Kedves Ernesto,

bocsásd meg nekem, hogy egy csöpp könnyet sem hullattam érted, de hiába dörzsöltem a szemem, nem volt eredménye. Elsősorban azért gyötörtem, hogy megtudjam, ébren vagyok, vagy álmodom. Bizonyára ébren voltam, mert egy idő múlva már sajgott a szemem, a látvány azonban továbbra is álomszerű volt. Persze, nem a könyvet olvastam, hanem egy filmet néztem, amelynek a címét Molnár Ferenc regényéből kölcsönözték, csak elfelejtették átírni. Legalább olyasmire, hogy A Via Paoló-i fiúk. Nem az a gond, hogy bennem, aki úgy olvasta a regényt, hogy ott volt a Pál utcaiak közt, együtt merültem el a füvészkert jéghideg tavában a kis szőkével, ott álltam az okos, csöndes Boka mellett, amikor dönteni kellett valamiről, aki a világ egyik legnagyobb igazságtalanságának tartotta, hogy csupa kisbetűvel írták a közlegény nevét, és már rég késő volt, amikor kijavították, aki tudta, hogy Nemecseket nagyon kell tisztelni, hiszen még a Pásztorok is meglátogatták, és még egy csésze csokoládét sem fogadtak el, mert nekik ezért nem járt csokoládé, szóval, nem bánt, hogy bennem más kép él Ernőről, a szegény szabóról és törékeny feleségéről, Janóról, Áts Feriről, mint amilyennek a rendező láttatta őket, meg amilyennek azok képzelték a szereplőket, akik talán el is olvasták a könyvet, s annak alapján válogattak. Bár nem tudom, hogyan lehetett a kis szőkéből kis barnát kreálni, igaz, majdnem olyan törékenyt, majdnem olyan bátrat. De csak majdnem. Mert ez, a filmbeli Nemecsek inkább merész volt, mint bátor, inkább menedzser volt, mint közlegény, ráadásul kapott némi támogatást a felnőttektől is, Janó egykori szerelme révén. A családi körülményeit pedig jobb, ha nem is feszegetjük. A szegény kis szabó inkább hentesbárdot tarthatott volna hatalmas testéből kinőtt hatalmas kezében tű, cérna helyett, anyuka meg — enyhén szólva is — inkább volt kicsapongó asszonyság, mint a kisfiáért aggódó szülő. Szelavííí, ez már a huszadik század volt, amikor illett családi botrányokat is belekeverni, megfejelve egy könnyelmű katonatiszt kártyás kalandjaival, nehogy Boka, a bölcs hadnagy elbízza magát, s hogy Áts Ferinek, a másik, nyegle hadnagynak is legyen adu a kezében. Lehet, hogy jobb, ha a moziba járó vagy a tévénéző gyerek megtudja, nem lehet felelőtlenül egy grundért áldozni az életet, amikor a sors bekever néhány svédcsavart. Bekukucskálhattunk hát a Via Paolo életébe, bekopogtathattunk a földszintes, sötét szobácska ablakán, belenézhettünk a fazekakba, de alig valami emlékeztetett arra, amit Molnár Ferenc úgy írt meg, hogy annak olvastán belesajdult az ember szíve. És igenis meg- és elsiratta Nemecsek Ernőt, a kis szőkét, akinek még a lábnyoma is olyan kicsi volt, hogy annál még a Wendaueré is nagyobb volt.

Ernesto, bár ez furcsán hangzik, mégis kikívánkozik belőlem, Te nem halhattál hősi halált. Mert a felnőttek intézkedtek, olyanná kerekedett a film, mint egy zanzásított szappanopera, azzal a sokféle férfi-női gubanccal. Nem az élet tenyerelt bele a Pál utcaiak sorsába, hanem a felnőttek irányították, hátulról mellbe. ĺgy aztán Ernesto halála helyett jobban illett volna a képbe, ha Hektor, János (nem Janó!) kutyája belekóstol a boszszúszomjas, kiérdemesült asszonyság farába. (Mintha csak a Dallasból kölcsönözték volna a l’art pour l’art jelenetet, mely szerint mindegy, mennyiért lehet megvesztegetni akárkit, a lényeg, hogy bosszút álljunk, pl. volt férjünkön, megfejelve azzal, hogy egyúttal egy csomó kölyökkel is kitolunk. Mesteri [bal]fogások! Életre nevelés!)

Egy szó, mint száz, kedves Ernesto, sajnálom, hogy nem lehetett belőled Ernő. Remélem, A Nagy Könyv megteszi hatását, és karácsonyra a Jézuska meglep az igazi A Pál utcai fiúkkal, ha nem is bőrbe kötve, de nyomdaillatúval, fehér papíron fekete betűkkel.

Kellemes ünnepeket, jó olvasást!

Grendel Ágota