Karmesternek, zeneszerzőnek le

Ezt nem tudnám időben pontosan behatárolni. Tanulmányaim idején egyáltalán nem éreztem ösztönzést a vezénylésre. Bostonban, ahol születtem, számos kiváló karmester megfordult, de karmesteri pódiumra mindaddig nem álltam, amíg nem írtam meg első szimfóniámat. A bemutatóra egy fiatal karmestert bíztam meg. Egy este a koncertmester felhívott és közölte, hogy nekem kell a szimfóniám ősbemutatóját vezényelni. Meglepődve csak annyit feleltem: Én erre nem vagyok képes! Még soha nem vezényeltem. Ám muszáj volt megtennem. Akkor többé-kevésbé rá voltam kényszerítve. Aztán a Harvardon eltöltött évek alatt még két operát színre vittem. Később a berlini zeneakadémia ösztöndíjasa lettem. Isang Yun koreai zeneszerzővel zeneszerzést, pedig Hans-Martin Rabensteinnal vezénylést tanultam. Még akkor sem született meg az elhatározás, hogy karmester leszek. Később a grazi operaháznál kaptam hároméves szerződést, ahol főként az énekesekkel próbáltam. Ezt követően a bécsi operaházba szerződtettek, ahol Lorin Maazel mellett zongoristaként életem legtermékenyebb időszakát éltem meg. Néhány év elteltével Maazel felhívott, hogy a Pittsburgi Szimfonikus Zenekar segéd-, majd társkarmesteri állását ajánlja fel. És ez a hívás határozta meg életutam további irányát. Németországban már ekkora tapasztalattal nagyon nehezen lehet bármely operaháznál karmesterként elhelyezkedni. Nem szívesen látják a tapasztalt, repertoárral rendelkező embereket. Fiatalokat részesítenek előnyben.

Az a céljuk, hogy a karmester a társulattal egybeforrva fejlődjön?

Ez a paradoxon. Mert mi is karmesternek lenni? A feladat embereket tanítani, tapasztalataid gyümölcsét megosztani, világossá tenni egy partitúrát, amely egy nagyon bonyolult teendő. Amikor fiatal, ambíciós karmestereket látok, elfogult vagyok. Ez olyan, mint amikor valaki 20 éves korában azt mondja, hogy tiszthelyettes vagy elnök szeretne lenni, vagy éppen egy hatalmas gyárat igazgatni. Ezek olyan tisztek, amelyekbe az ember belenő évek folytán. Hasonlóan a vezényléssel. Azt hiszem, nem ezt terveztem, de a tény, hogy komponáltam, zeneszerzést, vezénylést és zongorát tanultam, karmesterré tett.

Ezt jelenti karmesterré válni: a zene gyökereitől, a hangokból kiindulva azokat kompozíciókká formálni, partitúrákat tanulmányozni, majd egy társulatot tanítani.

Igen! És mindehhez – hogy másokat is meggyőzhessünk elképzeléseinkről – türelemre van szükségünk. Erről beszéltem az itteni aszszisztensemmel: légy résen, vezényelj, amit lehet, zongorázz, próbálj az énekesekkel, játssz dal-esteket; fejleszd önmagad, és azt nem csupán a zenén keresztül, hanem könyvek által is. Sokoldalúvá kell válni ahhoz, hogy amikor egy zenekar előtt állunk pszichikailag is urai legyünk a helyzetnek. Ha feszültség keletkezik a munka során, tudni kell azt kezelni.

Ez az, amit sok karmester nem ural, ezt a pszichológiai jellegű munkát.

Pontosan. Ez összefüggésben áll az olvasottsággal, a zenehallgatással, az utazással. Sokoldalúság és informáltság szükséges. Volt néhány helyzet a pályafutásom során, amikor fegyelmezőként kellett fellépnem. Akkor viszont pontosan tudni kell, miként cselekedjünk, összpontosítsunk, hogy közben a zenekar egységét megőrizzük. Fontos higgadtnak maradni és megtartani az elképzeléseket. Ezt fiatalként nem tudtam volna.

Egy karmester tudását legjobban próbákon lehet felmérni. Miért?

Ahhoz, hogy valaki jól próbáljon, nyugodtnak és békésnek kell lennie. Akkor lehetek békés, ha uralom a partitúrát annyira, hogy ha valami nem úgy működik, mint kéne, tudjam, hogy miért, és meg tudjam oldani a helyzetet. Néha a karmesterek különösen idegesek és agresszívek. Zongoristaként figyelve a karmestereket arra a következtetésre jutottam, hogy az agresszió a nemtudás kivetítődése. Ha valami hiba történik sokkos állapot keletkezik, ami az egész testre kihat. A zenekar alapvetően nyugodt és megoldásokra vár. Mindig van egy ok, ha egy zenekari játékos hibázik. Ha például a kórusra összpontosítok, és a játékosok úgy számolják végig az ütemet, hogy nem néznek rám, széteshet a zenekar. Ilyenkor félbeszakítom a játszást, és megmagyarázom, pontosan mit cselekszem, ezáltal minden világossá válik.

Ilyenkor a saját szakmájába enged betekintést, ami jó hatással van a csapatmunkára.

Igen, és ők ezt értékelik. Ők csak tudni akarják: „Hol hibáztam, és hogyan oldjuk ezt most meg?”. Ezt a választ úriember módjára kell megadni. Nagyon zavar, ha én illedelmesen és szakértelemmel fordulok az emberekhez, viszonzásul pedig pont az ellenkezőjét kapom. Akkor én is agresszívvé válhatok – ahogyan azt itt is megtapasztalták. De soha nem történt ez meg a zenekarral. Ők nagyon aranyosak. A kórus úgyszintén, de néha a fáradtság úrrá lesz rajtuk. Mennyiségi szabványokat teljesítenek, melyeket nem zenészek határoznak meg. Jó dolog egy új színházat felépíteni! Most azonban az állmnak elkötelezettnek kell lennie, hogy ezt a színházat magas fokú művészettel és jól fizetett művészekkel megtöltse azért, hogy a közönséget becsalogassa. A közönség akkor jön, ha a minőség vonzza. Minőségről addig nem beszélhetünk, amíg a zenészek napi munkaterve úgy néz ki, mint a jelen pillanatban. Ez függ az évad tervezésétől, a napi tervezéstől, de a fizetésektől is, főleg, amikor egy év múlva az eurót is bevezetik. Pozsonyt már most szép, de drága városnak tartom. Ha felépítették ezt a színházat, most el kell tartani. Ám a szolgálatok mennyisége nincs egyensúlyban a fizetésekkel.

Egy karmester számára nagyon fontos, hogy valamilyen hangszeren játszani tudjon. A zongora például nélkülözhetetlen.

Ez egy „muszáj”! Nem kell egy szólista szintjére jutni, de megkövetel egy bizonyos szakmai színvonalat. Ismerni kell a harmóniákat, a zenekari hangszerek regisztereit, hogyan hangzanak a különböző hangszerek, milyen hatást lehet általuk elérni, de nem utolsósorban tudni kell a partitúrát zongorán játszani. A hangszerek ismeretéhez bizonyos szintű fizika is társul. Például ha összehasonlítjuk egy cselló- és egy bőgőhúr hosszát és a felhangjaikat. Egy bőgő hanghulláma 23 méter körüli. ĺgy ha ezen a két hangszeren ugyanazt a dallamot kell eljátsszani, elmagyarázhatom a hanghullámok fizikáját. És a zenekari tagok élvezik a hasonló magyarázatokat. Sok esetben még a matematika is szükséges. Én különben biológiát végeztem, mielőtt zenész lettem.

Miben látja a különbséget egyik és másik karmester között? Önnek alkalma volt számos nagy karmestert látni, velük dolgozni.

Ez mind nagyon személyes, egyéni. Hasonlít a borra. Egyeseknek több időre van szükségük, hogy tapasztalatokra tegyenek szert, aztán ha eljön a megfelelő pillanat, elindulnak saját útjukon. Vannak mások, akik előzetes felkészülés nélkül jönnek, és úgy tesznek, mintha valami nagyon különlegeset tudnának nyújtani. Ez vagy tovább fejlődik, vagy összeomlik. Ugyanakkor szükséges egyfajta agresszivitás, hogy bizonyos elképzelések megvalósulhassanak. Ez azonban úriember módjára is megoldható. Hasonlóan egy gyerek neveléséhez. Bölcsnek kell lenni ahhoz, hogy az embereket meggyőzzük, hogy a mi elképzelésünk az, amit tovább kell vinni. És ha egy karmesternek nincs elképzelése, filozófiája, akkor az egésznek nincs értelme. A „politikai szabatosság” idejét éljük, amikor minden túl van demokratizálva. A demokrácia önmagában fantasztikus dolog, amint ezt Közép-Európában is megtapasztalhatták, de a demokrácia bizonyos munkakörökben nem mindig vezet megoldáshoz. Valakinek meg kell határoznia egyfajta vezérvonalat, és ha ez nem történik meg, akkor a munka során csak embereket próbálok győzködni – és úgy érzem, hogy itt pontosan ezt teszem (mert megvan az elképzelésem, hogy hogyan szeretnék dolgokat megvalósítani). És ha munka közben valaki odajön hozzám, és magyarázni kezdi, hogyan vezényeljek, egyszerűen megköszönöm, hozzátéve, hogy nincs szükségem más ötleteire. 15 évvel ezelőtt nem lettem volna ennyire biztos benne, de most, hogy már vezényeltem a Borisz Godunovot Buenos Airesben (2006-ban), van saját tapasztalatom és elképzelésem.

Miben látja a zene, a művészet szerepét a jelenlegi társadalomban?

A művészet, mint létszükségleteink egyike, nagymértékben kerül üzletemberek és olyan emberek kezébe, akiknek az egyedüli mértékegység jó és rossz között a nyereség. Az emberiség története során bebizonyosodott, hogy ez nem működhet hosszú távon. Sajnálatosnak tartom, hogy az üzlet a lét minden terét elárasztja. Közép-Európa most fedezi fel a különbséget a kapitalizmus és a kommunizmus között. Politikai téren nincs sok eltérés. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a kapitalizmus abban áll, hogy ha valaki nyereséget lát valamiben, arra nagyon ráhajt. A demokrácia fogalma ettől eltérő. Amikor mindent a bevétel diktál, és olyan emberek hoznak döntéseket a zene, vagy rosszabb esetben az orvostudomány terén, akiknek nincs képesítésük, akkor valami rosszul működik a rendszerben. Orvosok panaszkodnak, hogy kórházakat üzletemberek vezetnek, a páciensek be- és kiutalása gyors tempóban történik, csak hogy a pénz forogjon. Azt hiszem, ha ez a zenében megtörténik, akkor nagy sérülés következik be. A mi tevékenységünk része a szükségleteknek. Ezért léteznek művészeti iskolák, konzervatóriumok a világ minden részén.

Ezek az intézmények itt is léteznek, de sajnos a diákok száma évről évre csökken tragikus véget sejtetve.

Világszinten csökken a művészek száma. Sokkal több pénz folyik a viagrakutatásba vagy a szilikonbeültetésbe, mint amit az Alzeimer-kór- vagy a rákkutatásra fordítanak. Ebből levonhatjuk a következtetést, kinek a kezében van a gyógyszeripar. Kevesebb a támogatás az életre veszélyes betegségek gyógyítására, mint sok másra. A zene nem elhatárolható a világ történéseitől. Többek között ez is egy karmester feladata: megvédeni a koncertterem, a színház, a zenekar intézményét; emlékeztetni az embereket, hogy annak, amit teszünk, van értelme. Akkor is játszunk, ha csak egy ember van a teremben.

A rohanó társadalomban a művészet megnyugvást hivatott nyújtani.

A megnyugvás csak akkor lehetséges, amikor minden ambíciót félre teszünk. Ez évek múltán következik be. Most 56 éves vagyok, pályafutásom során sok hullámhegyet és hullámvölgyet tapasztaltam – mint mindenki –, de idővel észrevettem, hogy a hullámvölgyek egyre sekélyebbek, míg a hullámhegyek egyre magasabbak. Egy idő után a dolgokra magaslatról tudok tekinteni, és izolálni tudom azt, amit teszek attól, amit tőlem elvárnának. Ellenkező esetben az ember őrületbe kergeti magát.

Zeneszerzőként milyen úton halad? Kinek a hangzásvilágát követi?

Karmesterként sok zeneszerző műveivel kerülök kapcsolatba, így amikor komponálok, nehéz megmondanom, kinek a hangzásvilágát követem. Alban Berg művei nagy hatással voltak rám. Szeretem a partitúráit tanulmányozni. Példaértékű számomra Bartók vagy Richard Strauss is, de szívesen fordulok Mozart vagy Bach műveihez. Butaság azt mondani, hogy senki nem szolgál példaképemül. Próbálok megtalálni egy középutat aközött, amit a közönség igényel, és amit én akarok kifejezni. Tisztelem elődeimet, akik ugyanezt az utat választották. Fontos szempont, hogy a zeneszerző élőben hallhassa műveit, ami manapság nagyon körülményes, főleg, ha a mű zenekarra íródott. A legjobb, ha egy zeneszerző el tudja határolni magát a világtól, a külső hatásoktól, és erre ismerek konkrét példákat. Ha van egy dolog az életemben, amit el szeretnék érni, biztosan ez az. A zenét nem elég a jövő emberének komponálni, hiszen a ma élőknek is meg kell érteniük.

Jelenleg Muszorgszkij Borisz Godunov című operáját tanítja be a Szlovák Nemzeti Színházban. Mit tudna elmondani az előkészületekről?

Először is fontos tudni, hogy ennek az operának nagyon sok változata van. Itt a teljes változatot mutatjuk be úgynevezett „vágások” nélkül. Buenos Airesben azt a variánst vezényeltem, amelyet még maga Muszorgszkij rövidített le. A „vágás” egy nagyon bonyolult dolog, mivel egyszerre kell zenét és szöveget kihagyni. Harmóniailag egyeztetni kell az előtte és utána levő részt, de ügyelni kell a hangszerelésre is. Sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezni a rövidebb változatban, de az opera összmunka, így egyben sok kompromisszum. Egy közel 4 és fél órás előadás elé nézünk, ahol a két szünet elhanyagolhatatlan. Az emberek többsége munkából jön előadásra, így egy óra zene után szüksége van átgondolni, ami történt; felállni, WC-re menni, enni, inni stb. Mellékesen észrevettem, hogy a városban nincsenek plakátok erről a produkcióról.

Össze tudná foglalni néhány szóban a Szlovák Nemzeti Színházzal való közreműködésének legfőbb szempontjait?

Nagyon jó érzés a zenekarral dolgozni! Képességei felérnek egy németországi A kategóriás zenekaréval, ami mindenképpen kiváló teljesítmény. Szinte minden este játszanak, de mindig különböző műveket. A politikusoknak ezt kell számba venniük, és támogatniuk kell őket. Aztán szükség van egy menedzserre, aki a támogatásokat okosan tudja irányítani.

Meg van elégedve az új színház felszereltségi, akusztikai adottságaival?

Egyáltalán! Akusztikailag nagyon száraz, a műanyag padlóburkolat elnyeli a hangot, a terem mérete miatt amint a hang a zenekari árokban vagy a színpadon megszületik, rögtön elszáll valamerre. A nedvesség hiányzik a levegőből, amely a hangok továbbvitelét és keveredését hivatott szolgálni. Sajnálatos, hogy a tervezők nem vizsgálnak meg olyan 100-200 évvel ezelőtt felépült koncerttermeket, operaházakat, amelyek a mai napig példaértékűek. Lehet, hogy elég lett volna a történelmi épületet kibővíteni néhány próbateremmel, parkolóval és néhány lakrésszel a vendégművészek számára. Személy szerint türelmetlen vagyok, amikor a dolgok nem működnek. Ha valaki egy műtőbe lép, elvárja, hogy a villanyok felgyúljanak, az eszközök tiszták legyenek, a műszaki berendezés hibátlan legyen. Ez mind-mind szükséges, hogy a munka tökéletesen végbemenjen. Egy másik észrevételem, hogy soha nincs teltház. A jegyek ára nagyon magas. Ólcsóbb bekerülni a bécsi Operaházba vagy a New York-i Metropolitanbe! A nézőtér megtöltése az elsődleges feladat. Elérhetővé kell tenni az operát diákoknak és nyugdíjasoknak egyaránt. A művészet a nézőt hivatott lelkileg gazdagítani és szolgálni.