Kandaulész felesége

Még nem sejted, Gügész, hogy menni fogsz

Milétosz és Szmürna bástyái ellen,

s fiat szülök neked majd, Ardütoszt,

s ő nemzi Szadüattészt, s ő a büszke Alüartészt.

Nem mágia ez, történetírás csak,

csupasz csont köré tapasztom így a húst,

s már most tudom, hogy Hérodotosz csalni fog.

Ma éjjel Kandaulészt, a férjem, megölöd,

vagy meghalsz, mert láttál meztelen,

s szemedben nem pihent a látvány reggelig,

sőt éberebben ég, akár a nők borotvált Vénusz-dombján

megfeneklett kéjgyönyör.

Ott fogsz állni épp, ahol tegnap,

végignézed, míg belém hatol,

s meglovaglom, mint egy knídoszi riherongy,

roppant heréit kézzel markolászgatom,

s te szomjas tőrrel elmetszed nyakát.

Ne félj, Gügész, az istenek veled, s az emlék

úgyis képzelet, s a képzelet valóságsalak,

bár átfut a történések bélrendszerén,

csak a trágyán kisarjadt rózsafej marad,

vagy (jobb esetben) illatszerészeink nemes,

nehézkes párlata.

Kandaulész, Mürszosz fia

túlságosan rajongó, hogy érzékelje: teste van.

Az én testemben él, s nem tűrhetem,

hogy kiszorítson önmagamból s ő legyek.

Ne félj, Gügész, te mindig idegen maradsz,

örökkön test, én kőszobor,

s mint tébolyult, ki tagját szobroknak dörzsöli,

magod, tudd, lefolyik faromnak ívein.

Mint bőrtákolmány férfiszajhák alfelében,

ki s be jársz meg-megnyíló kapumon,

tiéd a város, mind a ház, a föld, a tér,

s néha nemzel is, én csak szülök.

Én csak szülök, s fogyok, mint egy szobor, melyről

új s új ruhát, díszítményt, fürtöt üt le

a szobrászok acélos fallosza.

Megéri hát, Gügész, király leszel te is,

s tán megölnek téged is, ne félj,

ok mindig lesz, itt van egy: a nő,

a nő, ki aszlik, vénül s hidegebb,

hidegebb lesz, mint egy tartalma vesztett, pucér tény,

egy jelzőtlen főnév Hérodotosz lapjain.