Jókai múzeuma Komáromban

Hölgyeim és uraim!

Sokat gondolkoztam azon, hogy történik-e most valami rendkívüli e múzeum megnyitásával Európában? Hiszen olyan egyszerű az alaphelyzet: van egy történelmi nemzet, amelynek van egy jelentős írója. Tiszteletére és emlékére most múzeumot nyitnak egy másik európai országban, ahol annak idején, s amely akkor még nem volt másik európai ország, megszületett. Akárhogyan nézem, ez nem különleges helyzet. Hiszen rendeztek már be múzeumot Ausztriában, a kufsteini várban a rab magyar írók emlékére, miként Törökország egy kisvárosában is fel lehet lelni egy nagy és kedves levélíró emlékét. Civilizált nemzeteknél nincs ez másként. Ámbár ellenpéldát nemigen tudok felhozni, akárhogy töröm a fejem, hiszen a legtöbb boldog európai nemzet azon határok között őrzi múltjának emlékeit, amelyeket évszázadok szentesítettek számára. De az is lehűtheti az esetleges kedvetlen kedélyeket, hogy olyan írónak nyílik állandó múzeuma, akinek műveit Európa minden művelt nemzetének nyelvén olvasni lehet. Akit annak idején, még életében azonnal lefordítottak Közép-Európában, akinek új könyveit épp úgy várták az idegen nyelvűek, mint az anyanemzetben élők. Aki egy világkiállítás attrakciója lehetett, mint jelenség, és mint kultikus tisztelet tárgya a maga együttes hatásrendszerével s annak megnyilvánulásaival.

Na de most Jókairól van szó, s mint tudjuk, Jókai nem egyszerűen író, hanem „az író”. És a múzeum sem egy hétköznapi városban, hanem Komáromban nyílik. Ettől kezdve minden más, minden más dimenzióba tevődött át. Gondoljunk bele. Jókainak életútját megtekinthetjük a Svábhegyen, Budapesten egy parányi kis szobácskában. Megnézhetjük egy fővárosi múzeumban látványos és tárgyakban gazdag emlékkiállítását sok-sok teremben. Beléphetünk hajdan volt füredi villájába, végigsétálva a látványos enteriőrben. Meg leszünk elégedve a látottakkal, de nem leszünk meghatva. Megdicsérjük a szakmai igényességet, de nem lábad könnybe a szemünk. Elismerően csettintünk ilyen gazdag és nagy életmű emlékeit látván, de nem érezzük fájó hiányát annak, mi mindent nem olvastunk még tőle, amit pedig nagyon kellene.

El kell gondolkoznunk, miért érzünk másként, miért érzékenyülünk el, hatódunk meg egy kiállítás látványán, amely egyébként eredendően objektív és egzakt gondolatokat, tényeket közöl, mondhatjuk, amúgy semleges érzelmeket válthat ki. De ki tudja megfogalmazni, mit érzünk Koltón egy erkélyen állva, amikor látjuk, hogy már hó takará el a bérci tetőt. Miért lépünk ki döbbentem Érmindszenten egy parasztház cseppnyi szobájából, belegondolva, mekkora lehet az út egy költőnek innen egészen az Óceánig. És miért reszket meg a toll a kezünkben, amikor a nagy vendégkönyvbe gyermeteg sorokat akarunk bejegyezni, látva azt az ágyat, ahol a legnagyobb megszületett szilveszter éjszakáján.

Ezek a kiállítások és ezek a múzeumok nem tartoznak a hétköznapi élmények tucat látnivalói közé. Ezek nem letudható iskolai kirándulás-penzumok, ránk erőszakolt turista átverések, utazási irodák kényszerprogramjai. Jókai múzeuma itt, Komáromban nem ebben a gyönyörű házban és termeiben van. Jókai múzeuma a városban van. Históriás Komáromban. Az utcákon és tereken, a temetői kis sírkertben, a kollégium épületében, emléktáblák halványuló betűiben, a Duna habjaiban, a vár falaiban, a sziget bokraiban és virágaiban. Jókai múzeuma csak Komáromban szólíthat meg bennünket, érintheti meg szívünket, tehet újra gyermekké, hitetheti el velünk, hogy a világon mindig a jók győznek, és a nagy, tiszta, megszenvedett érzelmeknek mindig az elnyert boldogság a jutalma. Csak itt válhatunk magunk is örök gyermeki szívvel és ábránddal Jenőy Kálmánná, Baradlay Richárddá, Tatrangi Dáviddá. Csak itt remélhetjük, hogy valóban van Senki szigete mint menedék a világ elől, hogy eljön majd az a bizonyos jövő század, a béke világa – megint várhatunk száz esztendőt az álom beteljesülésére.

Komárom maga a Jókai-múzeum. S miként tudjuk, a várak erőssége nem falak vastagságában, hanem a védők lelkében van, úgy azt is tudjuk, Jókai emlékének erőssége nem műveinek újra és újra kiadott kötet-magasságában van, hanem a komáromiak szívében. Akik az első perctől kezdve a legszebb lelki kapcsolatban éltek írójukkal. Aki ha Komáromba érkezett, így kezdte köszöntőjét: „Mindenkor ünnep volt rám nézve az az alkalom, mely engemet szülővárosomba meghívott.“ Akiről még életében utcát neveztek el, díszpolgárrá választották, ünnepséget rendeztek számára, amikor a harangok maguktól megkondultak, emléktáblákkal jelölték meg életének fontos helyszíneit, ajándékokkal halmozták el, amelyeket nem a társadalmi elvárás, hanem az olvasói hála készíttetett. Igen, a komáromiak, akik ott voltak a Kerepesi temetőben a hazai földdel, amit a sírba szórtak, s ilyen szavakkal búcsúzott Tuba János uram: „Szülőfölded van itt haló poraiddal… Komárom adott a világnak téged és te egy világot adtál nekünk cserébe… Halhatatlanná lett városunk általad. Elpusztulhat, söpörheti a föld színéről forgó viszontagságok vihara, de emlékét időtlen időkig megőrzik dicső műveid és halhatatlan emlékezeted.” És a komáromiak azok, akik összeadták fillérjeiket, hogy elkészüljön a szobor. És akik elrejtették a szobrot, amikor a politikai indulatok, gerjesztette emberi butaság el akarta pusztítani, s akik visszatették a helyére az első lehetséges pillanatban, mert egyszerűen nem tudták elképzelni az életüket és magyarlétüket Jókai bronzba öntött fenséges képmása és figyelmező tekintete nélkül. Olykor nagyon hangosan szólalnak meg ezek a néma szobrok…

Egy ilyen Jókai város-múzeumban szeretnék én szolgálni. Nem igazgatóként, hanem teremőrként. Hogy mesélhessek az ide érkezőnek. Hogy megmutathassam, van itt más csoda is: itt fakad egy reménytelen s halhatatlan poéta szerelem. Itt íródik az első magyar tudományos újság. Itt nyílik meg az első magyar közkönyvtár, itt fogalmazza meg egy tudós professzor a magyar földrajztudomány alapjait, innen indul el jeles testvérpár halhatatlanná válni a magyar irodalomban. És innen kezdi pályáját a hazafinak és könyvtudósnak egyaránt jelentős komáromi polgár, itt fogalmazza meg törökkori magyar vitézek hőstetteit a kiváló történész, innen csendülnek fel egy halhatatlan muzsikus első varázshangjai – most látom, ez már nem is Jókai Múzeum, hanem a Magyar Nemzet Múzeuma. Akkor meg hogyne kérném ide az alkalmazásomat! Még úgy is, hogy én fizetek érte.

Fizetek, s remélem, mások is. Akik Jókain nőttek fel és váltak magyarrá. Persze nem pénzzel fizetek, bár újra és újra megvásároljuk Jókai műveit, s megtaníttatták velünk, hogy a kultúra áru és pénzbe kerül. De az élmény nem. A hazaszeretet nem. A hit sem. Az én fizetségem, hogy itt vagyok Komáromban, ebben a múzeumban. Hogy lássam, amit eddig csak olvastam. Hogy kik azok a komáromi szekeresgazdák, hajóácsok és asztalosok. Szeretnék látni egy régi dunai malmot, milyen volt Timár Mihály ős-alakja, Domonkos János, hogy néz ki egy komáromi kalendárium, és tényleg szép volt-e Weinmüller Franciska, és persze Asztalos Etelka szemében benne ragyogott-e a tenger, milyen a kiállása Vályi professzor úrnak, van-e arcmása az édesanyának, milyen volt a szigeten a kis nyári lak, tényleg jeles kalkulusú a kis Móric fiú bizonyítványa. Hogy megfejtsem a megfejthetetlen titkot, a varázslatot, hogy magyarázatot keressek a csodára. Mi a különleges ebben a városban, amitől Jókai író lett. S miért volt élete utolsó percéig hálás ennek a közösségnek? Miért és mitől tudott ilyen sorokat írni a városáról a komáromi fiú: „te dicsőséges, oh te siralmatos Komárom városa! A kerek földnek nincs olyan városa, amely annyit szenvedett, annyit áldozott a hazáért, egy eszméért, a népszabadságért, mint Komárom városa, együtt és egyenként minden lakója s nemzete történetét dicsőséggel halmozta volna el. Komárom városának minden egyes lakója megérdemli, hogy városa nevét, mint nemzeti prédikátumot viselje a neve előtt!”

Tudom persze, amit eddig elmondtam, csak afféle alkalmi szöveg. Mikszáth sem tudta megfejteni mestere titkát. ĺgy hát csak annyit mondott: Jókait úgy kell venni amint van. Nem beletörődés ez, hanem meghajlás az isteni adomány előtt. E kiállítás, e múzeum megálmodói, létrehozói, munkásai sem tettek mást. Meghajoltak Jókai lelki akarata és szellemi ereje előtt. Kötelezte őket Az arany ember, A tengerszemű hölgy, a Politikai divatok, Az elátkozott család megannyi komáromi hőse. Megküzdöttek a lehetetlennel, a pénztelenség ördögével, a közönyösség sárkányával, a rosszindulat lidércével, és újra létrehozták a már nagyon hiányzó Jókai múzeumot. Én nem is tudom, hogy bírtuk ki ezt a pár évet Jókai nélkül. De most már minden rendben van.

A Magyar Irodalmi Társaság főtitkárának beszéde 2002. május 5-én hangzott el Komáromban, a Jókai-Lehár kiállítás újranyitása alkalmából