Kíméletlen harc a legfőbb ideológiai ellenséggel

A kommunista ideológia egyik alappillére volt az ateizmus, ezért szinte szükségszerű volt a rendszer és a hitet reprezentáló egyház összeütközése.

„A vallás az elnyomott lények sóhajtása, szív a szívtelen világban, és lélek a lélektelen körülményekben. A népek ópiuma” – írta Karl Marx 1884-ben. A kommunizmus fő elméleti teoretikusa szerint a vallás az osztályelnyomás fájdalmainak enyhítésére létrehozott álomvilág, amely az elnyomott osztály szociális kontrolljával segíti az „evilági” kizsákmányolást, a túlvilági megváltás és igazságosság reményével áltatva őket. A kommunista rendszerek a marxi tanítás ezen pontját az elejétől kezdve komolyan vették, s minden erejükkel azon voltak, hogy az egyházakkal szemben ennek alapján „következetesen“ lépjenek fel.

Az első kommunista állam, a Szovjetunió alkotmánya a vallásszabadságot hirdette, a gyakorlatban viszont a „klerikális osztály”, mint elnyomó réteg jelent meg a marxizmusban, amely ellen szükségesnek tartották a küzdelmet. A bolsevik párt ideológiája antiklerikális volt, a vallás ellen elsősorban propagandisztikus eszközökkel kívánt küzdeni. A gyakorlatban viszont az esetek túlnyomó többségében túlment a propagandisztikus eszközök bevetésén, és a legkülönbözőbb elnyomó és terrorintézkedéseket hozta ezen a téren.

A nagy orosz testvér visszavár

A csehszlovák pártvezetés már az 1948-as puccsszerű hatalomátvétel után tudatosította, a legnagyobb és egyben leghosszabb ideig tartó csatát az egyházakkal, azok közül is a katolikus egyházzal kell megvívnia. Miután a polgári demokratikus ellenállást pár hónapon belül félresöpörte, 1949-ben nekifogott a legnagyobb országos intézmény ellehetetlenítéséhez. A „kisebbik” katolikus egyházat, a görög katolikust a rendszer 1950-ben felszámolta azzal, hogy egyesítette a pravoszláv egyházzal. Ez utóbbinak semmilyen hagyományai nem voltak Csehszlovákiában, az országban élő párezres pravoszláv közösséget az 1918 után Oroszországból a bolsevik terror elől ide menekülő emigránsok alkották. Az egyház teljes vagyonát a pravoszlávok kapták meg, az eperjesi görög katolikus püspököt, Peter Gojdičot előbb internálták, majd 1951-ben helyettesével együtt életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélték. A közel 400 görög katolikus pap túlnyomó többsége elutasította a pravoszláv hitre történő áttérést – őket vagy börtönbe vetették vagy családjukkal együtt az ország másik részére költöztették és tovább zaklatták. Ennek az egyháznak Kelet-Szlovákiában több ezer magyar híve is volt.

K-akció, R-akció

Ezzel párhuzamosan készítette elő a kommunista hatalom a nagyobbik, a római katolikus egyház szétverését is. A kommunisták még 1949-ben elfogadták az egyházak jogállásáról szóló törvényt, mellyel gyakorlatilag államosították őket. Az egyházak vagyonát elkobozták, a lelkészek fizetéséről az államnak kellett gondoskodnia – fizetést viszont csak az kaphatott, aki rendelkezett állami engedéllyel. Az engedélyt az illetékes hivatalok a fellebbezés lehetősége nélkül a legkülönbözőbb indokokra hivatkozva visszavonhatták, az engedetlen papokat pedig „az állam egyház feletti joghatóságának zavarása” jogcím alatt perbe fogták. Az 50-es években ezeket az ügyeket már hazaárulásként tárgyalták, s így a legmagasabb büntetések jártak érte.

Az egyházakról szóló jogszabály alapján létrejött az Egyházi Ügyek Állami Hivatala, melynek élén Szlovákiában Gustáv Husák állt. Ők készítették elő a rendszer egyik legbrutálisabb akcióját, az úgynevezett K-akciót (k mint kolostor).

A kommunista vezetés már az 1948-as puccs után be akarta záratni a kolostorokat, tervük végrehajtásához viszont megfelelő ürügyet kellett keresni, illetve előállítani. A K-akciót 1950 februárjában hagyta jóvá a kommunista párt vezetősége. A terv alapján egy éjszaka leforgása alatt kellett végrehajtani a támadást, „hogy a hazai és a külföldi közvélemény kész tények elé legyen állítva”. 1950. április 13-án éjszaka a rendőrség, a munkásőrség és az állambiztonság fegyveresei megszállták az összes férfi kolostort az államban. Az akció második etapjára május 3-án éjszaka került sor. A fegyveres testületek egységei 138 kolostort szálltak meg, közel 2400 szerzetest internáltak. Mindezt két éjszaka alatt, a szerzetesek túlnyomó többségét még az első akció során elhurcolták.

Az akció visszhangja csalódást okozott a kommunista vezetés számára. A lakosok több helyen szimpátiájukat fejezték ki az ártatlanul meghurcolt szerzetesekkel. Volt, ahol összeütközésre került sor az egyházi személyeket védő helyiek és a rendőrség között. A sors iróniája, hogy a brutális K-akció előkészítésében és lefolyásában oroszlánszerepet játszó Gustáv Husákot is utolérte a vörös terror – 1951 februárjában lecsukták, majd a burzsoá nacionalizmus vádjával életfogytiglanra ítélték. A férfi szerzetesrendekhez hasonlóan a női rendeket is rövid időn belül feloszlatta a rendszer: erre augusztus végén, az R-akció keretében került sor. A közel 2000 apáca felét a szudétanémetek kitelepítése miatt elnéptelenedett cseh határvidékre szállították olcsó munkaerőként.

Lefejezett egyház

A rendszer legfőbb ellenségei az egyházi vezetők, a püspökök és érsekek voltak. Már 1949 nyarán internálták a csehországi egyház fejét, Josef Beran prágai érseket. Őt további csehszlovák egyházi vezetők követték, a püspökök nagy részét bebörtönözték. Szlovákiában a kommunisták dolgát megkönnyítette, hogy több magas rangú egyházi vezető is tevékenyen részt vett a háborús fasiszta Szlovák Állam politikai életében.

A szocialista tábor összes országában hasonló egyházellenes akciókra került sor a kommunista hatalom részéről. Albániában például 1948-ban két püspököt halálra ítéltek és kivégeztek – pedig ott csak a lakosság megközelítőleg ötöde volt keresztény. A legismertebb egyházellenes eljárás Magyarországon játszódott le, ahol Mindszenty József esztergomi érseket, hercegprímást fogták perbe. A legfőbb magyarországi egyházi vezetőt 1948-ban előzetes letartóztatásba vették, a börtönben rendszeresen kínozták. A koncepciós perben Mindszentyt 1949-ben életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélték, de betegsége és a nyugati nyomás miatt később házi őrizetbe került. Innen szabadult 1956-ban, a forradalom alatt. A forradalom bukásának napján az amerikai nagykövetségre menekül – innen 1971-ben távozhatott Rómába a Szentszék és Magyarország között kötött megállapodás értelmében.

Oszdd meg és uralkodj!

A rendszer a represszió mellett az elejétől alkalmazta a megosztás politikáját is. Azokat, akik „engedelmesek“ voltak, relatíve nyugton hagyták. A hatalom saját „nemzeti egyházat“ igyekezett szervezni, melynek a rendszerhez hű és a pápát elutasító papok lettek volna a tagjai. A kommunista vezetés 1949-ben Katolikus Akció néven vallási mozgalmat indított, melynek alakuló gyűlését Prágában tartották. Ezen csak 67 lelkész vett részt, az egyházi vezetők a „haladó mozgalom“ megalakulása kezdetétől támadták az akciót. A rendszer próbálkozása a Vatikán ellenakciója következtében még a létrehozás évében csődöt mondott.

A második ilyen irányú próbálkozást a prágai tavasz leverése után tette a hatalom. 1971-ben hosszú előkészítő folyamat után létrehozta a Pacem in terrist. A hatalom ezzel egy párhuzamos egyházi szervet akart létrehozni, ám a papok részéről ebbe a mozgalomba sem volt nagy a belépési hajlandóság. Általában csak fenyegetések és zsarolások eredményeként lettek a lelkészek a Pacem in terris tagjai. A Szentszék 1982-ben hivatalosan is elítélte a mozgalmat, mely végül 1989-ben szűnt csak meg. A mai napig nem tudni, pontosan hány tagja volt a testületnek.