Jézus feltámadásával győzött a gonosz felett

VRABEC MÁRIA

A főpapok tudták, hogy a nép nagy része prófétának tekinti Jézust, ezért csak azt vizsgálták, valóban megtagadja-e a zsidó vallást, ellene fordul-e a régi rendnek. Nem ítélték halálra, hiszen akkor zsidó szokás szerint megkövezték volna. Inkább átadták a rómaiaknak, Pilátus viszont szintén nem hozott ítéletet – a népnek ajánlotta fel, hogy válasszon Jézus és Barabás között. A tömeg a bűnöző szabadon bocsátását és Jézus megfeszítését kívánta, Pilátus pedig mosta kezeit, jelezve, hogy ami történik, nem az ő döntése és felelőssége. Vallástörténészek szerint a pilátusi ítélethozatal történetét eredetileg zsidó történész örökíthette meg, mert a kézmosás a héber vallási irodalomban valamint a zsidók mindennapjaiban is ismert és gyakorolt szokás volt.

Jézus ekkor mér három éve tanított nyilvánosan, vagyis a zsidók többsége ismerte őt. Halála után több krónikás is megemlékezett tetteiről – elsősorban a tanítványok. Máté, Márk és János szemtanúi és részesei voltak az eseményeknek, Lukács és a damaszkuszi úton megtért Pál apostol viszont mások elbeszélése alapján írt Jézus életéről, haláláról és feltámadásáról.

Az örök élet ígérete

A római katolikusok számára 325-ben a nicei zsinat határozta meg a húsvét időpontját, és ezt egy 1582-es egyházi rendelet is megerősítette. Azóta legkorábban március 22-én, lekésőbb április 25-én tartják a katolikus egyház legnagyobb ünnepét, amelyet negyvennapos felkészülési időszak, böjt előz meg. Nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton mint egy háromfelvonásos drámában elevenedik meg Krisztus elárulásának, kínszenvedésének és kereszthalálának története: ilyenkor a hívek a templomban virrasztanak az oltáriszentség mellett, jelezve, hogy nem hagyják egyedül Jézust a gyötrelmeivel, mint egykor a tanítványok a Getsemáné-kertben.

Azon a bizonyos széder esti vacsorán, vagyis nagycsütörtökön, amikor Jézus megtörte a kovásztalan kenyeret és tanítványainak nyújtotta a borral teli kelyhet, az „ez az én testem, ez az én vérem” szavakkal megalapította az oltáriszentséget. Az „egyek legyetek” felszólítással tanítványainak átadta a szeretet parancsát, és amikor kimondta, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, megalapította a miséző papság rendjét. Ezért sietnek ezen a napon a papok püspökükhöz, hogy közösen adjanak hálát hivatásukért, és a püspök ilyenkor szenteli meg a kereszteléskor és bérmáláskor használt olajat, a krizmát is. Van, ahol a nagycsütörtöki misén a pap még ma is megmossa tizenkét hívő lábát, mint azt egykor Jézus tette tanítványaival. Utána az oltárt megfosztja minden díszétől, és az oltáriszentséget a mellékoltárra viszi. A nagypénteki csonkamise áldozat nélkül folyik, mivel ekkor maga Jézus az áldozat. A templomokban elhangzik a János-passió, a pap leleplezi a feketevasárnapon letakart keresztet, majd a szent sírhoz viszi, jelezve, hogy Jézus már ott fekszik. A hívők csendben, térdhajtás és keresztvetés nélkül távoznak a templomból, és szombat estig látogatják a szent sírt, hogy imával fejezzék ki hódolatukat. A nagyszombati feltámadási szertartás naplemente után, a fényt jelképező tűz megszentelésével kezdődik. A pap erről a lángról gyújtja meg azt a húsvéti gyertyát, amelyben Krisztus öt sebének szimbólumaként öt tömjénszemet helyez el. Ezzel a gyertyával vonul be a templomba, s miután háromszor egymás után elénekelte, hogy „Krisztus világossága, Istennek legyen hála”, kigyúlnak a fények és felcsendül a húsvéti örömének.

A feltámadás örömhíre

Az őskeresztény hagyományokhoz leginkább a pravoszláv és a görög katolikus egyház szertartásai hasonlítanak. Ezek az egyházak a Juliánus-naptár szerint ülik az ünnepeiket, a húsvétot idén április 12-én tartják. A negyvennapos böjtöt az ortodox hívők tartják be a legszigorúbban, és ünnepek idején ők töltik a legtöbb időt a templomokban. Nagycsütörtökön a szenvedés evangéliumával kezdik a szertartásokat, pénteken pedig a cárszke csaszi, vagyis a királyi idő keretében emlékeznek meg szinte percnyi pontossággal Krisztus kínszenvedéseiről. Délután háromkor, amikor Krisztus meghalt a keresztfán, a pláscsenyicával – a Jézus sírba tételét ábrázoló ikonnal – megkerülik a templomot, majd ezt az ikont a templom közepén álló, virágokkal díszített asztalra helyezik. Szombat éjszakáig ott is marad, közben a hívők a templomban virrasztanak, Krisztus szenvedéseiről elmélkednek. Szombaton pontban éjfélkor helyezik át a pláscsenyicát az áldozati asztalra, annak jeléül, hogy Krisztus legyőzte a halált, újra ott van az oltáron. A hajnalig tartó szertartáson tizenhét olvasmányt olvas fel a pap, a vecsernyica fokozatosan megy át szentmisébe, a végén a pap is fehérre váltja a fekete miseruhát. Van, ahol a vecsernyicát összekötik a feltámadási szertartással, így este tíztől éjfél után egy óráig tart, de a legtöbb helyen napkeltekor, azaz hajnali négy óra tájban térnek vissza az utyernyicára. A hívők sok helyen az egész éjszakát a templomban töltik, ott éri őket a felkelő nap és a feltámadás örömhíre. A hajnali szertartáson a pap valamennyi ősi liturgikus nyelven felolvassa a szentírást, majd a hívek megcsókolják az üres sír mellett ülő angyalt, vagy az első emberpárt a pokolból kiszabadító Krisztust ábrázoló ikont. Legvégül a pap megszenteli a pászkát, azaz a kosarakban hozott húsvéti ételeket – a sonkát, a tojást és a fonott kalácsot. A hívők ezt követően hazasietnek, hogy családjukkal elfogyasszák az ünnepi lakomát, de néhány óra múlva már hívja is őket a harang a húsvétvasárnapi misére. A húsvéti ünnepkör idején az ortodox egyházak hívei a Krisztus feltámadt! – Valóban feltámadt! köszöntéssel üdvözlik egymást.

Vétkeinkért vállalt véráldozat

A református egyház a nagypéntekre helyezi a hangsúlyt húsvétkor, mert tanai szerint Jézus önfeláldozása és szenvedése egyenrangú a feltámadás misztériumával, a kettő együtt jelenti a megváltást. A gyülekezetek tagjai a nagyhéten bűnbánó istentiszteleteken készülnek a húsvéti úrvacsorára. Ez a protestáns egyházakban igen ritka alkalom, csak jeles ünnepen, karácsonykor, húsvétkor, pünkösd napján, az új kenyér és az új bor ünnepén vesznek a hívők úrvacsorát. Krisztus testének és vérének átváltozására a protestáns templomokban is nagycsütörtökön emlékeznek, és a gyász jeleként fekete bársonnyal fedik le az úrasztalát, de feszület, vagyis kereszten függő Krisztus nincs a protestáns templomokban. A katolikusnál lényegesen puritánabb protestáns vallás nem írja elő nagyböjt idejére a húsételektől való tartózkodást, mivel tanai szerint az ember nem cselekedeteinek és érdemeinek köszönhetően, hanem hite által üdvözül. Nagypénteken azonban – nyilván a katolikusoktól átvett szokás szerint – általában a protestáns hívők is böjtölnek. Nagyszombat nem kiemelt ünnep a protestáns közösségek számára, ugyanis a hiszekegy sorai szerint ez az a nap, amikor Jézus alászállt a poklokra. A feltámadásról a vasárnapi istentiszteleten emlékeznek meg, húsvéthétfőn pedig a feltámadt Krisztus jelenéseiről olvas fel a lelkész valamelyik evangéliumból.

Szabadulás

az egyiptomi rabságból

A katolikus feltámadási istentiszteleteken mindig elhangzik az az ószöveségi történet, mely szerint Mózes a Vörös-tengeren át kivezette népét Egyiptomból. A zsidók Egyiptomból való szabadulásukra emlékeznek pészah ünnepén – idén április 3. és 12. között. A pészah szó szerint elkerülést jelent, arra utal, hogy az Örökkévaló, pontosabban az ő csapása elkerülte Izrael fiainak bárányvérrel megjelölt házát.

Az ünnep kezdetén, széder estén (a rend, a megőrzés éjszakáján) mindenkinek úgy kell tekintenie magára, mintha ő maga is kivonult volna Egyiptomból. A zsidók megtisztítják lakhelyeiket a kovászos étkektől és elkészítik a megemlékezés elengedhetetlen tartozékait, azt a négy tálacskát, amelyben petrezselyem zöldjét, torma, alma, ecet és fahéj keverékét, égett csontot, valamint tojást helyeznek el. A keserű petrezselyem a zsidók hányatott sorsát jelképezi, a habarcsos keverék arra az időre emlékeztet, amikor az egyiptomi fáraó építkezésein dolgoztak, az égett csont az elhunytakat idézi, a tojás pedig a zsidók számára a szomorúság szimbóluma. A széder este lényege az, hogy az élők emlékezzenek eleik szenvedéseire, a bibliai tíz csapásra, rabságukra és szabadulásukra. A Tóra határozottan megparancsolja, hogy ezt a tanúbizonyságot az élők továbbadják gyermekeiknek, ezért ilyenkor elmesélik az egyiptomi kivonulás történetét, a Haggadát. A gyermek vagy más családtag megkérdezi a családfőtől, „miben különbözik ez az este minden más estétől”, az pedig azt válaszolja: „rabszolgák voltunk Egyiptom földjén, de az Örökkévaló kivezetett onnan erős karral és kinyújtott kézzel”. Ezt a kinyújtott kezet az asztalon a sült nyak jelképezi, a három pászka, vagyis kovásztalan kenyér pedig a három zsidó törzsre – Izrael, Kohán és Lévi törzsére – utal. Miután megtöri a maceszt (ez a gyors kivonulás jelképe, mert a kovásznak nem volt ideje megkelni, hanem útközben a napon száradt), a családfő megáldja a négy pohár bort, ami az Úr négy ígéretére emlékeztet: kivezetlek a nyomorúságból, megmentelek, népemmé teszlek és megváltalak benneteket. A pészah a zsidók nemzeti ünnepe, családi körben tartják, és a hagyomány szerint annyian ülik körül az asztalt, ahányan egy bárányt meg tudnak enni.