Kikinda short 02

Miért utazom akkor mégis Belgrádba? Később tudom meg, hogy ennek több oka is van. Egyrészt a Kikinda short 01 fesztivál olyan sikeres volt, hogy a belgrádi könyvvásár után mára a második legjelentősebb irodalmi eseménnyé nőtte ki magát, másrészt mégiscsak a szerb irodalom központjáról van szó, harmadrészt pedig ez a vajdasági kisváros jobban bekerül a szerb irodalmi köztudatba, ha egy róla elnevezett szépirodalmi fesztivál a fővárosban kezdődik.

De ne szaladjunk annyira előre az időben! Még mindig csak valahol Szabadka és Újvidék között vonatozom, kezemben a könyv, s a Kikinda short 02-re igyekszem – Festival kratke priče –, amely a „kratko & jasno”, azaz „röviden & világosan” alcímet viseli. A kezemben tartott kötet négynyelvű, magyar, macedón, szlovén és szerb nyelven olvashatunk kisprózákat, rövidprózákat, egyperceseket, short storykat, kinek hogy tetszik. A kötet bevezetőjében Sr#an Papić, a fesztivál ötletgazdája és főszervezője, maga is író, sőt rövidprózaíró értekezik a műfaj lehetőségeiről. ĺgy kezdi: „Ha a rövidprózáról esik szó, lehetetlen nem beszélni a regényhez való viszonyáról, ami röviden úgy jellemezhető, hogy az méltánytalanul mellőzött és igazságtalanul alulértékelt a regényhez képest. (...) A műfaj/műfajok tanulmányozói gyakran rácsodálkoznak erre a viszonyra, hiszen szociológiai és recepcionális érvek alapján azt szokás feltételezni, hogy korunk életritmusának a rövidpróza felel meg leginkább.”

Örkényre gondolok, meg hogy kinek van kedve manapság háromszáz oldalas regényeket olvasni – persze akkor rögtön az is eszébe jut az embernek, hogy egy többórányi vonatút himbálózó ritmusa nem az egypercesekre van méretezve, illetve hogy ha valamit egyáltalán még olvasnak az emberek, akkor az éppen a regény, s nem vers vagy a kispróza. Úgy látszik, Papićnak ez utóbbi juthatott az eszébe, mert a következő bekezdésben így folytatja: „A rövidpróza nem túl nagy népszerűsége hasznára volt a műfajnak. Az, hogy nem gyakorolt a széles olvasóközönségre számottevő hatást, a rövidprózát megóvta a trivializálódástól, márpedig bárki, aki az irodalmat eszköznek és nem szükségletnek tekintette, az a jövedelmezőbb formák felé fordult. Röviden: Paolo Coelho, Sidney Sheldon vagy Jenna Jameson nem ír rövidprózát. Viszont vannak, akik igen, értük van ez a fesztivál.” Cortázarra gondolok, az utolérhetetlen argentin író dulimanóira és fámáira, valamint Az összefüggő parkok című kisprózára – mint nagy irodalomra. Később tudom meg, hogy Sran Papić a Projekat Kortasar, azaz a Cortázar-projektum című antológiában is szerepelt. A vonat egyre beljebb visz Szerbiába, észak–dél irányban: ez a hatalmas síkság a Vajdaság, a multikulturális, szerbek, magyarok, szlovákok, horvátok, románok, ruszinok által lakott tágas észak-szerbiai tartomány. Hogy is folytatja Sr#an Papić? „Szerbia sokéves izolációja hatással volt az irodalomra is, egyértelmű, hogy a szerbiai színtéren jelentős levegőváltozásra van szükség. Ezzel egyetért a szerb irodalom ismerőinek többsége, ám ezt – metaforikusan szólva – általában úgy képzelik el, hogy a bent levők rohangászni kezdenek a szobában, és így próbálnak meg egy kis huzatot csinálni ahelyett, hogy valaki végre kinyitná az ablakot.”

Huzattal nem próbálkozom, inkább egyedül lapozok tovább. Enes Halilović fiatal szerb író például A rövid történetek mesterei című írásában a szlovén Ivan Cankarra utal. Szövege két mondatból áll: „Ivan Cankar szerint csak a kőfaragók ismerik a rövid történetek fortélyait. Ők képesek a születéstől a halálig egyetlenegy vonalat róni.” Kedvencemmé a kötetből Siniša Soćanin szerb író Ketten című rövidprózája vált:

„A férfi letépte a nő fülét.

A nő kikaparta a férfi szemét.

A férfi akkor tövestül kiszakította a nő orrát.

Erre a nő négy cafatra harapta a férfi ajkát.

A férfi akkor egy suhintással lenyisszantotta a nő kezét.

A nő levágta a férfi lábát, szemrebbenés nélkül.

Feldúltan, a férfi kikaparta akkor a nő szemét, négy cafatra harapta az ajkát, és levágta a lábát, szemrebbenés nélkül, a nő pedig feldúltan leszakította a férfi fülét, tövestül kitépte az orrát, és egy suhintással lenyisszantotta a kezét.

Megálltak egy szusszanásra.

Egymásra pillantottak, fájdalmas üregekkel a szemük helyén.

Annyira, sebektől borítva, hasonlítottak egymásra, hogy azon nyomban újra egymásba zúgtak.”

Mire Belgrádba érek, a könyv átolvasása után, igazán kíváncsi vagyok az idei felhozatalra. Mint megtudom, hat ország irodalmának több mint húsz résztvevője és több mint ötven szövege vesz részt az idei fesztiválon, amelynek első állomása 2007. június 28-án egy belgrádi egyetemista klubban, az SKC-ben (Studentski Kulturni Centar) lesz, második helyszíne pedig a vajdasági Kikinda városi könyvtára, ahol június 29-én és 30-án is felolvas a megjelent írógárda – a két félidőben más-más csapattal képviseltetve a kortárs kisprózát. Azt már Sr#an Papićtól tudom meg, hogy bár a rövidpróza-fesztivál központja Kikinda, hiszen a kikindai Jovan Popović Állami Könyvtár szervezésében kerül sor a rendezvényre, szükségesnek érzik a belgrádi jelenlétet is. Nyitottak mind az underground-liberális, mind a konzervatív, mind a neoavantgárd irodalom irányában. Főként a kortárs fiatal irodalom áll érdeklődésük homlokterében, a hetvenes-nyolcvanas években születettek nemzedéke, viszont minden fesztiválnak van egy „speciális” vendége, egy fővendége és egy ún. titkos vendége, amelyet a fővendég hív meg, s amelynek kiléte még az fesztiválszervezők számára is rejtély az utolsó pillanatig. Ezek a vendégek általában az idősebb generáció tagjai közül kerülnek ki. Az idén Slobodan Tišma volt a fesztivál speciális vendége, Vasa Pavković a fővendég, a NIN-díjas Goran Petrović pedig a titkos vendég. Azt már Vera Udicki, a kikindai Jovan Popović Állami Könyvtár vezetője, s a fesztivál másik főszervezője teszi hozzá, hogy míg a tavaly tulajdonképpen az egykori Jugoszlávia utódállamaiból érkeztek írók, s főként a szerb, szlovén és macedón irodalom jelent meg (Magyarország ebből a szempontból afféle különleges státust élvezett, hiszen Pap Balázs személyében a magyar irodalom is képviseltette magát), idén a tavalyi sikerre való tekintettel kiterjesztették a meghívott irodalmak körét, és ezáltal még inkább nemzetközivé vált a fesztivál. Többek között Šejla Šehabović, Melina Kamerić és Alexandra Čvorović Bosznia-Hercegovinából, Mima Šimić és Dario Rukavina Horvátországból, Denis Mikan, Peter Landerl, Xaver Bayer és Zofi Rajer Ausztriából, Angel Igov Bulgáriából, Ivan Potić és Marko Vidojković Szerbiából, Darabos Enikő, s a szervezőként és műfordítóként is jeleskedő Orcsik Roland pedig Magyarországról érkezett.

Mint Orcsik Roland elmondta, azért esett Darabos Enikőre a választása, mert a szerb főszervezők olyan 1973 és 1985 között született írónő meghívását jelölték ki feladatul számára, aki főként kisprózáival van jelen a kortárs magyar szépirodalomban. Nos, Darabos Enikő szereplése a felolvasott novella sikerén túl azért is tekinthető még sikeresnek, mert Belgrádban például az ő felolvasását választották ki a szerb állami televízió összefoglalásába, majd másnap a kikindai televízió magyar riporterének a kérdéseire is válaszolhatott. Állami tévé? – tehetnénk fel a kérdést. Igen, a szerbiai rövidpróza-fesztivál szervezői különösen fontosnak tartják a médiában történő hírverést, szereplést – Sr#an Papić elmondta, hogy a legnagyobb példányszámú szerb napilapban féloldalas hirdetéseket adtak fel. Talán ennek is köszönhető, hogy mind a belgrádi, mind a kikindai felolvasásra telt ház előtt került sor, legalább ötven-hatvan, ha nem több néző kísérte figyelemmel a rendezvényeket – melyek közül a belgrádi majd három óráig tartott.

Belgrádban Marko Vidojković, a helyi underground egyik fiatal tehetsége nyitotta a sort cinikus-elégikus kórháztörténetével, majd Goran Petrović következett – novellájából megtudhattuk, mi minden történhet egy, két, három... öt perc alatt: írása tulajdonképpen szembenézésként is értelmezhető, a short story lehetőségeivel való szembenézés történeteként. A boszniai bosnyák Šejla Šehabović igen kényes, politikai témát hozott Belgrádba, írásának origója Srebrenica, az ott eltűnt, lemészárolt emberek hiánya, illetve a terhelt emlékezetű városban lejátszódó párkapcsolatok története. Dario Rukavina horvát író egy Karl May-átiratot hozott, míg Alexandra Čvorović boszniai írónő két történettel érkezett. Az egyik, Egyiptomban játszódó sztori arról a sivatagi, száztíz éves „szűzlány”-ról szól, aki a szexualitásban rejlő sokk hiányában éri meg ezt a szép kort – de minek? Mi értelme van a szerelem megtapasztalása nélküli életnek? – teszi fel a kérdést Čvorović. A másik történet főszereplője szintén nő, aki élvezi, hogy vonzó, de mivel azt az ideológiát vallja, hogy a szabadság ára az egyedüllét, nem megy bele mélyebb szerelmi kapcsolatba. Melina Kamerić szarajevói írónő szövegének – mely a sokatmondó Made in Jugoslavia címet kapta – főszereplője eredetileg jugoszlávnak vallotta magát, viszont az ország széthullása után az amerikai vízumba már nem írhatta be ezt a szót. Míg a főszereplő azon problémázik, hogy mit is írjon a megfelelő rubrikába, addig a szöveg olvasója vagy hallgatója számára a balkáni térség identitásproblémáira nyílik rálátás. Végül a megoldást az „ajvar” nemzetiség rubrikába írása jelenti – ez a szerbek nemzeti ételéhez, a pljeszkavicához használt piros színű, padlizsános, paprikás, hagymás kenőkrémnek a neve... (Melina Kamerić poénos stílusa egyébként annyira tetszett a belgrádi közönségnek, hogy az est végeztével visszatapsolták, s még további mikrotörténetekkel szórakoztatta a nagyérdeműt.) Denis Mikan Ausztriában élő szerb származású, németül író szerző a változatosság kedvéért szerbül olvasta fel írását, míg Peter Landerl, Xaver Bayer és Zofi Rajer osztrák írók németül felolvasott szövegének szerb változatát egy óriáskivetítőn követhette nyomon a közönség. Az előbbi szerző írása a szerb identitás külföldi nézőpontból történő elemzését mutatta be, az utóbbi két osztrák szerző, író és írónő szövegének összekötő motívumát a szex jelentette: Bayernél egy balos terroristanővel folytatott szerelmi viszony inkább a szexualitás örömtelibb oldalát mutatta be, Rajer esetében viszont egy nihilista történet jelenik meg, amely a genynyes, undorító, kívülről nézett szexuális aktus elutasító leírásában tobzódott. Egyébként is elmondható, hogy az esten elhangzott szövegek általában három téma köré csoportosíthatók: egyrészt az identitásprobléma (önmeghatározás, nemzeti, vallási témák, Balkán, nemiség), másrészt a szexualitás, harmadrészt pedig a kiszolgáltatottság (például Angel Igov bolgár író főszereplője állandóan egy terroristatámadás fóbiájától szenved) – illetve e három téma keveredése is gyakran megjelenik. ĺgy például Darabos Enikő Hajrá, Jolánka! című szövege is a naiv és kiszolgáltatott női szexualitást jelenítette meg, meglehetősen provokatív éllel.

A felolvasó írók egy része a belgrádi rövidprózáját, rövidprózáit vitte Kikindára, mások újítottak. Ezek közül Goran Petrović Könyv című kisprózáját lehetne kiemelni, amelynek központi eleme egy kivégzőosztag, valamint Vasa Pavković belgrádi szerb író Lepketörténetek című írásaira lehetne felhívni a figyelmet, illetve egy megható történetére a globális felmelegedés következtében eltűnt lepkékről: csak azt láthatod, amit lefotóztál, csak amit leírsz, az létezik.

Ülök a Kikindáról Szegedre induló autóbuszon, s arra gondolok, jó lenne írni erről a fesztiválról – no nem azért, hogy létezzen, létezik az enélkül is, hanem hogy találkoztam egy nagyon őszinte, nagyon komoly és felettébb rokonszenves gondolattal, európaiakkal Európában, a Balkánon. Mi ez a gondolat? Hogy a művészet, az irodalom, az érték határtalan, és az esztétikai élvezet a megértés, az empátia és a tolerancia nélkül elképzelhetetlen. A szerb közönség toleráns hozzáállása akár a legprovokatívabb témákhoz is annak a bizonyítéka, hogy minden kulturális közegben megtalálható a nyitott, értő befogadótábor, s az önismeret és sok esetben az önkritika egyetlen egyéni és kollektív identitás esetében sem megspórolható teljesítmény.

Utazás közben arra gondolok, milyen jó lenne, ha rövidtörténet kategóriában az ókor mintájára a huszadik századi olimpiákon a szépirodalom sportágként is szerepelhetne. A magyar irodalom valószínűleg a világ élvonalába tartoznék, itt van mindjárt Örkény István a hatvanas évekből, aki többször is megvédhette volna olimpiai aranyát ún. egyperceseivel, gondolhatunk a két világháború közti kispróza aranynemzedékére, például Ady Endre tárcanovelláira, Csáth Géza hátborzongató történeteire, Karinthy Frigyes írásaira vagy – hogy mindjárt egy másik, aranyérmemmel kitüntetett „short story”-t említsünk, Kosztolányi Dezső Fürdés és Paulina című szövegeire. Az irodalomelmélet versenyszámban pedig Thomka Beáta A pillanat formái című monográfiája jut hirtelen eszembe rövidtörténet kategóriában. S ha a kortárs magyar irodalom középnemzedékére, Garaczi László rövid szövegtörténeteire és Podmaniczky Szilárd abszurd humoreszkjeire gondolok (fiatalabbakkal nem merek példálózni), képzeletben máris a dobogón állunk. Kikindán, Pekingben vagy máshol.