Jó, rossz stb. Csúf és (sz)ép szavak

Csúnyák meg szépek – és ezalatt nem a Kosztolányi-féle fülolajat értem. És a szép így valamiként a morál szférájába csúszik – hát jelentős amúgy a csúszkálás-bizonytalankodás, sőt csúsztatás, hazudozás, hipokrízis, szóval, már elnézést, de szar az egész. Pedig jó szavak és rossz-rendes szavak nincsenek: nem odavalók vannak, kontextus van. Amit mindig az aktuális beszélő/befogadó, író/olvasó lát át – s ezzel mintegy hoz létre: hogy mi micsoda, azt tehát „én” mondom meg, hatalmi szóval. „Körülnézel”, mielőtt így vagy úgy beszélsz, érzed, leveszed, mi megy át és hogyan. Jó/rossz, dichotómiák hálózata, így szocializálódsz, európai kultúrkör. Plusz keresztény középosztály némi deklasszálódással, ám ez csak meglepően enyhén szól bele. Beleszól, mert az iskolában, már az óvodában is keveredsz a prolikkal, hurcolod haza ártatlan, kerek szemekkel, a tanultakat. Az óvónéni kurva. És látod nagyanyád hitetlenkedését.Hogy a csodálkozástól eltátja a száját. Apámtól soha káromkodást nem hallottam, semmit, tehát nulla hülye meg franc, még fene sem, durvább végképp nem. Magyar királyi katonatiszt, a Ludovikán végzett, századpk. az orosz fronton, nem folytatom, annyira túl került, úgy hiszem, a káromláson. A katonai metanyelv nem nélkülözheti a káromkodást, anyanyelvi szinten beszélik, olvasd hozzá Ottlik Iskola a határon című regényét. Az apám egyszerűen nem hozta haza ezt a nyelvet. Munka(hely) és otthon szigorúan szétválasztva. Egyszer, családi vacsora alatt, azt mondtam valamire, hogy hülyeség, a szó megállt a légtérben. Megállt például a kanál. Az idő is mintha respektálta volna ezt, engem respektált, milyen egy kurvára bátor gyerek vagyok. Ez a kurva világos provokáció ebben a szövegben, mondhatnám művészet. Pontosan amennyire irodalom és nyelvi provokáció fedik, sőt elvárják egymást, ki-ki döntse el, beletörődik-e ebbe a heveny definícióba. Szóval semmi sem áll meg, a merőkanál is max. megakad egy pillanatra, beleakad a levegőbe, megy minden tovább, noha picit másképp. Új szó, új helyzet, előbb csodálkozunk, legelőször is én, aki mondtam. Nem elsősorban azon, hogy mit, inkább hol és mikor, kinek, és ez ettől vadonatúj teret képez. A közbeszéd, úgymond, eldurvult. Halljuk gyakran. Pedig nem más történik, mint hogy a magánszféra kikerül, kijjebb lép. A privát beszéd mindig is eléggé „durva” volt, a „nép”, ahol tud, cifrán káromkodik (ahol nem tud – pl. a német nyelv erre nemigen alkalmas – ott nem), és minél nagyobb az átjárás a magán- és a közszféra között, ez annál „normálisabbá”, a normának megfelelőbbé válik. Hogy épp német irodalmi példát hozzak, Kleist egy Berlint elfoglaló Hadik-huszár káromkodását írja bele Anekdota az utolsó porosz háborúból című novellájába – magyarul? a „Bassa Manelka” (baszom a lelked) és „Bassa Teremtetem” (bassza teremtette) gyönyörű félrehallások (lásd Jelenkor, 1996/1). Az irodalom tehát mindenképp más. Mondhatni. Élet és irodalom, két ügy, nem összekeverendő. Csúf, szép, van vagy nincs – a szövegkörnyezet dönt. „Das Wort zeigt jäh ein anderes, höheres Walten, A szó hirtelen más, magasabb működést mutat”, idézi Heidegger Das Wort című, Stefan George Das Wortjához kapcsolódó szövegét Bacsó Béla („A szó”, Jelenkor, 2000/12.), a mechanizmus mégis meglepően hasonlít, igen erős a szavak térképző ereje, ne csodálkozz a fölháborodókon. Meg a nyelvvédőkön: normális kompenzálás, a területvédelem szép, goromba, atavisztikus. Nevetsz rajta, és persze saját magadon nevetsz: de nem épp ilyen mulatságos, szánalmas is, aki direkt ellenkezőleg mozog? Gorombulni nem ugyanaz? Egyetlen megoldás van (most megoldok, úgy látszik, valamit), ha beengeded, mélyre le, amit föl kívánsz használni. És majd ott, belül, eldönti valami, hogy, tényleg, jó vagy rossz. Gadamer szerint szó és dolog egymást soha nem fedő viszonylata „hermeneutikai botrány”. Megoldás nincs Ez a megoldás. Kukorelly Endre