Jó az öreg a háznál?

MIKLÓSI PÉTER

Elnök úr, ha a riporter is már a hetedik iksz felé araszolgat, akkor a hivatalból legilletékesebbek egyikétől joggal megkérdezheti: hogy valaki fiatal-e vagy idős, azt éveinek száma vagy életereje, életkedve határozza meg?

Szerintem mindkettő, hiszen kellő életerő és életkedv nélkül aligha lehet valaki a hatvan-hatvanötön túl is még derűsen fiatalos. Pedig a nyugdíjasok között bőven akadnak tetterős, életvidám emberek.

Mindenesetre a hírek arról szólnak, hogy az utóbbi időszak gazdasági válságát Szlovákiában a nyugdíjasok vészelték át a legjobban, mert nálunk az öregségi nyugdíjak 2008 és 2013 között átlagosan 25, míg az átlagfizetések csak 14 százalékkal emelkedtek. Ezzel illik egyetérteni, vagy Churchillnek volt igaza, aki azt mondogatta, hogy csak azokban a statisztikákban bízik, amelyeken személyesen „igazított”?

Nézze, Churchillnek tényleg több találó politikai és közéleti meglátása volt. De éppen úgy igaz, hogy a nyugdíjasok mindennapi közérzete alapvetően meghatározza a hangulatukat, megelégedésüket, és ha okuk adódik rá, akár a derűlátásukat is. Viszont nem kevésbé helyénvaló a nyugdíjasok szociális helyzetét objektíven, napjaink reális körülményei között vizsgálni. Ugyanis az utóbbi bő két évtizedben, sajnos, nálunk nem sikerült kidolgozni egy olyan világosan követhető és hosszú távra kialakított nyugdíjazási szisztémát, amely alapján mindenki számára már idejekorán, tehát évekkel előre egyértelmű lehetne, hogy majdan milyen törvényes rendszabályok szerint kerül nyugállományba. Szlovákiában minden kormányváltás után különbözőképpen változtak a nyugdíjazási előírások, ami sokakat bizonyos fokig elbizonytalanít. Ezzel szemben pozitívumként, tételes adatokkal igazolható, hogy amíg három esztendeje az öregségi nyugbér átlagos összege 352 euró volt, most ez már kis híján 400 euró. Ez természetesen jó hír, a hátulütője ellenben, hogy anyagilag azok élveznek bizonyos értelemben előnyt, akik 2004. január 1-je után mentek nyugdíjba, szemben a korábban nyugállományba vonultak sokaságával, akikről a törvényalkotó valahogy megfeledkezett. Az utóbbi két évben ezért az illetékes szaktárcával néhány megoldatlan kérdés korrigálásába kezdtünk, hiszen a hivatalosan megállapított szegénységhatár jelenleg az ország lakosságának csaknem 13 százalékát érinti, s ebben a rétegben szép számmal találni idős embereket, régen kiszabott öregségi nyugdíjból élőket is. Szlovákiában a létminimum összege jelenleg 198 euró. Az a nyugdíjas, akinek a havonta folyósított járuléka nem sokkal több ennél, és semmi egyéb jövedelme sincs, bizony nagyon nehéz körülmények között tengődik. Ahogy az sem titok, hogy a nyugdíjasok létbiztonságát havonta legalább 320 euró tudja/tudná ha nem is minden tekintetben kielégítően, de megnyugtatóan garantálni. Így ebből a szempontból előnyös, hogy az országban a tovább dolgozó nyugállományosok száma 122 ezer fő.

Mondanék egy konkrétumot: Szlovákiában a nyugbérek nívója az átlagfizetések 47 százaléka. Ha tehát valakinek 500 euró volt a keresete, akkor havi nyugdíjban számolva ez 240-245 euró! Mire futja ebből, az illető mihez kezdjen ennyi pénzzel – számos ledolgozott év után?

Szóljunk azért arról is, hogy Szlovákiában a csinosabb vagy akár a szép nyugdíjat élvezők köre is él, noha nem ők vannak többségben. Tény, hogy nálunk a nyugállományban lévők 55 százalékának csak átlagos, illetve annál csekélyebb nyugdíja van. Természetesen mindkét adat része a két végletet összemosó statisztikának. A Szlovákiai Nyugdíjasok Egyesülete ezért folyamatosan felhívja a figyelmet arra, hogy az idős emberek jelentős hányadának eléggé komplikált a megélhetése, ezért a társadalomtól és az illetékes hatóságoktól több jóakaratot, segítő szándékot, anyagi támogatást igényelnek. Nyilván előrelépést jelenthet, hogy 2015 júliusától Szlovákia remélhetőleg azon kevés országok egyike lesz, ahol a nyugbérek minimális összegéről beszélhetünk. A tárgyalásaink előzetesen havi 300 euróról folynak.

Egy nyugdíjas nálunk miként térjen napirendre afölött, hogy nyugállományba lépése napján elveszíti korábbi havi bérének 50-60 százalékát, míg Nyugaton egy-egy nyugdíjasé „megőrzi” az illető korábbi havi jövedelmének kereken 70 százalékát?

Ezt a kérdést nem a nyugdíjasok országos egyesületének, hanem elsősorban az állam népjóléti politikáját irányítóknak tanácsos feltenni. Persze, az sem tárgyias látásmód, hogy másutt minden szép és jó, csupán nálunk csapnivalók a dolgok. Makrogazdasági viszonylatokban ugyanis a szóban forgó ötvenszázalékos arány lényegében kielégítő mutató. Országos szervezetünk ezért főként a kisnyugdíjasok nehéz helyzetén kíván segíteni. Egyrészt a nyugbérek évenkénti valorizációjával, másrészt a karácsonyi nyugdíjpótlékkal.

Már ha szóra érdemes segítség, hogy a januárban esedékes újabb valorizáció nem is kereken öt euró lesz havonta. Ez, ugye, három kocka silányabb minőségű negyedkilós vaj ára...

Úgy tűnik, kénytelen vagyok magyarázattal szolgálni. Az évenkénti valorizáció a mindennapi kiadások árának növekedését hivatott ellensúlyozni; meghatározó paraméterei pedig részint a bérek, részint az infláció növekedése. Szlovákiában az infláció a nullához közelít, így a valorizáció sem lehet magasabb. Persze, a hétköznapokban ez az „inflációnélküliség” távolról sem ennyire tetten érhető, igyekezetünket ezért a karácsonyi nyugbérpótlékra összpontosítjuk, ami 2014-ben mindenkinek alanyi jogon kijár, ha a havi nyugdíja nem több 494 eurónál. Ebben az esetben – rendszeresen folyósított nyugdíjának összegével arányosan – 34 és 100 euró közötti pótlékot kap. Természetesen igaznak az is igaz, hogy ez valóban csak olyan egyszeri juttatás, amely bizony hónapról hónapra odakívánkozna minden szlovákiai nyugdíjas penziója mellé...

Gondolom, a nyugállományban lévők közül manapság sokan vannak nálunk ráutalva a családjuk támogatására.

Feltétlenül. De nem minden család tud vagy akar is tevőlegesen enyhíteni az idősek pénzügyi és más jellegű gondjain. Ilyen szempontból, különösen a kisebb-nagyobb városokban, főként a kisnyugdíjasok kerülnek gyakorta szorult helyzetbe. Vidéken azért valamivel jobbak, közvetlenebbek az emberi kapcsolatok. Ott nemcsak a környezet barátságosabb, kölcsönösen közlékenyebb, hanem az emberek közötti hagyományos összetartás is erősebb. Ezeken a településeken az idősebb embereknek rendszerint egyszerűbb magukat valamivel hasznossá tenni, hiszen ezt-azt az öregember is lendíthet a ház körül. Sőt, rengeteg idős ember felülmúlja a fiatalokat tehetségben és tudásban, kedélyben és tenni akarásban, elvégre hajlottabb életkorban sok hasznát veszi az élettapasztalataiból eredő bölcsességének. Faluhelyen ritkábban dívik az a szemlélet, hogy aki öreg, esetleg csupán idősebb, az már eleve törődött, gyönge, lassú mozgású. Netán olyasvalaki, akinek soha semmi sincs ínyére, és nehézkes, mindenért zsörtölődik, mindig kedvetlen.

Az életösztön valóban az öregedéssel sem gyöngül meg az emberben, éljen az illető falun vagy városon. Így több tekintetben is példakép és segítség lehet, hiszen az nem a nyugdíja összegén múlik.

Hanem annál inkább régiónk hagyományain! Tájainkon már-már történelmi tradíció, hogy a nagyszülők bármi áron vagy módon is, de okvetlenül segíteni akarják a gyerekeiket, még inkább az unokáikat. Ez az örökös jóindulat napjainkban fokozottan tapasztalható, mert lépten-nyomon magas a munkanélküliség; és bizony számtalan családban már az unokák is ott szerepelnek a munkahivatalok nyilvántartásaiban.

Az önkormányzatok mennyiben nyújtanak segédkezet a helyileg szép kort megért lakosaiknak? Elsősorban a nyugdíjasokat megillető kedvezmények, szociális juttatások és más köznapi előnyök biztosításában.

Egyesületünknek Szlovákia 71 járásában ezer alapszervezete és klubja működik, hozzánk többnyire ezeken a szálakon érkezik az ország cirka egymillió öregkori nyugdíjasára vonatkozó értesülések zöme. Persze, a felvetett kérdésben bajos dolog lenne gépiesen általánosítani. Egyrészt azért, mert a nyugdíjasok támogatásának, a mindennapjaikat könnyítő törődésnek mértéke nagyban múlik a helyi önkormányzat lelkiismeretességén, ötletességén és nem utolsósorban anyagi lehetőségein. Másrészt viszont sok függ éppen az érintettek együttműködési hajlandóságán is. Ugyanis számtalanszor megtörténik, hogy valaki több szempontból is komoly gondokkal küszködik, mégis elutasító minden külső közeledéssel szemben, egyszerűen tájékozódni sem kíván a segítségnyújtás lehetséges formáiról; kérni vagy kérvényezni valamit pedig duplán nem hajlandó. Ahogy mondani szokás, ilyenkor vége az önkormányzat tudományának is, kiváltképpen, ha a szóban forgó személy egyéni problémáit mégiscsak jobban ismerő család, rokonság, esetleg a szomszédság szintén közömbös.

Ön, aki sűrűn megfordul a nyugdíjasok körében, hogyan látja: ez a korosztály gyakran morfondíroz az élet értelmén?

Természetesen. Hiszen évtizedek tapasztalataival a háta mögött mi máson tűnődne valaki olykor naphosszat, ha nem az efféle dolgokon? Közben a régi fényképalbumokat forgatják, elő-előkerülnek a régi tárgyak, felsejlenek az azokhoz fűződő emlékek... De azért legalább ilyen gyakran a még hátralévő éveikre szóló terveiket is szövögetik. Legénykedni már nem legénykednek, de az életösztön az öregedéssel sem gyöngül az emberben. Még ha lassúbb mozgásúvá, talán nehézkesebbé vagy feledékenyebbé válik is az illető. Különösen azok aktívak idős korukat is meghazudtolóan, akiknek állandó hobbijuk van, s így szinte sohasem tétlenkednek. Általában ők azok, akiknek nyugdíjasokként is többnyire kevés a nap huszonnégy órája. Szemben azokkal – hiszen erről is beszélni kell –, akiken nyugállományba lépésük első reggelétől elhatalmasodik a céltalan üresség, a fölöslegesség érzete. Számukra leginkább csak a rádióhallgatás, a tévénézés jelenti a szórakozást, a külvilággal való kapcsolattartást.

Szlovákiában a társadalom megbecsüli a nyugdíjasokat? Ha nem is a nyugbérek összegében, hanem legalább tisztelet dolgában?

A mindenkori választások előtt három hónappal, a sok-sok ígéret hallatán akár a hetedik mennyországban érezhetjük magunkat. Nem úgy később, amikor már jóval kevesebb szó esik a nyugdíjasoknak pár héttel korábban tett ígéretekről. Ezért az első komoly lépésként végre itt lenne az ideje, hogy mind a közéletben, mind a törvényalkotásban és a hatóságok munkájának valamennyi szintjén nálunk is megfogalmazódjék az idős korúakat megillető társadalmi tisztelet. Az a természetes tekintély, amely joggal megilleti azt a nemzedéket, amely becsülettel végigdolgozta az életét, és a munkájával, de nem utolsósorban a zokszó nélkül befizetett adókkal lényegében megelőlegezte mindazt, amit a mai középnemzedék, a fiatalok pedig különösképpen már természetesnek tartanak. Ezek nem frázisok, és csak azért is érdemes ezt olykor-olykor szóba hozni, mert a nyugdíjasok korosztálya mindezért nem privilégiumokat vár el, hanem egy szilárd alapokon álló és igazságos, illetve az új idők változó körülményeihez igazodó nyugdíjrendszert. Ha ez egyben az egészségügyi ellátás minőségének javulásával párosul, akkor az élet könnyebben fogja tudni megcáfolni azt a kissé bántó szólást, mely szerint az öregember már csak akkor ugrik, ha botlik...

Önt, úgymond, hivatalból illeti a zárókérdés is: jó az öreg a háznál?

Nézze, mindig jó, ha van a közelben olyan ember, akire számíthatunk.