Kisebbségi sajtó és kritika

A kisebbségi sajtó specifikus alaphelyzete a kisebbségi lét sajátosságaiból ered. Ez pedig egy nagyobb – többségi – társadalmon belüli  létezést jelent. Hogy mi minden következik ebből? Elsősorban a számbeli arány: az, hogy kevesebben vagyunk. A célközönség is kisebb tehát, mint a többségi médiáké. Ráadásul ennek a célközönségnek specifikus – a többségi társadalométól adott esetben eltérő – érdekei vannak. Örök vita a konzervatív és liberális kisebbségi körök között, vajon a kisebbségi érdek önmagában véve ellentétben áll-e a többség érdekével. A nemzeti-konzervatív oldal olvasatában igen, hiszen értelmezésük szerint a kisebbségnek a többséggel szemben kell meghatároznia önmagát és harcolni jogaiért, miközben a többség természetes „vágya”, hogy asszimilálja a kisebbségeket. Ezzel szemben a liberális szemlélet a kisebbségi jogokat egyetemes emberi jogokként értelmezi, s az emberi jogok kiszélesítését – akár a kisebbségi jogok kibővítése által – a demokrácia bővítéseként interpretálja, ami az egész társadalom számára hozadék.  Kisebbségben nehezebb a kritika Bármely oldalon foglaljunk is állást, azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a kisebbségi társadalmaknak specifikus érdekeik és problémáik vannak, amire a médiának is reflektálnia kell. Igen ám, de a többségi társadalmon belül, sőt, ha úgy tetszik, még szélesebb: összeurópai, vagy globális közegben létezünk. Kínálkozik tehát az újabb kérdés: vajon kizárólag a saját ügyeinkre koncentráljunk, vagy nyissunk kifelé, s próbáljuk meg szélesebb kontextusban értelmezni azokat? Meggyőződésem, hogy az utóbbi megközelítés a helyes. Ez azonban további „problémákat” vet fel. Elsősorban azt, hogy ez a szemléletmód egyfajta távolságtartást igényel, azt, hogy képesek legyünk felülemelkedni a dolgainkon, s kritikus szemmel látni önmagunkat. Ez kisebbségi pozícióban mindig nehezebb, mint többségi helyzetben, hiszen a kisebbségnek eleve „ébernek” kell lennie a többséggel szemben, hogy megőrizze identitását. Külön energiát igényel, hogy a közösség önkritikára is képes legyen. Ezt sokan tévesen „a saját fészkünkbe való piszkításnak”, sőt árulásnak értelmezik, mondván: annyian támadnak minket, miért kell önmagunkat is ostoroznunk?  Pedig egészséges kritika és önkritika nélkül nincs fejlődés. Csak akkor tudunk előrelépni, ha képesek vagyunk szembenézni saját hiányosságainkkal. Ez érvényes mind egyéni, mind kollektív szinten, tehát egy közösségre is. Az üzleti világban szokványos, hogy a nagy cégek tízezreket adnak külső konzultánsoknak azért, hogy kívülről szemlélve rámutassanak a rendszer hibáira. Fizetnek a kritikáért, mert tudják, ez a befektetés bőven megtérül. Csak akkor tudunk javítani teljesítményünkön, ha tisztában vagyunk a gyenge pontokkal. Ezért bárkinek, akinek szívügye a közösség fejlődése, nem csupán üdvözölnie, egyenesen serkentenie kellene a kritikai diskurzust.  Magunkról csak a jót Ezzel szemben a kisebbségi sajtó gyakori jellemzője a túlzott „pozitivizmus” vagy a kritikai szemlélet hiánya. Csak a jót akarjuk látni, olvasni saját magunkról, mintegy megerősítést nyerve ezáltal. Ez a megközelítés azonban több okból is problematikus. Például azért, mert hiteltelenné teszi a sajtótermékeket. Az olvasó/néző ugyan örülhet a sok jó hírnek, de valahol érzi, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Arról nem is beszélve, hogy mivel maga is a közeg része, jól ismeri a problémákat, még ha nem tudja is pontosan megnevezni őket. Ez lenne a feladata a médiának, mely azonban gyakran nem teszi meg, így aztán űr keletkezik a sajtó által lefestett kép és a valóság között. Ennek eredményeként a média hitelét veszítheti, s ezzel párhuzamosan elveszítheti a közönségét is. Lehet, hogy egy ideig néhányan – főleg az idősebbek – még megveszik, mintegy kötelességből, hiszen a „miénk”, de hosszú távon ez az út biztosan az olvasók elvesztéséhez vezet. A kritikai megközelítés hiányának azonban vannak egyéb, a kisebbségi közösségek "természetrajzából” eredő okai. Ahhoz ugyanis, hogy kritikusak lehessünk, bizonyos értelemben ki kell emelkednünk a közegből. Egy ideális világban a médiáknak, s az ott dolgozó újságíróknak teljesen függetlennek kellene lenniük a közegtől, amelyről írnak, hiszen ez garantálhatná teljes pártatlanságukat. Tudjuk azonban, hogy ez még a többségi társadalmakban is lehetetlen, hát még kisebbségiben, ahol objektív okokból – a méretekből eredően – sokkal több a kapcsolódás a közösség tagjai között. Sokkal nehezebb ugyanis kritikát megfogalmazni olyan személyekkel szemben, akiket személyesen ismerünk, vagy a hozzátartozóikkal vagyunk kapcsolatban, mint vadidegenekkel szemben. Márpedig egy kisebbségi közegben, ha komolyan vesszük a kritikai megközelítést, ez elkerülhetetlen. Nem könnyű feladat ez: komoly önfegyelmet igényel és nem ritkán személyes konfliktusok felvállalását jelenti. Kicsi a piac A személyes kapcsolódások mellett azonban vannak „súlyosabbak” is. Ezek pedig érdekbeli, vagy még inkább anyagi kapcsolódások. A jelenség nem ismeretlen a többségi társadalmakban sem, ám ismét érvényes, hogy kisebbségi közegben sokkal gyakrabban találkozhatunk vele. Elsősorban ismét a „méretekben” kell keresnünk az okokat. A kisebbségi közösségek ugyanis ritkán alkotnak akkora piacot, hogy tisztán kereskedelmi úton eltartsák a sajtótermékeiket. Így azoknak, ha létezni akarnak, egyéb források után kell nézniük.  Ez a leggyakrabban állami támogatást jelent az adott államtól, vagy az anyaországtól. Tom Moring, a helsinki egyetem zsurnalisztikaprofesszora, aki maga is kisebbségi – saját elmondása szerint svédül beszélő finn –, úgy véli, ez önmagában még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek a médiák kritikátlanul kiszolgálják a mindenkori hatalmat. Példaként a finnországi svéd és svédországi finn médiát hozza fel. „Nem hagyhatjuk ki a norvég állami rádió- és tv-társaság számi nyelvű csatornáját sem, amely deklaráltan a demokrácia őrző kutyája kíván lenni saját közössége számára. Ugyancsak említést érdemel a walesi S4C közszolgálati tv-csatorna, amely szintén függetlennek nevezhető”. Az állami finanszírozás Moring szerint ebben az esetben jelentős autonómiát szavatol a médiáknak. Barátok előnyben Talán nem véletlen, hogy az említett példák mindegyike Európa legfejlettebb demokratikus hagyományaival rendelkező országaiból származik. Mi a helyzet azonban a posztkommunista térség államaival? A kisebbségi sajtó itt is kap állami támogatást, akár a közszolgálati műsorszolgáltatók kisebbségi csatornáinak működtetése által, akár magánkézben lévő médiák támogatásával. Államon itt kormányzatot kell érteni, amely pártokból áll. Ez nyilván Nyugat-Európában is így van, ám a skandináv gyakorlattól eltérően térségünkben gyakran látjuk azt, hogy a kormányon lévő pártok a hozzájuk közel álló médiáknak juttatnak bőkezűen, s a „nem barátiakat” vagy teljesen hanyagolják, vagy sokkal kevesebbet adnak nekik. Ennek fejében azonban elvárják, hogy a privilegizált médiumok a végletekig lojálisak legyenek hozzájuk, így standard kritikáról itt szó sem lehet.  Hogy ez a rendszer meddig tud elmenni, azt az erdélyi magyar sajtó helyzete mutatja. Itt a politikai pártok a teljes médiateret „leosztották” egymás közt, s döntően állami pénzből finanszírozzák. Míg a nemzeti oldal, a Fidesz-közeli Erdélyi Magyar Néppárt magyarországi kormányzati pénzekből tartja fenn médiatrösztjét, addig az RMDSZ, amely a román közszolgálati műsorszolgáltató magyar nyelvű adását is „kézben tartja”, nagyrészt a román állami költségvetés kisebbségekre szánt támogatásával gazdálkodik. „Ez a felállás valamilyen szinten még elviselhető volt egészen addig, amíg az RMDSZ harcban állt a Fidesszel, mert bár az RMDSZ-szel szemben nem igazán volt szabad a kényes sztorikat piszkálni, azért a másik oldal irányába ez működött” – mondta el lapunknak Sipos Zoltán kolozsvári újságíró, az Átlátszó Erdély megalapítója. Interjúnkat lásd a következő oldalon. Vajdasági példa Arról, hogy a helyi magyar politikusok hogyan próbálják a szolgálatukba állítani a magyar nyelvű médiákat, a Vajdaságban is tudnának mesélni. Néhány hete lapunk is írt arról, hogyan próbálja a Magyar Nemzeti Tanács (MNT), amelyet gyakorlatilag a Vajdasági Magyar Szövetség, a szerbiai magyarok legnagyobb pártja irányít, növelni a befolyását az egyetlen magyar nyelvű napilap, a Magyar Szó vezetésében.  Az MNT év elején megvonta a szerkesztőségnek azon jogkörét, hogy beleszólhasson a főszerkesztő személyének kiválasztásába. Ennek azért volt jelentősége, mert valamennyire eliminálni tudta a lapban a politikai befolyást, ugyanis a vajdasági magyar kulturális autonómiát gyakorló MNT egyben a lap alapítója is. A lap több munkatársa évek óta harcol a politikai befolyás ellen, mondván, a jelenlegi főszerkesztő, Varjú Márta kinevezése óta nincs helye a lapban a VMSZ-szel kapcsolatos kritikának. MKP-s sajtóérdekeltség A média és a politika összefonódásai nálunk sem ismeretlenek. A leglátványosabb az MKP „médiahálózata”, amely ugyancsak magyarországi kormányzati támogatásokból él. Példaként említsük meg a felvidék.ma portált, ennek üzemeltetője a Szövetség a Közös Célokért (SZAKC), melynek elnöke Duray Miklós. A portálon található impresszum szerint a honlap vezetői közé tartozik Somogyi Szilárd is, aki képviselőjelöltként indult az MKP listáján az idei parlamenti választásokon. A SZAKC kiemelt nemzeti jelentőségű intézményként tavaly 110 ezer eurót kapott a Bethlen Gábor Alaptól. A honlap tartalmára tekintve a látogatóban semmi kétség sem merül fel afelől, hogy a médium mely pártot támogatja.  A történetből nem hagyható ki a Szabad Újság, már csak annak szomorú apropóján sem, hogy a lap a múlt héten fejezte be pályafutását. A Szabad Újság megalapításától fogva a nemzeti konzervatív politikai körök (kezdetben Együttélés, majd az MKP Duray-féle szárnya, s a pártszakadás óta az MKP) érdekeit szolgálta ki. Utolsó megbízott főszerkesztője, Neszméri Tünde maga is MKP-s regionális politikus, s ő is szerepelt a párt választási listáján. A Szabad Újság története azért is tanulságos, mert azt mutatja, mire számíthat egy médium, amely teljes mértékben kiszolgáltatja magát a politikának. Az MKP számára ismét sikertelen parlamenti választások után ugyanis Magyarországon közölték a lappal, nincs több kormányzati támogatás. A hetilap pár hónapig még megpróbált a piacon maradni, ám a jelek szerint nem járt sikerrel. Mi a helyzet a másik oldalon? Vajon mi a Híd házi sajtója? Ebben az összefüggésben az Új Szót szokták emlegetni, főként az MKP részéről. Mi ezt természetesen cáfoljuk, persze ezt az hiszi el, aki akarja. Viszont a lap finanszírozása magáért beszél. Az Új Szót, valamint a SME napilapot is kiadó Petit Press Rt. tulajdonosai a PSIS Rt. (fő részvényes: Peter Vajda), valamint közvetve a Penta befektetési csoport. Igaz, az Új Szó, pályázati alapon évente kap támogatást a hazai kormányzati kisebbségi keretből, ennek összege eltérő. Ez azonban csak kiegészítő jellegű a számunkra, az Új Szó ugyanis a piacról tartja el magát. Ez azt is jelenti, hogy anyagilag nem vagyunk semmilyen politikai vagy egyéb szervezetnek kiszolgáltatva. Híd-közeli médiumnak tekinthető a bumm.sk portál, bár ez a tulajdonosi struktúrájából nem olyan nyilvánvaló, mint a felvidék.ma esetében. Nyilvánosan hozzáférhető adatok alapján a portált üzemeltető Netkom Kft. tulajdonosa bizonyos JUDr. Miroslav Viecha. A portál tartalmából azonban első látásra kiderül a politikai preferenciája. Főszerkesztője, Czúth Csaba a Híd idei választási listáján is szerepelt.  Mi a megoldás? Említést érdemel a közszolgálati RTVS is. Mivel a kulturális tárca hatáskörébe tartozik, a Hídnak kormánypártként volna lehetősége hatást gyakorolni az adásra. Igaz, sem a Pátria rádió, sem az STV magyar nyelvű adása nem vádolható azzal, hogy látványosan elfogult lenne a Híd javára. Inkább a kritikai szellem hiánya, a mindkét oldallal szembeni túlzott óvatosság jellemzi a közszolgálati tévé és rádió magyar nyelvű adását. Íme, a gyorslelet a hazai magyar médiák politikai hátteréről, a teljesség igénye nélkül. A fentiekből is kiderül azonban, hogy nálunk sem ismeretlen a sajtó és a politikai pártok összefonódása. Az is nyilvánvaló, hogy nem várható el, hogy a hazai magyar közösség belátható időn belül képes lesz „eltartani” több sajtóterméket, úgy, hogy azok ne szoruljanak egyéb anyagi támogatásra, amely továbbra is a politikai pártokhoz kötődik majd. Mi tehát a megoldás? Itt visszakanyarodhatunk a skandináv modellhez, amely azt mutatja, létezhet erős állami támogatás anélkül, hogy érvényesüljön a pártok befolyása. Ehhez két dolog kell: egyrészt olyan támogatási modellt kell létrehozni, amely nem ad teret a pártok beleszólásának, másrészt valamennyi játékosnak be kell látnia, hogy független és kritikus média nélkül nincs egészséges társadalom, így annak megléte végső soron mindenkinek érdeke. „A kritikus nézőpont fontos eleme a kisebbségi médiának” – véli Tom Moring, hozzátéve, hogy nem kevésbe lényeges, hogy ezek a médiák teret adjanak a közösségen belül meglévő különböző véleményeknek s párbeszédet hozzanak létre. Így nagy mértékben hozzájárulhatnak a közbeszéd kultiválásához, s ezáltal pozitív módon kapcsolódhatnak be a közösség életébe.