Jegyzetek a „kisebbségi nemzetstratégiák”-hoz

Szerencsére akadnak a populizmuson túlra is látók. Ők komolyan veszik, hogy esetleg valamin megfontoltan, indokoltan és előkészítve kellene változtatni. „Égetően szükség van továbbá valamiféle civil összefogásra, az önszerveződő civil szervezetek együttműködésére, amit az erdélyi példa alapján akár Civil Fórumnak is nevezhetnénk. Egy olyan fórumra, amely a politika mellett és a párton kívül is – és akkor is, amikor az MKP kiszorul a kormányból – képes lenne a szerteágazó kisebbségi érdekeket összefogni és mind a szlovák, mind a magyar állam felé képviselni. Nem szerencsés és nem is célravezető, ha mindig és mindenhol az MKP-tól várjuk el az érdekképviseletet. ... nem biztos, hogy helyes, ha a politikai érdekképviselet összemosódik bármiféle egyéb érdekképviselettel és érdekérvényesítéssel” – írja Petőcz Kálmán Kisebbségi (nemzet)stratégiák II. című cikkében (Új Szó, 2007. október 6.) Ugyanazon a napon a lap közli Hunčík Péter szavait is, melyek szerint: „Sokkal izgalmasabb lenne a dolog, ha közös szlovák–magyar kezdeményezés születne. De a helyi véleményformáló csoportok is fontos szerepet játszhatnának. Lényeg, hogy a konfliktust kiváltó csoportot – a politikai elitet – félre kell tenni, el kell felejteni.” Véleményformáló csoportokon az értelmiség bizonyos köreit érti.

A két idézett vélemény azért lehet mérvadó a szlovákiai magyarság konfliktusainak elkerülésében, megoldásában, mert úgy áll hozzá a problémához – ahogyan mondani szokás –, hogy más is hozzáférjen. Mit értsünk ez alatt? Az első esetben azt, hogy a Magyar Koalíció Pártja érdemei elismerése mellett, valamint tudván, hogy a parlamenti küszöb csökkenése nélkül a jövőben is az egyetlen politikai pártképviselete lehet az itteni magyaroknak, a szlovákiai magyarság végre kénytelen lesz tudatosítani, amit csak sejtett: ez a párt képes bizonyos politikai érdekképviseletet bizonyos színvonalon ellátni, de más érdekképviseletre vagy képtelen, vagy pedig aláveti azt a pártérdekeknek. És ez így normális. Ezért nem kell az MKP-t megróni. Viszont tudtára kell adni, bizonyos dolgokba jobb, ha közvetlenül nem szól bele. Ez nem jelenti, hogy sose figyeljen oda, s esetleg ne végezzen háttérmunkát, ne közvetítsen, az is legitim politikai módszer, de üdvösebb, ha néha passzív megfigyelő marad. Mire gondolok? Elsősorban stratégiailag fontos szakmai kérdésekre. Például a Selye János Egyetem ügyére-ügyeire. Amit politikailag meg lehetett tenni, azt az MKP megtette. Köszönet. Viszont lassan már évek óta hangzanak el figyelmeztetések: a politika vonuljon ki az egyetemről! A politika pedig olyan lassan farol csak ki, amilyen lassan egyáltalán lehetséges. Hiszen ha kifarol, elveszti ágendája egy – szép számú választót hozó – részét. Vagy ilyen a magyarországi támogatások ügye. Magyarországon felelős személyek, hivatalok azt hiszik, és az MKP is készséggel elhiszi, hogy az MKP az a szerv, amely egyedül képes ellátni a szlovákiai magyarság teljes érdekképviseletét. Az érintett szakma pedig itthon dohog, hogy képviselőit kihagyták nem csupán a döntéshozatalból, hanem a döntések, sőt a stratégia előkészítéséből is! Az ilyen kompetenciazavarok aztán olyan konfliktusokat szülnek, mint volt tavasszal a könyvkiadás-támogatás körüli mizéria a Szülőföld Alapnál. (Az illetékes kollégium egyedül Szlovákiára nézve nem írt ki magyar könyvkiadási pályázatot, mert az MKP által – milyen alapon? – delegált személy nem sejtette, hogy arra szükség volna... no comment.) Végső soron a magyar államnak is világosan tudtára kell adni, miben kompetens az egyetlen párt, és miben kompetens a szakma.

Itt azonban megmutatkozik az a probléma, amelyre Hunčík véleménye mutat rá, a civil szférának, az értelmiségnek kellene átvennie bizonyos kezdeményezéseket. Mi itt a gond? Az, hogy a szlovákiai magyar civil szféra, néhány országos hatósugarú szervezetet leszámítva főleg helyi és a regionális szinten gondolkodik és cselekszik. „Nem bírja kinőni magát.” S nem is annyira differenciált, mint kellene vagy lehetne. (Az MKP a platformok megszűnése óta főleg nem az!) A differenciáltság nem megosztottság. A kultúra terén – ismét egy mítosz – a Csemadok vállalja a legnagyobbnak tűnő terhet. Csakhogy evidensen túlvállalja magát, a feladatok meghaladják képességeit. Ezzel persze nem vonható kétségbe a jóakarat és a szorgalom. Csakhogy a Csemadok legtöbb aktivistája nem profi, jobb esetben műkedvelő, rosszabb esetben dilettáns. S ki lehet veszélyesebb egy szorgalmas dilettánsnál? Megkérdőjelezhetetlen: a Csemadok szervezetei nélkül Szlovákia bizonyos településein a magyar kultúra már nem létezne. Csakhogy e szemlélet logikusan meg is fordítható. Kultúra nélkül, vagyis az alkotó, szervező emberek által megteremtett kultúra nélkül vajon volna-e Csemadok? Nem. Az aktív emberek megtalálják, vagy megalakítják azt a fórumot, szervezetet, amely égisze alatt cselekedni tudnak. Számoljuk csak meg, hogy a Csemadok hány ún. alapszervezete, területi választmánya működik vagy működött önállóan bejegyzett polgári társulásként?! S vajon hány ilyen polgári társulás vált ki a Csemadok alapszervezeteiből?! A Csemadok – ne firtassuk most, mi módon – mégis él. Mert igény van az országos ernyőszervezet autoritására. Amennyiben más hasonló csoportosulások is képesek lennének országos vagy legalább megyei szintű képviseleteket létrehozni, hatékony szakmai partnerei lehetnének pl. az MKP-nak, és ami sokkal fontosabb, a hasonló szlovák és magyarországi, valamint külföldi érdekképviseleteknek, értelmiségi fórumoknak, tömörüléseknek. A Fórum Kisebbségkutató Intézet pl. profi szakmai műhelyeknek ad otthont, teret. Nem utolsósorban munkát és érvényesülési lehetőséget teremtő fészke lett a magyar kultúrának és tudománynak. Bárki számára tisztelhető, mérvadó, meghatározó partnerként jöhet és jön szóba minden szinten. A Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága a szlovák írószervezetek elismert partnere, asszociációjuk rendes tagja.

Kérdés: hány ilyet képes létrehozni és fenntartani a kisszámú, általában alulfizetett, ezért energiáit más pénzkeresetre fordító magyar értelmiség Szlovákiában? Pedig például az egyik kulcsfontosságú (stratégiai!) ügy, az oktatás terén a szintén kritikán aluli helyzetben levő szlovák oktatásügyben érdekelt vagy majdan érdekeltté váló szervezetek, érdekképviseletek számára nem az MKP lesz partner, hanem teszem azt, a szlovákiai magyar pedagógusokat tömörítő szövetség. Ha lesz. Mert a partneri viszonyt bizony ki kell építeni. ĺgy a Selye János Egyetemnek sem a kormányváltástól kellett volna oly látványosan, deklaráltan és hangsúlyozottan félnie elsősorban, hanem attól, mennyire képes komoly partnere lenni más hazai és európai tudományos intézményeknek. Hát annyira, hogy igazából a többi három Szlovákiában magyarul is oktató tanszéknek, karnak (Pozsony, Nyitra, Besztercebánya) sem partnere. A kevés jó személyes kapcsolat dacára inkább a konfliktusok és a konkurenciaharc jellemezték, jellemzik e viszonyt, noha az intézmények profilja részben különbözik, tehát a versengés alig indokolt. Pedig teljesen evidens, hogy ha a négy intézmény (illetve intézményi egység) nem találja meg a közös hangot, annak a szlovákiai magyarság – ifjúságunk a jövőnk! – látja kárát.

A világ más országaiban az elektronikus média hatalom. A politika milliókat szán a tévében, a rádiókban s általában a sajtóban való megjelenésre. A média akkora közvélemény-formáló erő, hogy jelentős nyomást képes gyakorolni a politikára. Ezzel szemben Szlovákiában a televízió és a rádió kisebbségi adásai a létükért küzdenek. Úgy tűnik, a politika kénytelen beavatkozni, s részben megszervezni a „polgárok” ellenállását. Nonszensz, de nálunk ez a normális. A szlovákiai magyarság ugyanis vagy nem tudatosítja nyilvánvaló érdekeit, vagy pedig túlzottan kényelmes, esetleg erőtlen.

A helyi véleményformáló csoportok a helyitől magasabb szinteken alulreprezentáltak, s még nem képesek a közvéleményt formálni. Pedig a lakosok egy része nagyobb bizalommal viseltetik a háziorvosa, lelkésze iránt, mint a kölcsönös kommunikációra majdnem képtelen politikusok iránt. További probléma, hogy az alulfizetettség okán az értelmiség zöme akkora presztízsveszteséget szenvedett, amekkora már gátolja a véleményformálást. Lásd például a valaha szimbolikus fáklyaként tisztelt pedagógusok mai társadalmi megbecsülését. Ha egy értelmiségi réteg képtelen megoldani saját gondjait, akkor nyilván inkompetens az ennél messzebbre ható ügyekben is.

A politikai képviselet tehát fokozatosan megszabadulhatna bizonyos terhektől, a fokozatosság ritmusát és tempóját pedig a felzárkózó civil és szakmai szféra egyre nagyobb szerepvállalása szabhatná meg. Mindez viszont a Magyar Koalíció Pártja bizonyos értelemben vett gyengülését hozza majd el. Minimum két okból: 1. néhány ügyben csökken majd a befolyása (ami nem feltétlenül rossz, de nem is biztosan jó), 2. számos szakember ma jobb híján a párton belül keresi a lehetőségeket, ezek egy része el fogja hagyni a pártot a hatékonyabb képviselet érdekében. Utóbbi folyamat már elkezdődött, noha nem vált el teljesen a politikától. Lásd pl. a parlamentihez képest kevésbé átpolitizált önkormányzati választások nem meglepő, de a pártot sok helyen megrendítő perszonális tanulságait.

A konklúzió, hogy a szlovákiai magyarság nyilván a társadalmi fejlődésnek abba a számára új és szokatlan szakaszába érkezett, ahol bizonyos ügyeket a saját két kezével és a saját fejével, civil felelősséggel és önállósággal kell megoldania, miközben pragmatikus, komoly partnerré kell tudnia válni, s nem utolsósorban meg kell tanulnia saját érdekében konfliktusmentesen differenciálódni, valamint konfliktushelyzetekből adódó kényszer nélkül is legitim, megalapozott és erős közösségeket építeni. Már ha közösségként akar megmaradni...

S még egy utolsó megjegyzés a kisebbségi nemzetstratégiához. Nem árt, ha az embert, főleg ha érintett, nem hagyja el a humora, némi irónia sosem romboló. S ha igen, akkor az irónia tárgya oly gyenge volt... nem kár érte. A terminus elég viharvert. Már a nemzetstratégia is amolyan politikusi találmány. A nemzet ugyanis egyszerűen van. Automatikusan öszszetartják a belső erők: a nemzethez tartozó személyek hagyományai, nyelve, kultúrája és közössége. Én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy például a magyar nemzet minden tagja esténként lefekvés előtt 15 percig azon agyaljon, vajon holnap vagy hétfőn mi lesz a nemzet sorsa, milyen stratégiát is kell kidolgoznia, hogy a nemzet hétfőn is, meg kedden is viruljon... Ha ugyanezt naponta a parlament teszi, az már sokkal logikusabb, csakhogy a parlamentnek elsősorban nem nemzetben kell gondolkodnia (genetikai nemzetben semmiképp), hanem államban, mivel a képviselők az állampolgárokat, a választókat képviselik, nem pedig a nemzetet. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Sem Szlovákiában, sem Magyarországon. Egyik sem tisztán nemzetállam. A nemzetstratégia tehát kétségbevonhatatlanul létező, megfogható, rugdosható, dobálható, forgatható (és kiforgatható) lufi, amelynek van ugyan rugalmas matériája, s tartalma is, mely feszíti, de azért nem érdemes a sündisznók közé vetni.

Na most képzeljük el mindezt kisebbségi pozícióból! Valószínűleg nem a határon túli magyarok szava lesz a döntő magyar nemzetstratégia-ügyben... Még akkor sem, ha folyton ránk hivatkozik a magyar politikusok egy része. Pedig mivel a kisebbségben élő magyarság érzi meg először a döntések súlyát, súlytalanságát, általában következményeit, a mindenkori magyar politika ahelyett, hogy az idegenbe szakadt szegény, szerencsétlen testvérnek szánt hamuba sült pogácsáját nyújtogatja felénk, esetleg néha komolyan vehetné, amit a kisebbségben elő magyarok politikai és szakmai!!! képviseletei állítanak. Minket, kisebbségieket – amikor kisebbségi nemzetstratégiákról van szó – elsősorban az érdekel, hogy a magyar nemzethez való tartozásunk mennyire válik problematikussá. Azaz a mindennapi életünkben hogyan viselkednek velünk Magyarországon, s ami sokkal fontosabb – ezt nem szívesen hiszik el az anyaországban, mert a tény minden pátoszt nélkülöz –, hogyan viselkednek velünk a szülőföldünkön. Utóbbihoz pedig nem annyira elméleti „nemzetstratégia” kell, hanem pragmatikus kapcsolatok, érdemleges és jövőbe látó szakmai döntések, konfliktuskerülő politikai magatartás és gazdasági-polgári erősödés, tudatosság. Nem hangzik túl romantikusan, de az a nemzetstratégia a célravezető, amelynek gyakorlati következményeként nyugodtan (jogbiztonságban) és jól (stabil, profitáló gazdaságban) élhetünk.