Karnyóné és a karthágói királynő

Adott egy klasszikus sémák szerint megalkotott, eleven Csokonai-vígjáték, a barokk iskoladráma közjátékainak rokokó rokona és egy a tonalitás, a melódia jegyében alkotó, a zenei hagyományt hol komolyan vevő, hol ironikusan átértelmező, klasszikus vágású, mindentudó zeneszerző. És ami születik: egy pazar ívelésű intellektuális játék, mely ékes bizonyságul szolgál arra, hogy a zene a maga eszköztárával releváns magyarázatokat tud adni egy irodalmi alkotás miértjeire és mikéntjeire, illetve, hogy egy régi irodalmi alkotás a zene segítségével könynyebben megtalálja az utat a mai befogadóhoz.

Május 4-én mutatták be Vajda János Karnyóné című kétfelvonásos operáját a Magyar Állami Operaházban (és ehhez örvendetes módon csatlakozott egy rádió- és tévékapcsolás is). Vajda János negyedik operája igazolja annak az alkotói módszernek a helyénvalóságát, melyet a Thomas Mann nyomán Bókkon Gábor szövegkönyvére komponált egyfelvonásos, a Mario és a varázsló vagy a Georg Büchner nyomán, Várady Szabolcs librettójára írt, háromfelvonásos Leonce és Léna nemzetközi sikere is hitelesített. Vajda János új operája is, ahogy az előzők (a legelső Barabbás című egyfelvonásost is beleértve), mondhatni eklektikus darab: a mű alapkaraktere az ismert és kevéssé ismert zenei idézetek posztmodern felvillantásából bontakozik ki, ezek a felvillanások azonban nem követelik meg a radikális önazonosság felismerését, sokkal játékosabbak annál, idéző jellegük nem gyötri a memóriát folyamatos deja vu érzettel, hanem épphogy mintegy a segítségünkre siet, értelmezni segít Csokonai darabjának egyes passzusait. A kollázstechnika vagy idézetdömping divatos eluralkodása könynyen vezet egy-egy mű egységérzetének felszámolódásához, s ahelyett, hogy létrehozna valamit, inkább leépít egy még ki sem alakított valóságillúziót. Se szeri, se száma az ilyen szerelvényoperáknak, melyek egy újfajta dallamosságra, bizarr módon értelmezett közönségcentrizmusra hivatkozva játszadoznak az eklektika gesztusrendszerével, s ezáltal épp ezek a művek kényszerítik önállónak tartható zenei nyelv híján bele a hallgatót az el-elhúzott mézesmadzagok végül kielégítetlen, üres világába. Ha ugyanis e technikában csak az ismétlő halmozás gesztusa működik, a zenehallgatónak nincs is más dolga, mint hogy a regisztrált vonásokat előszámlálja: ilyenkor egy fura zenei vetélkedő részesének érzi magát, és erre a szerepre elég hamar ráun, vagy a folyamatos kihívások értelmezésére irányuló kísérlet hevében egyszerűen hagyja elsikkadni a „sziporkázást”. A szerelvényoperák a felismerés heveny percéért születnek, nem az összefüggő, észrevétlenül telő, sosem elég hosszú órákért.

De nézzünk egy remek példát arra, hogy mit tud kezdeni Vajda János szellemessége a szerencsére tűzijátékká sosem fajuló idézéstechnikával: egy meggyötört, önnön kéjsóvár természetének áldozatává vált viszonylag gazdag vénasszony („Horgas lába tittyen-tottyan / Sovány fara egyet lottyan.”) felfekszik boltja pultjára, fejénél két gyertya ég, és patkányméregnek hitt altatót vesz be – felkészül a halálra, miközben egyszer csak megszólal egy csodálatos barokk zenei idézet Purcell Dido és Aeneas című klasszikus operájából, és a kibomló, gyönyörűséges passacaglia-variáció Dido búcsúját kopírozza rá Karnyóné halálára. (A citátumot Händel Xerxesének megidézett largója is aláfesti.) Vajda János zenei poénja fergeteges és több szempontból is telitalálat: egyrészt elmélyíti a burleszk komikumot a tragikomikus értelmezhetőség irányába, másrészt bemutatja a zene eszközeivel azt, ami Csokonai szövegének intertextusaiban és a korabeli olvasók erősen latinos műveltségében még talán ott lappanghatott. Csokonai műve ugyanis mitológiai-történelmi travesztiaként is értelmezhető, azaz a heroikus vagy úgynevezett nagy elbeszélések destrukciójaként. „Párkák! Lidércek! Fúriák! / Republicanus franciák! / Megtestesült kan angyalok! / Fogjatok el, mert meghalok!” – írja Csokonai, énekli a kisszerű életét heroikusan bevégezni vágyó Karnyóné. A drámai travesztia mint műfaj már a barokk iskoladrámában igen erőteljes, Szászi János losonci lelkész Didonak szomorú története című művében Dido például nevetséges körülmények közt egyszerűen főbe lövi magát egy pisztollyal. Karnyóné haláljelenete miért ne lehetne parodisztikus parafrázisa Vergilius és Purcell karthágói királynője tragédiájának?

Már ezért a felismerésért is hálásak lehetünk az új magyar operának, hiszen Karnyóné jellemének alighanem egyik legcizelláltabb értelmezését kapjuk: a sémákból kirobbantott statikus maszk egyszeriben átvált tragikomikus mélységeket kifejező, eleven szereppé. Wiedermann Bernadett pedig kitett magáért, és jól láttatta ezt a metamorfózist.

Csokonai az időtlen értelmezési gesztusok telitalálatainak köszönhetően szinte kortárs szerzőként lép elénk, mintha egy Parti Nagy-darab remek stílusbravúrjait látnánk színpadra állítva. Vajda idézetei (népdalok, nóták, virágénekek, Puccini-foszlányok, Bartók-mozzanatok stb.), felvillantásai nem céltalan kalandok, hanem érzékeny interpretatív gesztusok: egy erősen intellektuális zeneszerző pazar játékai, melyek azonban nem köteleznek, csak elmét és fület stimuláló lehetőségként adottak. A librettót Várady Szabolcs autentikusan és lenyűgözően archaizáló nyelvi kifejezőkészsége tette kerekké vendégszövegek (például Shakespeare-elemek) és egyéb Csokonai-szövegrészletek bevonásával. Különösen tréfás az accusativusszal álló latin elöljárószók tételes felsorolása egy tragikomikus zenei szituációban, a latin kiüresedett szónoklás rituális jellegét kidomborítandó.

A népszínművek hangulatát alapul, vezérfonalul választó szerkesztés és rendezés (Ascher Tamás műve) ügyesen szublimálja a barokk és rokokó iskoladrámák interludiumainak (közjátékainak) klisérendszerén átszűrődő iróniát és önleleplező játékszenvedélyt. Ez a fajta színház nyilvánvalóan a karakteres, csinált, mesterséges gesztusokat kedveli, hogy a túlzás költészete katarktikusan bontakozhasson ki, vagy jobban mondva robbanjon be. Fekete Attila és Derecskei Zsolt (Lipitlotty és Tipptopp) játéka ezzel a nehézséggel szépen megküzdött. Gulyás Dénes Karnyója ha kicsit talán a vártnál haloványabbra sikeredett is, egzotikus színt képviselt, különösképpen szokatlan zenei beágyazottsága végett.

Vajda új operájának kivált a második felvonása igazi remeklés: az ismerősséggel játszik, a sémákkal, és képes megmutatni a bennük rejlő ismeretlent és mélységet. A zeneszerző idézeteivel nem tűzijátékot kreál, nem az otthonosság illúzióját szuggerálva hajhássza a néző kegyeit, hanem időkön átívelő, valódi otthonosságot teremt.