Írónők és költőnők a XVIII. és a XIX. században

A romantika irodalmi szalonjainak példaképei a XVII. és a XVIII. századi francia társaságok voltak (Marquise du Deffands, Julie de Lespinasses). Az előkelő szalonok lehetőséget nyújtottak a művelt nőknek, hogy részt vegyenek a társalgásban, és bizonyos mértékben befolyásolják a társasági életet, gyakran hozzájárultak a kulturális és szellemi értékek cseréjéhez is. Madame de Staël (1766–1817) volt az első társasági hölgy, aki a kulturális jellegű szalont részben politikai jellegűvé változtatta. Egy svájci bankár leánya volt, aki anyja híres szalonjában, nagypolgári körökben nőtt fel. Előbb párizsi szalonjában, majd kegyvesztettsége után a Genfi-tó melletti kastélyában helyet adott a liberális gondolkodású bonapartistaellenes törekvéseknek. Jelentősebb alkotása 1800-ban jelent meg De la litté?rature considérée dans ses rapports avec les institutions (Az irodalomról a társadalmi intézményekkel való kapcsolatában) címen. Mű?vének második részében az európai irodalmakat két nagy csoportra osztotta: a déli és az északi népek irodalmára. Szerinte a déli irodalmak klasszikusak és arisztokratikusak, az északiak viszont romantikusak és népiek. De l’Alle?magne (Németországról, 1810) című legismertebb könyvében a német szellemiséget próbálta megfogalmazni. A németekről alkotott idealizált kép, a „nation metaphisique par excellence” meghatározás tőle származik. Goethét A. W. Schlegel hatására magasztosította fel. Madame de Staël jelentős szerepet játszott elsősorban a kulturális cserében, a francia–német irodalmi és mű?velődési kapcsolatok gazdagításában.

A németországi irodalmi és kulturális élet kibontakozása ugyancsak sokat köszönhet a polgári szalonoknak. Először történt, hogy a nők kiemelkedő helyet foglaltak el a nyilvános irodalmi életben. Henriette Herz vagy Rahel Levin Varn?hagen szalonja a berlini szellemi élet központjává váltak. A Schlegel fivérek felesége, Caroline és Dorothea Schlegel nemcsak „szellemei” voltak a jénai romantikusoknak, egyenrangú beszélőpartnereknek is bizonyultak, bár publicisztikai tevékenységük névtelenül vagy a férjük neve alatt jelent meg. Dorothea Schlegel 1801-ben névtelenül kiadott Flo?rentin című romantikus regényén Goethe Wilhelm Meisterének és Ludwig Tieck Franz Sternbalds Wanderungen (1798) című regényének hatása érződik. Florentin, a romantikus hős belső nyugtalanságtól hajtva járja a világot, részben a barátságot keresi, de emberkerülő is egyben.

A francia írónők közül George Sand (1804–1876) alakja a legérdekesebb és egyben a legvitatottabb is. Népszerűségét termékeny írói tevékenységének és különös egyéniségének köszönhette. A ro?mantika korában az emancipált nő, az egyén erkölcsi lázadásának, a szerelem szabadságának híveként lépett fel. Nemcsak műveiben hirdette az ilyen eszméket, mozgalmas életével és viselkedésével is alátámasztotta a haladónak és a korabeli ízlés szerint botrányosnak tartott gondolatokat és viselkedési módot. Önéletrajzi vonásokat tartalmazó korai regényei (Indiana, Valentine, 1832) után a Lélia (1833) című alkotásának volt a legnagyobb hatása. A romantikus műben keverednek a műfajok: a bölcseleti számvetés, a lírai betétek, a végzetes sorsfordulatok. Lélia titokzatos, démoni, de tisztaságra vágyó nő, akinek szerelme három férfit ránt az örvénybe, míg végül maga is gyilkosság áldozatául esik. A XIX. század ötvenes éveiben George Sand Pierre Leroux saint-simonista hatására a szocialista-messianisztikus társadalmi program gondolatait hirdette műveiben. La Mare au Diable (Az ördögmocsár, 1846) című regényében már a népies táj- és falu?idill, a megbékélt és eszményi parasztromantika hangjai csendülnek fel, amelyek inkább a biedermeier stílusát tükrözik, mint a naturalista-realista ábrázolásmódot. A romantika és a biedermeier regényábrázolása között egyfajta átmenetet képez George Sand két részből álló, legnagyobb szabású regénye, a Consuelo (1843) és a La comtesse de Rudolfstadt (1844). A hős, Consuelo nagyon tehetséges énekesnő, akinek életét és mű?vészi pályáját több ellentmondás nehezíti. Az opera csillogó világa éppúgy vonzza, mint az érzéki szerelem, de fokozatosan megcsömörlik mindkettőtől, inkább megnemesült vonzalomra vágyik, és a tetszés és siker közegéből a jótékonyság és társadalomjobbítás övezeteibe lép át.

Az angol irodalomban a preromantika és a romantika korában számos írónőt találunk (pl. Mrs. Ann Radcliffe, 1764–1823), közülük Jane Austen (1775–1817) a legismertebb. A romantika virágkorában élt és alkotott, a romantikus stílus azonban valahogyan elkerülte művészi világát. Regényeiben az angol vidék mikrovilágát, hétköznapiságát ábrázolta. Austen nem kísérelte meg túllépni saját tapasztalási körét. Jellemző rá az illúziótlanság, az egyszerűség és az őszinteség. Regényei mégsem vallanak szűk?látó?körűségről, mert humora és az általános emberi szituációk és magatartásformák megóvják őt a középszerűségtől. Az emberi érintkezés lehetőségei nála a baráti és családi körre szorítkoznak. Az általa ábrázolt világnak a társaság az életeleme, és a házassági bonyodalmak állnak a cselekmény középpontjában. Min?den érték rendjét mindig a polgári értékrend szabja meg. Főhősei elsősorban nők, akik magabiztosságukat a hétköznapi dolgok megfigyelésére és az élet reális tényeinek megértésére alapozzák. Az érzelmi kilengések és szenvedélyek hiányoznak Austen mű?veiből. Stílusa közvetlen, megnyerő, természetes, barátias. Mindent, amit elmond, megbízhatóan és az intimitás varázsával teszi. Műveiben a biedermeier jellemző tulajdonságai érvényesülnek. Az Emma (1815) című regénye nagyon józan, sok játékosság és kiszámíthatatlan fordulat található benne. Igazán okos emberek nem szerepelnek benne, de derék emberek igen. Gondolataik elsősorban magukra és családjukra irányulnak.

A nyugat-európai irodalmakban a biedermeier korában több költőnőt találunk. Elisabeth Barrett (1806–1862) angol poéta elsősorban a Portugál szonettek (1850) című szerelmi versciklus szerzőjeként vált ismertté. A szerelemnek nem mámoros, hanem inkább gyengéd hangját szólaltatta meg. A versekben a világ élménye két ember szerelmi életére szűkül, bizonyos monotónia, ismétlődés figyelhető meg bennük. Annette von Droste-Hülshoff (1797–1848) német költő veszt?fáliai katolikus arisztokrata hölgy volt, akinek élete aránylag eseménytelenül folyt le. Ebből a zártságból nem sikerült kitörnie, próbálkozásai megmaradtak a konzervativizmus határai között. Belső nyugtalanságát viszont lírai dalokban fejezte ki. Droste-Hülshoff nem ismerte az irodalmi szalonok szellemes és pezsgő légkörét, ahol a romantika nagy hölgyegyéniségei uralkodtak és tündököltek. Még idegenebb volt tőle az irodalmilag és politikailag aktivizálódó vormärzi asszonyok lelkülete. Fő művének a Das geistliche Jahr című versciklust tartják. A korszak bizonytalanságai démoni mélységeket váltanak ki Droste-Hülshoffban. Ter?mészeti képei nemcsak menekülés a kezdő kapitalista civilizáció elől, hanem titokzatos idegenséget is tükröznek, amely az embert a természetben körülveszi. A vallásosság nem jelent bizonyosságot számára, hitét kételkedés és bűntudat marcan?golja. Pszichoszomatikus szen?vedések hatalmasodnak el rajta, líráját mégse a romantikus idegenség jellemzi, hanem az élet finom mélységei. Marceline Desbordes-Valmore (1780–1857) flamand származású költő fiatal korában színésznőként kereste kenyerét. Nem vágyott színpadi és irodalmi hírnévre, sorsa beteljesülését az anyaságban és a feleség szerepében látta. Csak szabadidejében verselt, költeményeire jellemző az erős érzelmi kifejezés, a líraiság. Első kötete Elégies, Marie et romances (Elégiák, Marie és ro?máncok, 1819) címen jelent meg, a melankolikus költészet szép példája. A romantikus lírától spon?taneitása, nagyfokú érzelmessége, őszintesége és egy?szerűsége választja el. A szerelmi csalódásról is, amely költészetének központi témája, belenyugvó hangon tud szólni. A szerelem mellett gyakori témái az anyaság, a barátság, a gyermekkori emlékek, az együttérzés. Későbbi verseiben a vallásosság is teret kap.

A közép-európai térségben a nők társadalmi helyzete a nyugat-európai viszonyokhoz képest még nehezebb volt. Az akkori társadalmi normákból és jogrendszerből kifolyólag a nőkkel szembeni elvárások más természetűek voltak, mint a férfiakkal szembeniek. Nagyobb és körültekintőbb iskolázottságra, műveltségre esetleg csak a gazdagabb családok lányai tehettek szert. A leányiskolák inkább a férjhez menésre, gyermeknevelésre vagy a gazdasszonyi teendők elvégzésére oktatták a jobb módú leányokat. A megrögzött társadalmi konvenciók ellenére akadtak a XVIII. és XIX. század folyamán olyan nők, akik szélesebb körű műveltséget is szereztek, olvasottak voltak, és maguk is próbálkoztak irodalmi művek fordításával vagy eredeti alkotások létrehozásával. Nevüket a mai lexikonok már nem említik, sokszor pontatlan életrajzukat a korabeli életrajzi szótárak, lexikonok esetleg feltüntetik. A korabeli köztudatban azonban általában ismertek voltak, írásaikat több folyóirat is közölte, esetleg külön kiadásban is megjelentek.

A XVIII. és XIX. század alkotó kedvű, nemes származású magyar hölgyei, leányai három csoportba oszthatók. Az egyik csoportot az apácák alkotják, akik főleg vallási művek fordításával vagy teológiai művek írásával foglalkoztak. A másik csoportba főleg színésznők tartoznak, akik a színpadi légkör hatására vagy a színházi szükséglet miatt színdarabok fordításával és írásával próbálkoztak. A harmadik csoport tagjai a befolyásosabb körökben, művelt társaságokban forgolódó nők, akik saját műveikkel is bekapcsolódtak a művelt társasági életbe. Kimondottan irodalmi szalonokról még nem beszélhetünk ebben az időben a közép-európai térségben, a társasági élet a nemesi kúriákon vagy a művészpártoló gazdag nemesi családok palotáiban összpontosult.

A magyar irodalomban két költőnőt említhetünk ebből a korszakból, akikről a korabeli társasági körökben elismerően vélekedtek. Az egyik Molnár Borbála (1760–1825), aki a Zemplén megyei Sátoraljaújhelyen született. Lopva tanult meg írni, mivel az apja csak olvasni tanította, nehogy szerelmes levelek írására fordítsa tudását, s tizenhét éves korában akarata ellenére férjhez adták. A sikertelen házasság, a magába fordulás vezette őt a költészet művelése felé. Érzelmeit, fájdalmát, örömét, csalódásait versekbe öntötte, amelyek Molnár Borbála munkáji címen Kassán jelentek meg 1793-ban és 1794-ben Füskuti Landerer Mihály nyomdájában. Férje halála után huszonkét évig Mikes Anna grófné társalkodónője volt, miközben a legelőkelőbb erdélyi társaságban for?golódott. Klasszicista stílusú költeményeinek nyelvezetére egyfajta monotónia, egyhangúság jellemző, saját élményeinek, tapasztalatainak és érzéseinek leírása azonban megható vallomássá teszi költészetét. Sorsának leírásával elsősorban figyelmeztetni akart, nehogy mások is hasonlóan szerencsétlenül járjanak.

A másik Dukai Takács Judit (költői nevén Malvína, 1795–1836), akinek költői tehetsége már korán megmutatkozott. Szülein kívül mások is biztatták a verselésre, köztük Kazinczy Ferenc. Megtanulta az idő?mértékes verselést, és klasszicista stílusú ver?seiben gyakran alkalmazta az idő?mértékes versformákat, a klasszikus strófaszerkezeteket. Az egyetlen költőnő, akit Toldy Ferenc Magyar költők élete című irodalomtörténeti munkájában megemlít. Versei az Er?délyi Múzeumban (1815, 1816), a Helikonban (1818), az Au?rorában (1822, 1825, 1826), az Aspasiában (1824), a Hébében (1825, 1826, 1823) jelentek meg.

A XVIII. és a XIX. század fordulóján a cseh irodalomban is találunk írónőket. Josefa Pedálová (1781–1831) Erzsébet-rendi apáca (Marie Antonie) több korabeli íróval levelezett. Dobrovlastka néven a Čechoslav és a Poutník slovanský című folyóiratokba írt. A fiataloknak szánt, vallási alá?festésű elbeszéléseiben szentimentális elemek találhatók, több közülük könyv alakban is megjelent, például Serafka. Dárek dcerám městkým (1826) vagy Myrhový věneček aneb Utrpením přichází se k blaženosti (1828). Magdaléna Dobromila Rettigová (1785–1845) írásait több folyóirat is közölte, elbeszéléseit a fiatalságnak írta. Könyv alakban megjelent az Arnošt a Bělinka (1820), Mařenčin košíček. Dárek malý pro dcery české (két kötetben 1821, 1822), Věneček pro dcery vlastenské (1825), Narcisky. Sbírka historického a mravného obsahu k ponaučení i obveselení (1834). A korszak legjelentősebb és legismertebb cseh írónője Božena Němcová (1820–1862) irodalmi munkássága már kiforrott íróegyéniségről tanúskodik és magas művészi színvonalat ért el.

A nyugat-európai irodalmi körök és szalonok nőegyéniségei kétségkívül műveltebbek, haladóbb gondolkodásúak voltak, és nagyobb lehetőségekkel rendelkeztek, mint közép-európai nőtársaik, azért ebben a közegben is akadtak hölgyek, akik ha maradandót nem hoztak is létre, saját koruk közönsége elismert irodalmi alkotóként ünnepelte őket, és műveik nyomtatásban is megmaradtak az utókor számára.