Kérdések és válaszkísérletek a méhi istentriászról és népéről

Néhai professzorunk, László Gyula vetette föl egyszer: „Képzeljék el, gyerekek, ha én most meghalnék és úgy, ahogy vagyok, eltemetnének. Mi maradna belőlem? A csontokon kívül néhány tömés a fogaimban, pár darab pénzérme a zsebeimből, a jegygyűrű az ujjamon, az órám üveg fedőlapja, meg egy csomónyi rozsda a fém alkatrészekből, ruháim műanyag gombjai... Szinte ennyi az egész. Ha egy majdani régész kolléga kiásna, bizony, azt állapítaná meg: szegény ördög volt az istenadta. Az már nem derülne ki a leletekből, hogy tucatnyi könyvet írtam, festettem, szerettem a zenét és a finom vörösbort. Hát ennyire végesek egy régész lehetőségei, amikor az egykori életet kísérli meg rekonstruálni...”

Nos, a most szóban forgó kötet szerzőjével, B. Kovács Istvánnal közös régész professzorunk tanmeséje azóta is sokszor az eszembe jut. Nemcsak arra figyelmeztet tudniillik, hogy mennyire nem tudjuk elképzelni az egykorvolt korok emberének érzelemvilágát, tudásanyagát (főleg nem egyedekre lebontva!), hanem arra is, hogy óvatosan közelítsünk a számunkra ismeretlen jelenségek magyarázatához. Óriási beleérző erőre, fantáziára van szüksége annak a kutatónak, aki a régészeti feltárás során napvilágra került, bizony, szegényes, bármennyire is gazdag leletanyag alapján a korabeli életet rekonstruálni próbálja. Fokozottan érvényes ez azokra a korokra, amelyekről írásos dokumentumokkal nem is rendelkezünk. Ilyen korban játszódik, i. e. a 3. évezred végén, B. Kovács István története is. Tudni kell, hogy e korszakok népeit név szerint még nem ismerjük, ezért a régészek az anyagi kultúrájuk ránk maradt emlékei, temetkezési szokásaik alapján kísérlik meg körülhatárolni ezeket a népeket, s nevet egy-egy híres lelőhely (pl. lengyeli kultúra a Tolna megyei Lengyel község, badeni kultúra az ausztriai Baden település nevéből), jellegzetes edényformáik (pl. vonaldíszes kerámia népe) vagy karakterisztikus temetkezési szokásaik (pl. halomsíros kultúra népe) alapján adnak nekik. Az, hogy az ilyen, kulturális ismérvek szerint körülhatárolt „etnikumok” valóban egy népességet, azonos nyelvet beszélők közösségét takarják-e, valószínűleg teljes biztonsággal sosem fog kiderülni. De térjünk rá B. Kovács István könyvére!

1982 nyarán a gömöri Méhi határában szenzációs leletek kerültek napvilágra az akkor még fiatal régészként dolgozó B. Kovács István feltárásán. Kődarabokkal körülkerített, embert formázó edényeket (bennük részben embercsont-maradványokkal) hozott felszínre a régész ásója. A badeni kultúra népéhez tartozó antropomorf urnák temetkezésrítusa egyedülálló bár magán a badeni kultúrán belül is, azonban ekkor már nem voltak ismeretlenek a magyar (és általában az európai) régészek számára. Két és fél évtizeddel korábban hasonlóakat sikerült feltárnia Kalicz Nándornak az Ózdhoz (és Méhihez is!) közeli Centerben. Élénk, érzelmektől sem mentes szakmai vitát váltott ki akkor a leletegyüttes, illetve az ásató régész, Kalicz Nándor hozzá fűzött elmélete. Lényegében két nézet ütközött egymással: az egyik szerint (s ezt képviselte Kalicz Nándor is), Kis-Ázsiából (vélhetően Trójából) ide menekült népesség temetkezési helyére bukkant. Ebből a feltevésből kiindulva az egész műveltséget innen származtatta. Mások szerint viszont helyi gyökerekből alakult ki a badeni kultúra, amelyet közben délkeleti irányból, így Kis-Ázsia térségéből is különféle műveltségi hatások értek. Igaz ugyan, hogy mai (illetve közelmúltbeli) néprajzi jelenségeket egy az egyben nem lehet visszavetíteni régmúlt korokra, és segedelmükkel magyarázni számunkra homályos jelenségeket, mégis felvetődik az emberben az a több folklorista által is megfogalmazott, nálunk a legerőteljesebben Ujváry Zoltán által képviselt nézet, mely szerint maguk a műveltségi elemek nem vándorolnak. Sokkal inkább népcsoportok változtatnak lakóhelyet, magukkal víve szokásaikat, hiedelmeiket, ezeket sokszor még akkor is megőrizve, ha időközben nyelvet váltanak.

Ahogy B. Kovács István izgalmas okfejtését olvastam, állandóan ez a nézet motoszkált a fejemben. Vajon miért nem rukkol elő a folklorista képzettséggel is bíró szerző ezzel az érvvel? Aztán ez is kiderült. Többek között azért, mivel amellett, hogy jó szakember, rafinált krimiírónak is elmehetne. Mert előhúzta ezt az érvet is, de fondorlatos módon a könyv végére tartogatva. Csak egyetérteni tudok vele: az egész badeni kultúra eredete, amelynek népe annak idején kitöltötte gyakorlatilag egész Közép- és Délkelet-Európát, kérdéses lehet továbbra is. Azon belül azonban az a kis csoport, amelynek temetkezőhelyeire Centerben, Méhiben, aztán később Sajógömörben és Szentsimonban bukkantak, egyértelműen idegen testként van jelen az egész műveltségen belül. Egy ilyen temetkezési rítust nem vesznek csak úgy át az emberek. Ebbe bele kellett születniük, ezzel együtt kellett élniük emberöltőkön keresztül, ez világos. A másik kérdés, a kötet címét is megadó istentriász problémája már nem annyira egyszerű. Hogy az ember alakú edények valóban isteneket jelenítenek-e meg, avagy éppenséggel az elhunyt porhüvelyének másai-e, arra véleményem szerint egyaránt vannak pro és kontra érvek. Úgy érzem, túlságosan kevés adat (és lelet) áll rendelkezésre ahhoz, hogy segedelmükkel egyértelműen megválaszolhassuk a kérdést. Melich János szavai járnak a fejemben, aki nyelvészeti fejtegetéseit gyakran fejezte be e szavakkal: „de más megoldás is lehetséges”. Bár okfejtése legalábbis elgondolkoztató, lényegében mégis ezzel zárja B. Kovács István is könyvét, hiszen a kérdések tisztázását „további terepkutatások és szerencsés felfedezések” függvényeként szemléli.

Ha már személyes emlékkel kezdtem, engedtessék meg hasonlóval is zárni mondandómat. B. Kovács István könyve néhány órára fiatalságomat adta vissza. Kettő, kettő és fél évtizede, amikor még eltökélt szándékom volt, hogy régész leszek, éppen ez a kultúra, a badeni kultúra problematikája vonzott a leginkább. Most, hogy a méhi leletekről szóló könyvet olvastam, ismét felvillantak előttem a szőgyéni ásatásokon eltöltött nyarak, ismét levettem a polcomról Kalicz Nándor köteteit, és ismét úgy látom: bizony, szép tudomány az archeológia.

Köszönet érte!

Liszka József