Kisebbségek változó világban

A magyar politikának az az öröksége, mely a történelmi múlt különböző korszakainak ok-okozati elemzése helyett árvalányhajas, grandiózus múltat teremt, majd sérelmi politizálásba torkollik, nemcsak a tanulságok felismerését teszi lehetetlenné, hanem olykor megismétli a múlt hibás megoldásait, vagy éppen gyámoltalanná teszi a jelent, kizárva a hosszú távon való reális megoldások végiggondolását, szómágiába temetkezik.

Magyarországon az úgynevezett „nemzeti” és a balliberális oldal sajátos szereposztása, az „emigránsok” megjelenése a magyarországi kormányzat kisebbségpolitikájában a sérelmi-érzelmi politizálás előtérbe kerülésével egy olyan szimbolikus retorikát alakított ki, mely érdemben nem változtatott a határon túli magyarok helyzetén, de feszültséget keltett Magyarország és szomszédai között, és gyanakvást az Európai Unióban. A szakmai felkészültség hiánya tovább rontotta a helyzetet. Ez különösen káros egy olyan korban, amikor hihetetlen gyorsasággal változnak a feltételek. Régen lezártnak tűnő folyamatok az új feltételrendszerek között új irányba fordulnak. Mi pedig a többszörösen elvesztegetett státusunkat álmodjuk újra meg újra vissza huncutul régi retorikával.

Azok a nemzeti sérelmek orvoslására kialakított koncepciók, stratégiák, melyek az elmúlt évtizedekben próbálták kezelni a magyar kisebbségek helyzetét a két világháború között, illetve 1990 után, nem érhettek el jelentős eredményt abban az értelemben, hogy perspektivikusan a kisebbségi társadalmaknak mint közösségeknek – ezen belül az egyéneknek – kiszámítható, elfogadható jövőképet adjanak. A két világháború közötti revíziós törekvés azért nem adott, mert nem nézett szembe azokkal az okokkal, melyeknek a következménye volt Magyarország feldarabolása. A II. világháború után a benemavatkozási politika a kisebbségi kérdést nem létezőnek tekintette. A rendszerváltás után pedig a kelet-európai volt diktatúrák országaiban egy posztfeudális, rendies és bolsevik típusú hatalmi-társadalmi berendezkedésben szocializálódott világ zárt társadalmai a kor más kihívásaira sem voltak felkészülve. (A ’90-es években ugyanakkor ezek a kihívások természetesen elérték az ún. posztszocialista országokat is.) A reflexből alkalmazott válasz, a nacionalizmus már nem volt ír minden megoldatlan kérdésre. Inkább hátráltatta a kibontakozást: Mečiar, Milosevics nem hozott megoldást.

További probléma volt, hogy a modernizációs lépcsők (amikor is teljesen új feltételek között kell elkezdenie működni a gazdaságnak és a társadalomnak), a globalizáció, az Európai Unió integrációs folyamatai másként érintik a kisebbségi közösségeket, mint a többséget.

Felmerül tehát a kérdés, a XX. század utolsó évtizedének átmenete után mi lehet a magyar kormány feladata a XXI. század elején, ebben a gyorsan változó világban a kisebbségek tekintetében?

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a ’90-es évek elején megfogalmazott három pilléren álló magyar külpolitika (EU-csatlakozás, szomszédságpolitika, kisebbségpolitika) korszaka után a kisebbségpolitikában csak az a koncepció lehet érdemleges és hatékony, mely olyan intézmény- és stratégiai fejlesztésben gondolkodik, amely el tudja fogadni és fogadtatni, hogy a kisebbségekkel együttműködve, nem egymástól elkülönítve gondolkodjon és irányítson forrásokat egymástól függetlenül a kormány a kisebbségi közösségeket illetően az oktatásra, a kultúrára, a gazdaságra, a környezetvédelemre stb. És külön gondolkodjon az európai uniós folyamatokról.

Öncélú és illúziókkal terhelt ugyanis például az az oktatási intézményfejlesztési koncepció – akár Magyarországon, akár a határon túl fogalmazódjék meg –, mely nem támaszkodik az adott közösség tagjaira, gazdasági és közigazgatási szereplőire, és csakis a magyarországi adófizetők pénzére vár. Ahhoz, hogy ne csak egyoldalúan magyarországi finanszírozás függvénye legyen az önálló oktatási intézményrendszer, egy magyar közösség esetében nem elég az adott közösségnek azt csupán akarni és elvárni. Ahhoz, hogy egy intézményfejlesztés perspektivikus legyen, az együttműködés során arra kell törekednie a magyar kormánynak a kisebbségi közösségekkel együtt, hogy az oktatási intézmények fejlesztésével párhuzamosan helyzetbe hozzák az adott közösség gazdasági és közigazgatási szereplőit is. Még ha a tízmilliós Magyarország abban a helyzetben volna is, hogy felvállalhassa „a 15 milliós magyarság” vágyott önálló felsőoktatási intézményrendszereinek teljes forrásbiztosítását (lassan minden nagyobb városban önálló magyar felsőoktatási intézmény kívánalma fogalmazódik meg), ez akkor sem volna célszerű, mivel meggyőződésem, hogy pazarláshoz vezetne és demoralizáló hatású volna. A minőségről, a versenyképességről nem is beszélve. (Például azért, mert mondjuk a nyomdaipari ágazat 40 százaléka Romániában magyar érdekeltségű, ez nem jelenti azt, hogy Magyarországnak Romániában magyar nyomdaipari főiskolát vagy egyetemet kell létrehozni.)

De hogy más területeket is említsek, hiába kiáltja ki pár ezer ember a Székelyföldön a Magyar Nemzeti Tanácsot, az nem lesz más, mint üres szó, hiszen nem bír sem kompetenciákkal, sem forrásokkal, de még azt sem tudni, milyen feladatokat kíván ellátni. (A vajdasági magyarság évekig tartó munkával készült munkamegosztást kialakítani, kompetenciákat és forrásokat illetően megegyezni a vajdasági kormánnyal.)

A francia és a német államszervezési-modell az EU-n belül és a kisebbségek

Az első világháború után kialakult kelet-közép-európai országok mintaképe az erősen centralizált, a homogén nemzetállam megvalósításában következetes és könyörtelen Franciaország volt. A franciaországi bretonok, baszkok, oxitánok, provanszálok, korzikaiak stb. a XX. század közepére szinte teljesen elvesztették nyelvüket, kultúrájukat. Az Európai Unió születése azonban ezen a téren is – nem szándékolt, de ugyanakkor pozitív – változásokat indított meg. Az Európai Szén- és Acélszerződést (1951 Párizs) követően az európai integrációs folyamatok elindulásával Franciaország és Németország együttműködése és egymásra hatása okán (természetesen nemcsak ezért) Franciaországon belül is új folyamatok indultak el. A kőkemény centralizált francia közigazgatás és az ettől teljesen eltérő német államigazgatási berendezkedés, a kétféle állammodell találkozása és egymásra hatása lehetőséget teremtett a gazdasági érdekek, a regionális tudat, regionális szempontok megkerülhetetlen érvényesülésére. A két eltérő fejlődési modell kölcsönhatása olyan új helyzetet teremtett az egységesülő Európában, mely a későbbiekben, az integráció kiterjedése során a kontinens kelet-közép-európai részén is jelentős következményekkel jár. Még akkor is, ha a különböző térségek, országok fejlődése teljesen eltérő, és jelentős fáziseltolódások választják el azokat egymástól.

Érdemes felidézni, hogy a központi (Párizs környéke) régió gazdasági és kulturális erőfölénye 1789 után évszázadokon keresztül érvényesülhetett Franciaországban, és szinte már csak a földrajzi nevek hordozták az egykori önálló hercegségek, nációk, teljesen eltérő életmódok, nyelvek, kultúrák emlékét. A modernizáció pedig – mint már említettem – a kisebbségek számára mindig jelentős kockázatokat hordoz. S bár az évszázadok során tűzzel-vassal igyekezett az erős központi – centralizált – állam eltüntetni a különböző kultúrákat, igazán eredményt csak a XX. század közepe táján értek el, amikor is a média uniformizáló hatása következtében az országon belül a különböző nyelvek elvesztették jelentőségüket. Az egyes térségekben megváltozott a demográfiai összetétel, a gazdasági fejlesztések távoli vidékekről hoztak bevándorlókat, akik már nem ismerték az egykori többségi, regionális nyelveket. A rádió, tévé, a francia nyelvű sajtó, az erőteljes urbanizáció, az önálló intézményrendszer hiánya, a francia nyelv mint a felemelkedés nyelve, a kisebbségi nyelvek státusnélküli volta (sem az üzleti életben, sem az adminisztrációban nem használhatók) az életmódváltás (többgenerációs családmodell felbomlása) – röviden az információs forradalom következményei befejezni látszottak a tűzzel-vassal folytatott homogén nemzetállam kialakítását. Egyfelől. De másfelől?

Ezekben az években, amikor a franciák aláírták az Európai Szén- és Acélszerződést, aligha gondolta volna bárki, hogy a szándékolt célokon, a gazdasági érdekek érvényesülésén túl milyen jelentős folyamatok fognak elindulni Franciaországban, Európában. A franciák éppen kényelmesen hátradőlhettek, hogy a modernizáció végleg befejezte azokat a folyamatokat, melyekre évszázadokon keresztül törekedtek. Azaz az egységes Franciaországnak nem kell többé bíbelődnie más kultúrájú, más nyelvű népek kultúrájával, öntudatával. A nagyszülők generációja ugyan még a temetéseken elénekelt egy-egy régi nótát az anyanyelvén, de a fiak már francia nyelvűek. Ekkor senki sem gondolta, hogy a német és francia államszervezési modell egymás mellé kerülése egy egységes struktúrán belül, a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan új folyamatokat generál. Pedig ez történt. A német szövetségi állam sokközpontúsága és az erősen Párizs központú francia állam együttműködése elindított Franciaországban egy decentralizációs folyamatot, mely felerősítette a mindig meglevő regionális tudatot. Az 1951-ben megjelent oktatási törvény lehetővé tette, hogy a regionális nyelveket és kultúrákat választható tantárgyként tanítsák az óvodától egészen az egyetemig. A Decentralizálási Törvény 1982-ben létrehozza a francia közigazgatás alappillére, a Commune és a Departement mellett a közigazgatási régiót (Franciaországban 26 ilyen régió van).

Ez a folyamat – a regionalizáció – az érintettek (bretonok, baszkok stb.) megfogalmazása szerint reneszánszot hozott az életükben.

Ez a regionalizáció, amely a rendszerváltás után zavarba hozza a közép-európai és délkelet-európai homogén, egynemű, nemzetállamiságra törekvő, a demokrácia intézményrendszerével nehezen barátkozó államokat. Mert rendben van, hogy gazdagok leszünk (ahogy remélte minden posztszocialista ország a diktatúrák összeomlása után). De hogy a hatalmat decentralizálni kell! Hogy nem elég úgy módosítani, hogy azért a lényeg ne változzon („Módosítsunk imitt-amott, de úgy, hogy a lényeg ne változzon” – írta Caragiale). Ez fájdalmas kihívás. Látjuk, az Európai Uniót alapító „atyák” (Franciaország, Németország, Olaszország, Benelux államok) esetében is hosszú út vezetett addig, amíg az ’50-es évektől eljutunk 2003. június 20-ig, a Theszalonikiben tett francia elnöki kijelentésig, amely támogatja a magyar miniszterelnököt abban a javaslatában, miszerint a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelmére vonatkozó passzus kerüljön be az Európai Alkotmányba.

A magyarországi kisebbségpolitika lehetőségei

El kellene végre jutni annak belátásáig, hogy a magyarországi kisebbségpolitika lehetőségei nem abban vannak, hogy Magyarország közép-kelet-európai „kis tigris”-ként ráerőlteti a szomszédos országokra az ún. státustörvényt, amelynek módosított változatát is csak kétoldalú egyezmények után lehet alkalmazni egyes országokban. Felismerve, hogy paradigmatikusan új helyzet áll elő, az új helyzetben rejlő lehetőségeket – melyek nem sértik a szomszédos országok többségi érdekeit és nacionalistáinak érzékenységét sem – már az új, egységesülő európai intézményrendszerben gondolkodva kell megformálni. Újító, innovatív szerepbe hozva a határokkal elválasztott régiókat, feltételeket teremtve eme – a térségben leginkább szlogenek szintjén hangoztatott, de mégiscsak megállíthatatlan – folyamatok pozitív kihasználására.

Ki kell lépni abból a trendből, melynek során Magyarország és a kelet-európai országok megkésett nemzetállami törekvései újból és újból a kultúrfölény ideológiájával akarták az I. világháború után létrejött országokban egymás népeit nem létezőnek vagy eltüntetendőnek tekinteni. De nincs kultúrfölény, csak civilizációs különbség van. Mert a különböző diktatúrák nyomorult, torz településeket, infrastruktúra nélküli vagy végzetesen rossz infrastruktúrával ellátott térségeket, egy helyre zsúfolt tömegekből álló szerencsétlen, városoknak nevezett, de annak nehezen elfogadható, embertelen konstrukciókat hagynak maguk mögött. Együttműködés és elviselhető körülmények megteremtése helyett járhatatlan utakat, lakhatatlan településeket, hiánygazdaságot, szegénységet és gyűlöletet teremtettek. Gyanakvást és igénytelenséget az életvitelben, eredménytelenséget a gazdaságban, az államigazgatásban. Beletörődést az állam, a politikai osztály pimasz, öncélú elterpeszkedésébe.

1990-re kimerültek a kelet-európai berendezkedés tartalékai. A posztszocialista országok eladósodva, korszerűtlen gazdasági szerkezettel érkeztek a rendszerváltáshoz. A megújulásra való képesség hiánya versenyképtelenné tette a térséget. Az egyes országok kis fáziseltolódással felismerik, hogy az új játékszabályokat el kell fogadni. Ugyanakkor 1998-ban Magyarországon új politikai stratégia és stílus jelenik meg. A politikai hatalom megtartása érdekében az új nemzeti burzsoázia kialakítására törekvő politika számára nem drága a társadalom szövetének teljes szétzúzása sem az ország határain belül, sem a szomszédos országok magyar társadalmaiban. ĺgy állítható szembe főváros–vidék, Dunántúl–Alföld, fiatal–öreg, Európa és Magyarország, s végül a magyarországi és a határon túli magyarság. Egy cél van, s ezért semmilyen ár nem drága – a hatalom birtoklása. Ebben a játszmában a határon túli magyarok illúziókkal nyakon öntött eszközökké váltak. A 15 milliós magyar álom is csak eszköz, a politikai hatalom újramegragadásának eszköze. Nincs itt szó a szülőföldön-maradás feltételeinek segítéséről (ami mint erkölcsi elvárás éppen a Magyarországra áttelepültek részéről fogalmazódik meg legerőteljesebben). De ki nem legyint már mindezekre a játékokra? Ki hisz még abban, hogy „új időknek új dalait” kellene végiggondolnunk? „Az egységes magyar nemzet” patetikus hangoztatásának soha végig nem gondolt igazságtartalma még csak meg sem gondolkoztatja azokat, akik ezt a szlogent azoknak a nevében használják, akik számára a magyar nemzethez való tartozás a fontos.

S közben be kell látni, hogy az elosztó politika tartalékai kimerültek. Még a sokkal gazdagabb nyugati országok sem engedhetik meg maguknak ennek az eszköznek a végtelenségig való bővítését. Jellemző, hogy a vabanknak megfelelően soha senki nem teszi le, hogy az újabb és újabb elvárások, ötletek mibe kerülnek. Fel sem merül, hogy a magyarországi források milyen hatékonysággal működnek. Ezzel szemben a regionalizáció, a határokon átnyúló regionális együttműködés, a koncepcionális, átgondolt intézmény- és struktúrafejlesztés újító, innovatív szerepet indíthat el ebben a térségben is. Hogy ebben a modellben mekkora lehetőség van, bizonyítja, hogy bár egyáltalán nem tökéletes a működése, mégis hatalmas lehetőséget szabadított fel éppen a francia-német határvidéken, az elzásziak lakta régióban.

Egy határokon átnyúló intézmény- és fejlesztési terv esetében a magyarországi költségvetési források felhasználásának célja és feltétele nem az elosztás, a klientúraépítés bővítése, hanem a multiplikáció: azaz a felhasznált kormányzati források elsődleges célja, hogy ösztönözze a kormányzat lehetőségeit sokszorosan meghaladó helyi és piaci források bevonását azon célok érdekében, amelyek szülőföldjükön nyitják meg a határon túli magyar közösségeknek a boldogulás perspektíváit.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy a támogatás és fejlesztés kormányzati intézményeit olyan piaci intézmények egészítsék ki, amelyek elősegítik a határon túli magyar közösségek rendelkezésére álló vagyon és egyéb eszközök hatékony kezelését és hasznosítását, az egyének és közösségek gazdasági szerepvállalását és piaci sikereit. A kárpótlási és privatizációs folyamatokban rejlő lehetőségek kihasználását a helyi magyarság számára jelentősen elősegítheti a magyarországi és a Magyarországon már megtelepedett nemzetközi befektetők figyelmének, érdeklődésének és megjelenésének ösztönzése.

A XXI. század elején tehát túl kell lépni a zsákutcákon. Az illúziókat félre kell tenni. Nem a közösségek megosztásával lehet az egyre keményebb feltételek között felvenni a versenyt az oktatásban, a gazdaságban, a munkaerőpiacon, az új innovációs központokban, a különböző helyzetekben levő magyar közösségekben. Az egyes térségek, közösségek állapotát szem előtt tartó, feltételrendszert teremtő (és nem elsősorban osztogató) fejlesztési politikát kell folytatni. Ehhez nem kell mindennap kopjafákat felállítani. De mindennap dolgozni kell.