egy nem létező Dunai Egyesült Államok elnökeként óhajtotta volna a stószi erkölcsi tartást jutalmazni... Ez a szituáltság, természetesen, visszahat a publicisztika minőségére és felelősségtudatára. És igaz az is, hogy – rendszerint terjedelmi okok miatt, ám azért létezik szerkesztői szűkkeblűség is – a publicisztika a szlovákiai magyar sajtóban inkább csak megtűrt műfaj. Nem az a baj, hogy terjedelme korlátozott (hiszen ez a gondolat fegyelmére is ösztökélhet, ha Bálint György vagy Zsolt Béla feszes prózáját idézzük fel emlékezetünkben), hanem a műfaj mai betegségének az igazi oka, hogy kényszerpályán mozog. A kisebbségi politika alig figyel rá, s ha észleli is a jelzéseket, a leginkább csak megsértődik, az úgynevezett közrendű olvasó pedig túlpolitizáltnak tartja, s állandóan a rosszemlékű évtizedekre gondol, amikor a látszatpublicisztika az esetek döntő többségében a hatalom napiparancsait közölte vele, hogy időben kell aratni, új munkaversenyre van szükség és szeretni kell Husák meg Brezsnyev elvtársakat, s ez utóbbit a társadalom internacionalista nevelésének vélték. A szlovákiai magyar közéleti ember ma már alig ír, inkább nyilatkozik. Ez valahogy előkelőbbnek látszik. És ha még vitázó interjúkról lenne szó! Az egyetemes magyar sajtóban és médiában az interjú a tűrési határt jóval meghaladóan az újságírói önfeledés, az önálló véleményről való lemondás műfaja lett.

A publicista – minden ellenkező elképzelés dacára – nem pedagógus és a publicistának nem nevelnie kell, hanem gondolkozásra, közéleti felelősségre szoktatnia azt a közösséget, amely a közössége lehet. Sokáig nemcsak Szlovákiában, vagy Csehszlovákiában, hanem Magyarországon éppen úgy, mint a hajdani béketábor egészében ilyen szerepre inkább csak az írók, vagy a védekezésképpen az irodalom világában húzódott publicisták, hírlapírók vállalkozhatnak. Ma azonban az irodalomra sem nagyon figyelnek, az irodalom pedig – lehet, hogy önvédelmi reflexnek engedve – szintén viszszavonult: előnyben részesíti a műhelyt és lebecsüli, vagy alig becsüli a közéletet.

A közvetlenül politizáló közírásnál összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben van a történelemmel, a történeti tudattal foglalkozó publicisztika. Egyszerűen azért, mert erre a nemzetiségi közösségnek éppen úgy szüksége van, mint a többségi nemzeteknek. Kiss Józsefnek igaza van, amikor többször hangsúlyozza írásaiban: a jelen tudatos megélésének igénye párosul azzal a követelménnyel, hogy a közösség megismerje a múltját. A korábban tudatosan megcsonkított és eltorzított, netán elhallgatott múltat. Közhelynek hangzik, ám ettől függetlenül helytálló az a tétel, hogy nem képes jövőt tervezni a társadalom, ha nincsen tisztában, hogy milyen úton, milyen alternatívák között vergődött a múlt újrafelosztásáért. Nemcsak Magyarországon, nem csupán a magyar nemzetiségi közösségekben, hanem, ha tetszik a szlovákoknál éppen úgy, mint a cseheknél, a románoknál ugyanolyan módszerekkel, mint a szerbeknél, a horvátoknál, vagy éppen a lengyeleknél. A hatalomra került jobboldal a múltból is ki akarta szorítani a baloldalt, mégpedig azzal a módszerrel, hogy a diktatúra történelemhamisításait a valós baloldal számlájára utalta át. Pedig a baloldal, vagy a liberális polgárság valós története sem volt kedves a diktatúráknak, sőt: sok esetben még veszélyesebbnek tűnt számára, mint a különféle ravaszkodásokkal alakított konzervatív hagyomány. Vagy a magát mindenkor megmentő nacionalizmus, amelyet a diktatúrák – Sztálin nyomán – előszeretettel használtak fel önnön sötét céljainak igazolására, amíg a liberális vagy a szocialista tradíció erre ab ovo alkalmatlan volt.

Milan Hodža közép-európai plénumairól eleget és meggyőzően ír Kiss, és Hodža politikai-történeti értékelésének ugyancsak bonyolult históriája mutatja, hogy milyen mostoha sors jutott osztályrészül azoknak személyiségeknek, akik képesek voltak a kor adottságainál merészebben gondolkodni és cselekedni. És nem mellékes az a körülmény sem, hogy Kiss a szlovák történészekkel és a jövőnek felelős közgondolkozással egyidejűleg mutatja meg az igazi Hodža-portrét. Itt a helye annak, hogy felhívjam a figyelmet Kiss történeti publicisztikájának egyik remek erényére. Kiss minden tollára kerülő esemény bemutatásánál következetesen megmutatja a nemzetiségi összefüggéseket. És ezért is nagy kár, hogy a magyarországi történeti publicisztika sem figyel a határokon túli rokontörekvésekre, hiszen éppen Kis párhuzamai megtermékenyítő gondolatokat sugallhatnának.

Komoly teljesítmény az is, ahogyan tágítja a szlovákiai magyar örökséget, amikor Kovács Endre, Krammer Jenő, Gömöry János, Boross Zoltán, vagy éppen Do-bossy László életművének valóságos súlyára hívja fel a figyelmet. Különösen fontos – és éppen a Hodža-portréval állítható párhuzamba – Borsody István munkásságának értékelés. „Borsody abból az alapelvből indul ki, hogy a XXI. századi közép-európai ellentétek fő forrása a nemzeti problémákkal, a kölcsönös és váltakozó ellenérdekeltségekkel való őszinte szembenézés hiánya” – és ezzel egyet kell érteni, ahogyan a személyiség általános pozitív jellemzésével. Legfeljebb azt hiányolom Kiss arcképvázlatából, hogy Borsody 1942-ben Benešről írott közzétett könyvével kapcsolatban, amelyről a szerző is elismerte, hogy a Kállay-kormány rendelésére íródott és objektívnak távolról sem minősíthető – illetve volna megjegyeznie: miként torzult valóban egyetlenegy esetben egy okos és tisztességes történész látása, amikor retrográd politikai célok szolgálatába szegődött. Igaz, nem ez a könyv, s főleg nem ennek a Beneš-portrénak az indulata jellemzi Borsody pályafutásának egészét. Kiss különben biztosan és megbízhatóan értékel. Még abban az esetben is – mint ez Borsody botlásának elhallgatása esetében történt –, ha Kissnél általában a befogadó gesztus erősebb, mint a kritikus szemlélet. Nyilván, ez, érthető visszahatás a korábbi kirekesztésekre, de a kirekesztés nem azonos a tárgyszerű kritikával.

Kiss József kötetének legjobb írásai azért adnak módot, hogy egy kissé a szlovákiai magyar közírás általános helyzetéről is elmélkedjünk, mert a történeti publicisztika felelős gyakorlásának példái. És fontos az is, hogy ennek a könyvnek az összefüggései mindenkor túlmutatnak a szlovákiai magyar múlton, jelenen és a világtörténelmi, a közép-európai párhuzamok a valóságra ébresztés fontos eszközei.

Nem hallgathatom el azonban, hogy Kiss József könyvének szemléleti egysége nem párosul műfaji egységgel. A könyv alcíme nem pontos: nemcsak cikkek, tanulmányok, esszék olvashatók itt, hanem rádióinterjúk szerkesztett szövegei. Ez nem válik a könyv előnyére. A szerzőnek időt kellett volna szakítania arra, hogy rádiós megnyilvánulásait dolgozza át egységes szöveggé: esszévé, tanulmánnyá.

A publicisztika és a publicista felelőssége nem csupán a mondandóra vonatkozik, hanem a formára nemkülönben.