„Je nesporné, že ste maďarskej národnosti…”

Hasonló táborokat létrehoztak Érsekújvárban, Léván, Kassán és több magyar városban is. Az említetteket követték az 1938. november 2-át követően az első bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt – 86,4%-ban magyarok lakta – területekre beköltözöttek. Őket a Belügyi Megbízotti Hivatal utasítása alapján szintén kézi poggyásszal, rendőri kísérettel vitték ki a csehszlovák–magyar határra. Az internáltak és a kiutasított ún. anyások ingóságait és ingatlanjait pl. Pozsonyban a „beözönlő” tisztviselőknek és munkásoknak utalták ki, ezeket az ingóságokat a kisebb városokban szinte pillanatok alatt széthordták.

A csehszlovák emigrációs kormány még a háború befejezése előtt engedélyt kapott az antifasiszta nagyhatalmaktól, hogy úgymond az ország biztonsága érdekében a német lakosságot kitelepítheti. Ugyanezt – minden diplomáciai erőfeszítése ellenére – a magyar lakosság esetében elutasították, s például az angol diplomácia már 1943-ban jelezte, hogy a „magyarok nem németek”. Ezért határozott úgy a cseh és a szlovák politikai vezetés, hogy a magyarok – a kitoloncolásukat megalapozó – kollektív bűnösségét az 1945. április 5-én Kassán kihirdetett kormányprogramjában deklarálja. Ennek alapján jelentek meg 1945 nyarán a magyarellenes intézkedések. 1945 májusa és júniusa folyamán azonnali hatállyal elbocsátották a magyar köz-, majd magánalkalmazottakat, leállították a nyugdíjak, a kegydíjak, valamint a nevelési juttatások kifizetését, s ezzel megfosztották a bérből és fizetésből élőket a továbbélés biztosításától. Az intézkedések elsősorban a városi lakosságot érintették, s a kortársak viszszaemlékezései szerint pl. Pozsonyban szinte hetente temettek egy-egy magyar öngyilkost.

Betiltották és büntették a magyar nyelv használatát nemcsak a közéletben, hanem a hitéletben is. Betiltották vagy beszüntették a magyar nyelvű oktatást, feloszlatták a magyar egyesületeket, ezek ingó és ingatlan vagyonát elkobozták, iratanyagukat, könyvtárukat megsemmisítették.

A magyarok kiszolgáltatottságának alappillére a köztársasági elnök 33/1945. számú rendelete, amellyel megfosztotta őket a csehszlovák állampolgárságuktól. Hontalanok lettek. Ezt a lehetőséget használta ki a Szlovák Nemzeti Tanács elnöksége és a Szlovák Telepítési Hivatal, amikor a – nemzetiségi vonatkozásokat nem tartalmazó – 88/1945-ös elnöki közmunkarendeletet a magyarokra nézve büntető jellegű utasításokkal egészítette ki. A rendelettel ellenkezően elrendelte a magyar családok összes tagjára vonatkozó közmunkát a cseh és a morva területeken. Az 1946. november 19-e és az 1947. február 28-a közötti dermesztő hidegben a Szlovák Telepítési Hivatal által kijelölt településeket általában kora reggel a katonaság körülzárta, s felpakolta és cselédmunkára kényszerítette a maximálisan 5 kataszteri holddal rendelkező gazdákat és a családtagjaikat. A „kirendelés”, a szállítás embertelen módja alapján a külföldi sajtó az akciót deportálásnak nevezte el. A hivatalos kimutatások szerint a jelzett időben (az 1949. január 21-i összeírás szerint) 11 568 „gazdasági egységet”, 43 546 személyt – köztük 1489 önkéntest – vittek el otthonaikból. A hat évnél fiatalabb gyermekek száma 5422, vagyis a kiszállítottak 13,5%-a. Házaikat, földjeiket, gazdasági felszerelésüket, beleértve az állatállományt is, szlovák telepeseknek és helyi kérelmezőknek utalták ki.

A Szlovák Telepítési Hivatal felmérése szerint vagyonuk értéke 550 millió korona volt. Mivel hazatérésüket követően sokan nem költözhettek be a házaikba, nem kapták vissza a gazdasági felszerelésüket, állataikat, a kormány meghirdette az általános kárpótlásukat. A Megbízottak Testülete 1949. szeptember 12-i határozata szerint a deportáltak „földjei a szlovák telepesek tulajdonában maradnak”, s csak a szlovákok által el nem foglalt földeket kaphatták vissza. Kötelezte továbbá a földművelésügyi megbízottat, hogy 1950. február 1-ig terjessze be a kárpótlási tervezetét. Egyik terv követte a másikat, de a valóságban semmi sem mozdult. Erre a gazdák a bírósághoz fordultak, így 1950. július 14-ével feloldották a deportáltak zárolt bankszámláit. A kárpótlás 1950 augusztusától szociálisan motivált lett: a kárpótlást kérvényezni kellett, s 1951. február 28-tól a Pénzügyi Megbízotti Hivatal irányította egy megállapított sablon szerint. Amikor egy szarvasmarha ára 12-18 ezer korona között ingadozott, a kárpótlás 3500-8000 korona között mozgott, de 1952-től ez az öszszeg is csak „a beszolgáltatást teljesítő önálló gazdáknak, a szövetkezeti tagoknak és a szövetkezetben napszámosként dolgozó falusi gazdáknak” járt. A kártalanítás 1953. március 31-vel zárult le. Eszerint 1951–1953 között 7127 család 31,5 millió koronát vehetett fel. Vagyis mintegy 470 millióval kevesebbet, mint amennyit korábban a hivatal vagyonukként felmért…

A csehszlovák kormány és a szlovák politikai elit sohasem titkolta, hogy a magyarkérdés általuk tervezett megoldása a nemzetiségi jellegével párhuzamosan gazdasági érdek. A korabeli politikusok a gazdag magyarok és a szegény szlovákok konfrontálásával akarta megnyerni – a zsidóság vagyonából már meggazdagodott – tömegeket. A magyarok vagyonának megszerzését rendeletekkel biztosították, s nemcsak a gazdagokét. Első helyre kívánkozik a földkérdés, s az ezzel kapcsolatos belső telepítés. A 12/1945. elnöki rendelet „egyszer s mindenkorra” elveszi „a cseh és szlovák földet a külföldi német és magyar földbirtokosoktól és a köztársaság árulóitól, és átadja a cseh és a szlovák parasztságnak”. A köztársasági elnököt megelőzte a Szlovák Nemzeti Tanács, s az 1945. február 27-i 4/1945. rendeletében „azonnali hatállyal elkobozta az 1938 novembere előtt csehszlovák állampolgársággal nem rendelkezők minden földbirtokát”, majd a 104/1945. rendeletével „azonnali hatállyal ellenérték nélkül elveszi a magyarok, a németek, a kollaboránsok földjeit”. A konfiskálások ellen fellebbezni nem lehetett. A köztársasági elnök és az SZNT egyaránt kijelenti, hogy ezek a földek csakis szláv nemzetiségű személyek tulajdonába kerülhetnek. Szlovákiában az ország szláv etnikai területein a hivatalos propaganda alapján jelentkezett családok annyi földet kaphatnak, hogy egy családnak 8-12, nagycsaládosoknak 10-15 hektáros gazdaságuk legyen. A 64/1946-os SZNT-rendelet a konfiskálások felgyorsítását célozta meg akkor, amikor a hivatalok a csehszlovák–magyar lakosságcsere-szerződés aláírását követően kitelepítésre jelölték a magyar ingatlan, kiemelten a termőföld tulajdonosait.

A csehszlovák hivatalos kimutatások szerint „a betelepítési övezetben”, vagyis az 1938 novemberében Magyarországhoz csatolt területen a magyaroktól 236 891 ha mezőgazdasági földet koboztak el, de a közellátás biztosítása végett kb. 60 000 hektárt meghagytak a magyar gazdák kezelésében. Az övezetben 9021 szlovák telepes családnak 95 611 hektárt, a helyi szlovák kérelmezőknek 15 323-at – összesen 110 934 hektárt – utaltak ki.

Kiváló gazdasági eredményekkel végződött a csehszlovák–magyar lakosságcsere is. Miután a potsdami konferencia nem tárgyalt a csehszlovák–magyar kérdésről, s ezzel mintegy elutasította a csehszlovákiai magyarok kitoloncolását, a rendezést a két ország belügyének tekintve a kétoldalú szerződéses megoldást javasolta. A gazdaságilag teljesen tönkretett, politikailag éppen csak konszolidálódó Magyarország, s a vele szemben a mi, győztesek pózában diktálni akaró csehszlovákiai küldöttség közötti – a külügyi államtitkár, Vladimír Clementis vezette — tárgyalások semmi jót sem feltételeztek a csehszlovákiai magyarok számára. Magyarország tudatosította helyzetét, s a magyarok totális kitoloncolását a párizsi békekonferencián elérni akaró csehszlovák törekvések ellensúlyozására 1946. február 27-én aláírta a csehszlovák–magyar lakosságcseréről szóló egyezményt. Ezt a magyar diplomácia kényszerből elfogadott „fegyverletételként” értékelte, de abban a reményben tette, hogy a következő hónapok folyamán – az ország belpolitikai és gazdasági helyzete megszilárdulását követően – a kitelepítendő magyarok érdekét szolgáló módosításokat tud elérni.

A lakosságcsere-egyezményben a csehszlovák fél jogot szerzett a Magyarországon magukat szlováknak vallók közötti szinte ellenőrizhetetlen propagálásra, toborzásra, míg a Csehszlovákiából kitelepítendő magyarokat vagyonuk és társadalmi, gazdasági befolyásuk alapján a Szlovák Telepítési Hivatal munkatársai jelölhették ki. Az említett hivatal és a Szlovák Nemzeti Tanács elnökségének megegyezése alapján ez az elv lett a kijelölés alapja, amit területileg úgy kellett érvényesíteni, hogy a magyar nemzeti, gazdasági és kulturális szempontból jelentős központi települések annyira meggyengüljenek, hogy a betelepülő szlovákság nemcsak magát a községet, hanem a környéket is elszlovákosíthassa.

A csehszlovák kormány, a Szlovák Nemzeti Tanács és a Szlovák Telepítési Hivatal tervei szerint legalább 180 ezer magyart kell a csere keretében kiszállítani, de ez a szám fokozatosan 105 ezerre csökkent. A toborzás kezdetén nagy lelkesedéssel jelentkezőket két csoportba lehet osztani. A tudatos szlovákokra és a gazdasági előnyökért jelentkezőkre, akik nem minden esetben voltak szlovákok. Ez utóbbiak száma a magyarországi gazdasági helyzet javulása következtében egyre csökkent. A Szlovák Telepítési Hivatal 1948. december 22-i adatokat tartalmazó összesítő jelentése szerint Magyarországból 73 223 személy érkezett Szlovákiába, ebből 37 961 a csere-, 21 149 az egyirányú, vagyontalan transzportokkal. A Magyarországon hagyott földbirtokuk 38 748 kataszteri hold volt, a Szlovákiában hagyott magyar vagyon 36,5%-a. Csehszlovákiából 89 660 magyart telepítettek ki, közülük 57 414 távozott a csereprogram keretében. Földvagyonuk 109 294 kataszteri hold, a Magyar Nemzeti Bankba befizettek 321 206 925 koronát. A ki- és betelepítettek ingóságai is hasonló arányúak voltak.

A kitelepítettek 78%-a a mai Délnyugat-Szlovákiából távozott, s ezzel szétdarabolódott a sok száz éves magyar etnikai egység. A lakosságcsere – s a többi magyarellenes rendelkezés – következményeképpen a terület a vegyes lakosságúak kategóriájába került.

A csehszlovákiai magyar lakosság – látszólag – legemberségesebb formájának tartott reszlovakizálás is maradandó nyomokat hagyott. Ezt a cseh országrészekben eltitkolt lehetőséget nem rendelettel, csupán egy, a Belügyi Megbízotti Hivatal VI. osztályának hirdetményében tették nyilvánossá. Lényege a szlovák nemzetiség önkéntes vállalása, ha a család felmenői között van legalább egy szlovák nemzetiségű. Akik vállalják az új nemzetiséget, azokra nem vonatkoznak a diszkrimináló rendelkezések: nem telepítik ki, nem viszik csehországi kényszermunkára, nem kobozzák el a vagyonukat, házukba nem ültetnek be szlovák telepeseket, bizalmiakat. Vagyis élvezhetik a szlovák nemzetiséggel járó összes előnyt. A reszlovakizálás meghirdetése idején kezdték meg a lakosság összeírását, s a számlálóbiztosok katonai egyenruhában keresték fel a családokat, ez volt a hivatalosan is ajánlott félelemkeltés egyik formája. Ennek ellenére sokan nyíltan is ellenálltak, röpcédulákkal, nyílt beszéddel léptek fel az asszimiláció újabb formája ellen. A számlálóbiztosok által a magyarlakta huszonöt dél-szlovákiai járásban a 727 832 lakosból 544 444-et mutattak ki magyarként. A kitelepítéssel s az általános bizonytalansággal félelemben tartott magyarok jelentős része a menekülés útjának tekintette a reszlovakizálást. 1946. július 1-ig országosan több mint 350 ezren – köztük 342 942-en a „betelepítési övezetben” – kérték a szlovák nemzetiséget, a második szakaszban ez a szám már meghaladta a 450 ezret. A Szlovák Telepítési Hivatal a lakosságcserére való kijelölésnél nem vette figyelembe a reszlovakizálási kérelmet, előfordult, hogy még a határozatot sem. A csalódott magyarok zöme az 1950-es évek folyamán visszavette eredeti nemzetiségét, de az átélt félelmek, szorongások következményeitől legalább az utódait meg akarta menteni. Közülük sokan elszlovákosodtak, kiemelten azok, akiket szlovák iskolába írattak. Ha nem is úgy, ahogyan azt megfogalmazói tervezték, a reszlovakizálás mégis jelentősen hozzájárult a magyarok beolvasztásához.

Végezetül néhány szó a magyarokat sorozatban ítélő népbíróságokról. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-én kiadott „A fasiszta bűnösök, a megszállók, az árulók és a kollaboránsok megbüntetéséről és a népbíróságok létesítéséről” rendelkező 33/1945. rendelet már a kortársak szerint is olyan radikális és szigorú, mintha nem békeidőben, hanem még a harcok közepette született volna. A népbíróságokat járási és helyi bíróságokra osztotta, s különösen a legfelsőbb szervek sokat reméltek a helyi népbíróságoktól. A Belügyi Megbízotti Hivatal tőlük várta a kitelepíthető „magyar háborús bűnösök tömeges elítélését.” Munkájukat nem az igazságos büntetés, hanem „az adósságtörlesztés, a bosszú, az irigység, s nem a múltban elkövetett bűncselekmények igazságos megbüntetése jellemezte” – írja az Igazságügyi Megbízotti Hivatal, amikor elrendeli a helyi népbíróságok beolvasztását a járási népbíróságokba.

A magyarok tömeges megvádolása továbbra is jellemezte a népbíróság munkáját, s a szlovák lakosság egyötödét kitevő magyarokat a szlovákoknál nagyobb arányban vádolták meg. Voltak olyan falvak, ahol a férfilakosság közel 90%-át megvádolták, s hónapokon keresztül emiatt is félelemben élt az egész falu. A népbíróságok által elítéltek 58,80%-a volt magyar nemzetiségű, a szlovákok a vádlottak 28,5%-át adták. A felmentéseknél az arány fordított: a megvádolt magyarok 73,5%-át felmentették, a szlovákoknál ez az arány 22,3%.

A második világháború befejező szakaszában a tömeges kelet–nyugati népvándorlások közepette a mai Dél-Szlovákia területén élő magyarok nem mozdultak annak ellenére sem, hogy 1944 őszén már köztudott volt, hogy az első bécsi döntéssel Magyarországnak ítélt – 86,4%-ban magyarlakta – övezet az 1918-as határai között megújuló Csehszlovák Köztársaság része lesz. Nem érezték magukat bűnösnek, nem hagyták el szülőföldjüket. A visszatérő hatalomtól az első köztársaság demokráciájának viszszatérését várták. Nem ez történt. Kollektív bűnösség, büntetés a gyűlölet és a vagyonszerzés alapján. Figyelemre méltó, hogy sokan még napjainkban is fasisztáknak, Horthy-imádóknak jelentik ki a lakosságcserében kitelepített magyarokat. Igaz, akadtak köztük ilyenek is. A többiek bűne az volt, hogy tisztelték és megtartották őseik nemzetiségét, nyelvét, vigyázták a kultúráját és a hagyományait. Bűn volt – a hivatalok szerint –, hogy 1938 őszén örömmel üdvözölték a magyar honvédeket. Igaz, örültek, mert húsz év másodrendűsége után újból első osztályú állampolgárok lehettek. Kérdés: a szlovákok nem örültek 1939. március 14-én, majd 1993. szeptember 1-jén? Nem gyújtanak örömtüzeket minden évfordulón? A szlovákiai magyarok félelem, örökös felelősségre vonás, megbélyegzés és másodrendűség nélkül akarnak élni abban az országban, ahová őket a sorsuk vezényelte.