John Merrick, az Elefántember

Laurent Petitgirard-t, korunk egyik legnépszerűbb zeneszerzőjét saját bevallása szerint John Merrick, avagy az Elefántember című operájában a kettős személyiségben rejlő zenei lehetőségek izgatták. John Merrick egy különleges betegségben, úgynevezett elefántkórban szenved: iszonyatos külseje azonban érző lelket rejt. Azaz: nem is rejt, szinte kínálkozik, de senki sem kíváncsi rá. Nem hinném, hogy valóban kettős személyiségről volna itt szó, sokkal inkább az előítélet kényelmében undorítóan nagyvonalúan elidőző ember sokértelmű kritikájáról.

Vajon ténylegesen determinálja a külső az illető belső életének alapvonásait? A nevetséges áltudománnyá minősített fiziognómia (a testi jegyekből a lelkiekre való következtetés tana) valóban nem rejt tételei közt egy szikrányi igazságot sem?

Merricket mindenesetre nem emberi lényként kezelik, s minden intelligens megnyilvánulása mindössze annyira érdekes, amennyire egy jól idomított kutya sikereinek örül a gazdája. A tragédia ott rejtezik, hogy minduntalan mások birtokolják az akaratát és mások kereskednek viszszataszítónak tartott testével, s ezen gyakorlatilag nincs esély változtatni sem az illegális mutatványossátorban, sem a civilizált kórház világában. Petitgirard zenéje páratlanul dallamos, szinte Puccinit idézően érzékeny, drámai mélységek kifejezésére kivált alkalmas. Eklektikus struktúrákat épít fel és bont le, s igényli a visszacsatolást a hagyományhoz. Portréoperája az életrajzi behatároltságnak köszönhetően is zárt, átlátható szerkezetű, kristálytisztán építkező. A zeneszerző művén Eric Nonn librettója alapján 1995-től 1998-ig dolgozott, az első bemutatóra mindössze 2002-ben került sor Prágában, az első lemezfelvétel után (1999, Monte Carlo, szintén Nathalie Stutzmann főszereplésével).

Joseph Casey Merrick valós személy volt, aki 27 évesen vetett véget életének, valószínűleg önkeze által. Az opera egy megrázó szörnyszülött-show-val indul: Tom Norman cirkuszában lép fel Merrick is, illetőleg passzív szemlélődés tárgyaként elégíti ki a szörnyülködő emberek rémségigényeit. Merrick nem jelenik meg a felvonásban, csak a sziluettje látszik, a teret a róla folyó beszéd és a testével való perverz üzérkedés tölti ki. E ponton rokonítható William Goyen Arcadio című regényének hasonló sorsú hermafroditájával. A rendőrség rajtaüt az illegális bemutatón, Merrick az utcára kerül, majd Dr. Treves, a londoni kórház orvosa (Nicolas Rivenq, bariton) veszi pártfogásába. Tom Normant Robert Breault, az oratóriuménekesként ismert tenor testesíti meg kitűnően.

A második felvonás a „civilizálódásé”, a külső mögötti tartalmak kiáradásáé. Merrick újra emberi lénynek érzi magát, még a szerelem érzése is megkörnyékezi Mary nővér alakjában. Ez a felvonás tartalmazza a (méltán operaslágerré lett) betegek imáját, mely a klasszikus nagyopera kórusait idéző eljárással készült: mintha a verizmus egy késői hajtása volna ez a pazar jelenet. Az elefántember kontraalt hangon (Nathalie Stutzmann) kap önálló szólamot a pazar szerkesztésű (az opera más jeleneteihez viszonyítva látványosan teátrális), fülbemászó dallamvezetésű kórusban. A betegség, mint ahogy a zene sugallja, egyszersmind kiválasztottságérzet is és bűnhődés is, mindenesetre igencsak közel áll a transzcendenciához.

A harmadik felvonás a kórházi idill átfordulása a beteges exhibicionizmus világába: Merrick kórházi léte megalázóbbnak kezd látszani, mint a szörnyszülött-show-beli fellépések. A Londoni Patológiai Társaság orvos kutatói előtt rendre meztelenül kénytelen közszemlére tenni magát, s a tudományos vizsgálatok optimizmusa és szükséges volta mögött az emberi méltóság és megalázottság fel sem tűnik. Egy The Times-cikk valóságos médiasztárrá avatja Merricket, aki egyre kilátástalanabbnak érzi a helyzetét, ráadásul Maryvel való viszonyát sem tudja felvállalni. Zeneileg e felvonás az elsővel hoz létre félelmetes szimmetriákat, Petitgirard gyakorlatilag egymásra kopírozza a két történéssorozatot.

A negyedik felvonásban Merrick már mint sztár fogadja vendégeit, s miközben a híres színésznő és a királyi család is tiszteletét teszi nála, egyre inkább visszavágyik a betiltott torzszülött-show-ba, ahol még rendelkezett önmagával és tisztában volt azzal is, milyen játszmák része lett önnön kisajátított élete. Merrick az olvasásba menekül, de betegsége egyre súlyosabb, végül 1890-ben úgy dönt, hogy öngyilkos lesz, és végez magával: a halál fivérére, az örök álomra bízza magát. A felvonás legizgalmasabb jelenete a második, melyben egy fergeteges koloratúrszoprán díva paródiáját kapjuk: a zenei bravúr a fájdalom imitálásával határos, a kiteljesedni vágyó és az utolsó percben önmagától elborzadó hang egyszerre ér el komikus és meghökkentő hatást, a groteszk iskolapéldája lehetne.

A Monte-carlói Filharmonikusokat és a Francia Opera kórusát maga a zeneszerző vezényli.

(Laurent Petitgirard: Joseph Merrick, The Elephant Man, 4 felvonásos opera francia nyelven, 2CD, Naxos, 2004)