Innen és túl az eltüntetett negyedik falon

Pillanatkép a Jókai Színház előadásából Képarchívumr Ami itt a felcímet illeti, hosszas kutatásokat igénylő több száz oldalas tanulmány élén is állhatna akár, döbbentem rá mindjárt azután, hogy a Jókai Színház igazgatójával szinte pillanatok alatt megbeszéltük mint előadásom címét. Igaz, a kapcsolat kérdése szintén szóba került, mármint a szlovákiai magyar színjátszás és a média kapcsolata, mely nem ugyanaz, mindazonáltal szeretném előrebocsátani, óhatatlanul fel-felbukkan majd mondandóm közben, hiszen már a tükörbe nézés hétköznapi, mondjuk reggeli aktusa eleve feltételez egyfajta kontaktust, függetlenül attól, milyen családi közegben ébredünk, milyen a hangulatunk, jobb lábbal keltünk-e fel, vagy ballal. Ám most gyorsan ki a fürdőszobából, nehogy ott ragadjunk, nehogy a mindennapok valóságánál kössünk ki mindjárt, ugyanis, mint Kosztolányi Dezső írja l928-ban (A színibírálatról): „Nemcsak az élet ad élményeket, hanem annak mása, a színház is. A visszhangra is lehet felelni.” És íme a folytatás: „Percy Lubbock, az angol kritikus most jelentetett meg egy pompás tanulmányt az alkotás csínjáról-bínjáról. Itt mindenekelőtt a kritika fortélyáról szól, és annak anyagáról, a könyvről. A könyv érzékelhető, térbeli jelenség, melynek van hosszúsága, szélessége, vastagsága. De mihelyt elolvassuk, és sorait beleágyaljuk emlékezetünkbe, a könyv időbelivé válik, nagy részét elfelejtjük, egy tétova, ködbemosódó benyomás marad utána, melyből csak itt-ott emelkedik ki egy-egy mozzanat, egy-egy arcél. Lehetetlen az egészet egyszerre birtokolnunk, mint a képzőművészeti kritikusnak, aki egy kép, egy szobor, egy épület elé áll, hogy hatni engedje magára őket. Az irodalmi kritikus egy árnyék után kapkod. Hasonló érzés fog el engem is, aki arra vállalkozom, hogy a színházi estékről adjak számot, arról a bonyolult tömegművészetről, melyben része van a költőnek, aki a darabot írta, a rendezőnek, aki a színpadra állította, a színésznek, aki az alakot testté váltja, a díszletfestőnek, aki a keretet megteremti, a világosítónak, az ügyelőnek, a súgónak, a kellékesnek, a szabónak, a kárpitosnak, az asztalosnak. Teljességre törekedni itten képtelenség. Aki ezt megkísérli, az előbb-utóbb merevvé és hézagossá lesz. Nyilván jobb a hangulat önkényét követni” – írja Kosztolányi, mindazonáltal nem felejti el hozzátenni, hogy a valaki által megálmodott, „de a koholt álomvilágba beleszól a valóság is”, és hogy színházi estéinek képéhez szervesen hozzá fog tartozni zártszékének recsegése és színlapjának csörgése is.

Elnézést kérek, hogy az illendőnél hosszabban idéztem az egykori budapesti színházak törzsvendégét, aki évtizedeken át hol nézőként, hol színibírálóként ült be az előadásokra, és nemcsak mint a teátrum szerelmese, hanem teoretikusa is, de úgy gondolom, hogy Kosztolányi - ha elhisszük is neki, hogy a színháznak, ennek a bonyolult tömegművészetnek egy-egy produktumát képtelenség megfogni a maga teljességében – valami olyasmit teremtett egy másik művészet, az írott szó művészetének rá jellemzően zseniális nyelvén színházi estéinek százaiból, kitekintve közben-közben Európára is, ami egészében a teljesség benyomását kelti az emberben. Egy lehetséges példa tehát számunkra, egy lehetséges, totális szemléletet kínáló egybevetési alap, melyben a drámaköltőtől kezdve az asztalosig mindenki megjelenik, akinek így vagy úgy köze van egy színházi előadás világra jöttéhez. Persze, nyúlhattam volna kortárs magyarországi, szlovák, cseh minták után is, idézhettem volna amerikai kritikusok, szakírók, publicisták köteteiből, akikben a szakmai-elméleti felkészültség mellett ugyancsak domináns elem a színház szeretete, mely nélkül nehéz, sőt lehetetlen ezt a hivatást művelni. A szakmai-elméleti felkészültség nélkül ugyanúgy. Hogy miért mégis Kosztolányi? Az iménti indoklásomat kiegészítve: mert ő a visszhangra, ami a színház, olyan érzékenyen tud felelni, oly fogékonysággal fedezi fel és érzékletesen festi le a legárnyaltabb, rejtőző részleteket is egyetlen szóval, hogy nem tudtam nem őt ideidézni erre a 21. századi találkozóra.

Innen nézve akár egyszerű is lehetne, azaz röviden elintézhető a válasz a kérdésre, hogy az elmúlt 50 év hivatásos szlovákiai magyar színjátszása milyen képet mutat a szlovákiai magyar sajtó tükrében. Olyat, amilyet egy, zömében amatőrökből és kezdőkből verbuválódott, majd fokozatosan fejlődő társulat adott egyrészt ideológiai béklyókban vergődve évtizedeken át, másrészt bevallottan népnevelői szándékoktól, messianisztikus nemzetiségi küldetéstudattól vezérelve, melyben központi szerepet vitt az anyanyelv ápolása-művelése, és mindenekelőtt ennek révén a magyar nemzeti azonosságtudat erősítése - hiszen magyarul szólni, színpadról, nyilvánosság előtt, beláthatjuk, nem keveset jelentett a hontalanság évei után, főként az ötvenes években. Felszabadulást, megváltást. Nem csoda, hogy a lelkesedés mámorában és más objektív körülmények következtében, az esztétikai szempontok jó ideig másodlagosak voltak vagy csak ritkán kerültek előtérbe

És a sajtó? Hasonló helyzetben volt, mint a színház. A történeti előzmények többé-kevésbé ismertek, tehát ezek részletezésétől szintén eltekintek, illetve annyit azonban mégis róluk, amit Tóth László írt A komáromi magyar színjátszás története alcímmel megjelent második kötetének Bevezetőjében: „...munkám során legfőképpen a sajtóra, elsősorban is arra a (cseh)szlovákiai magyar sajtóra, (színházi) publicisztikára támaszkodtam – természetesen a szlovák és a magyar(országi) sajtóvisszhang lehetőség és tájékozottságom szerinti figyelembevételével –, amely az l945-1948 utáni vert helyzetéből, szétziláltságából feltápászkodva a Magyar Területi Színházzal együtt tanulgatta a színházat”, majd zárójelben nyomban hozzáteszi a szerző, „Aligha lehet annál képtelenebb helyzetet elgondolni is, mint hogy egy - enyhén szólva is – meglehetősen gyér színházi ismeretekkel, szakképzettséggel és tájékozottsággal rendelkező színházon, társulaton még ennél is ingatagabb és hiányosabb ismeretek, szakképzettség és tájékozottság birtokában kérik számon első kritikusai mindazt, aminek maguk sincsenek a birtokában.”

Mindezek után, ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a negatív példák hajlamosak hagyománnyá válni, magyarán, hagyományozódnak, hogy a dilettantizmus természeténél fogva mindenkor a könnyebbik utat választja, mert mást nem tud, és tudatlanságát gyakran hozsannázással leplezi, különösen kisebbségi helyzetben, ami nem esztétikai kategória, és nem lehet értékmérő szempont, ugyanakkor a fejlődés törvényszerűségeiből következően bizonyos időközönként új életérzés, új szellemi és értékorientáció követel teret, tör utat magának, majd honosodik meg egyénben, válik csoport-, illetve nemzedékszervező és kreatív művészetteremtő, egyszersmind -értékelő erővé a legnehezebb körülmények között is, akkor válaszunkat zárhatnánk azzal a közhelyes minősítéssel, hogy a szlovákiai hivatásos színjátszás a mai napig vegyes képet mutat a szlovákiai magyar írott és elektronikus sajtóban. Persze ez így tulajdonképpen semmitmondó megállapítás. Nézzünk a kép mögé, de nem úgy, hogy következtetéseinkben minden mulasztást, hibát, eltévelyedést a pártállam ideológiai terrorjára, a parancsuralmi rendszerre, valamint a kisebbségi létből adódó nyavalyákra kenünk, bármennyire is beleszóltak színházaink szellemi-művészi mozgásterének alakulásába. Tudniillik, ha eszerint cselekednénk, fölmerülhetne a kérdés, hogy akkor az elmúlt ötven évben hogyan születhettek mégis remek előadások, melyekből emlékezetünk mindmáig őriz egy-egy mozzanatot, egy-egy arcélt, és vajon nem tagadnánk-e egyúttal, hogy a mindenkori hatalommal szemben, illetve ukázai ellenére is akadtak dramaturgok, rendezők, színészek, akik a művészetbe vetett hittel, elszántsággal, alkotó hozzáállásukkal, morális tartásukkal képesek voltak tágítani a lehetőségek körén, magas szintű esztétikai megformáltságban közvetíteni érzelmet, gondolatot. És még valami, ne meneküljünk bűneink elől azzal, hogy másra hárítjuk a felelősséget, ha lehetőségeinken alul teljesítettünk, ami valljuk be, nemegyszer megtörtént, a színházban is, a sajtóban is.

Kétségtelen tény, hogy lapjaink – az Új Szótól, a Fáklyától, az Új Ifjúságtól kezdve A Héten, az Irodalmi Szemlén, a Nőn át a Tábortűzig bezárólag, hogy a többit most ne soroljam – profiljuknak megfelelően mind foglalkoztak színházunkkal, illetve később mindkét hivatásos teátrumunkkal, a kritikák mellett különböző publicisztikai műfajokban is, úgymint riportokban, portrékban, jegyzetekben, reflexiókban, tárcákban, sőt egyik-másik lap ankétot, vitát is kezdeményezett a korszerűségről, a hogyan továbbról stb. A figyelem, az odafigyelés teljes hiányáról tehát nem beszélhetünk, annál inkább feltűnő a rendszertelenség, a következetlenség, a felületesség. Visszalapozva a szlovákiai magyar sajtó elmúlt ötven esztendejébe, beleértve a szlovák rádió, valamint a szlovák televízió nyolcvanháromban indult magyar adását, kevés médiumban találunk hosszabb időszakot, melyben átgondolt struktúrában rendszeresen helyet kapott a színház, a falai között zajló élet, színészi pálya alakulása, dramaturgiai munka, díszlet- és jelmeztervezői elképzelés, s mindaz az apróságnak tetsző, de egy jó produkcióhoz nélkülözhetetlenül fontos elem, amiről Kosztolányi ír. Ez különben szerkesztőfüggő feladat, és teljesíthető is, amennyiben a szerkesztőség vezetése nem gördít akadályokat a szándék megvalósítása elé. Most mondjam azt, hogy az annak idején irodalomcentrikusnak kikiáltott lapjaink szerkesztőségeiben soha nem volt annyi kreatív, színházszerető és -értő redaktor, kritikus, aki hosszabb távon elsősorban ennek a művészeti ágnak szentelte volna figyelmét, tehetségét? Vagy azt, hogy a meglévő szerkesztői erőknek szét kellett forgácsolódniuk, fel kellett aprózniuk magukat, hogy megpróbálják betömni a szlovákiai magyar kultúra falain tátongó réseket, és a színházra már nem jutott elég idejük? Ebben is, abban is van igazság. Tisztelegve egyúttal emléke előtt, hadd idézzem itt a fél kezemen megszámolható kivételt képező szerkesztő, újságíró, színikritikus közül nemrégiben elhunyt volt kollégámat, barátomat, Dusza Istvánt, aki haláláig, tehát több mint két évtizeden át rendíthetetlenül kitartván egyaránt a honi magyar hivatásos és amatőr színjátszás mellett, egyik nyilatkozatában azt mondta: „Amikor l98l-ben az Új Szóhoz kerültem, én lettem az egyetlen főállású szlovákiai magyar színikritikus. ...a színház az a kegyetlen műfaj, amit fenékkel kell tanulni. Sok rossz előadást is látni kell, hogy az ember a jóra, a kiemelkedőre ráismerjen. Aki ezt nem vállalja, abból sosem lesz kritikus.” Belőle az lett, valóban, jegyezhetem meg talán mások nevében is, arra meg pusztán szeretném felhívni a figyelmet, hogy az l992-ben megjelent Nézőtéri napló l981-1990 című könyvének lehetne folytatása, ha akadna valaki, aki egybegyűjtené Pista barátunk azóta megjelent színházi írásait, illetve válogatást készítene belőlük, és napvilágot láthatna egy újabb kötetben, vagy az egész újra együtt, tudniillik olyan forrásmunkát is jelentenek, melynek ismerete nélkül mindenki alaposan melléfoghat, aki akár művelődés- vagy színháztörténészként, netán majdani kritikusként a szlovákiai magyar színjátszáshoz nyúl. Egyébként meg, a kezdetekre gondolva, nagyon-nagyon messziről jutottunk el ahhoz a szemlélethez, eszményhez, kritikusi nyelvezethez, fogalomhasználathoz, mely nálunk ez idáig Dusza István színikritikusi és publicisztikai munkásságában jutott a legmagasabb szintre. Természetesen, nem volt egyedül a korszerűségért, a minőségért vívott harcával, harcában, akadt néhány társa korábban és vele azonos időben, csatázva más lapokban a provincializmus, a középszer, az aktuálpolitikai szempontok érvényesítése ellen. Akiket kritikusnak lehet nevezni. Mert sokan írtak olyan tollnokok is a színházról, akiket jobb helyeken elkergetnek eleve az újságírás közeléből, minthogy a magyar nyelvvel sem tudtak megbirkózni, nemhogy a bonyolult tömegművészettel, ugyanakkor kritikátlanul vállon veregettek mindenkit, rendezőt, színészt, dramaturgot, az egész színházat – csak mert magyarul szólt. Ami szintén nem szakmai szempont. Megtörtént a fordítottja is, sorjáztak az elmarasztaló jelzők, érv azonban egy sem mögöttük.

Magam is végigülvén jó néhány évad előadásait, be kell aztán vallanunk, számos esetben, és olykor attól is függően, hogy ki volt éppen az ügyeletes igazgató, művészeti vezető, dramaturg vagy a soros darab rendezője, egyfajta ellenzékként viselkedtünk a hatalmat ugyan külső kényszer hatására, ám mégiscsak kiszolgálni látszó színházzal szemben, természetesen az érted haragszom, nem ellened jelszó jegyében, és főként akkor, ha ez a politikai szolgaszerep csapnivaló darabok csapnivaló előadás-sorozatát szállította a színpadra. Szegény színészek, sokszor rajtuk is csattant az ostor, pedig épp elég bajuk volt szerepeikkel, hogy valami életet, valami színházat leheljenek beléjük, valami formát adjanak nekik. Feltételezem, ilyenkor kettős szorításban érezhette magát mind a komáromi, mind a kassai társulat, egyrészt a hatalom, másrészt a kritikusok részéről. Ebben a helyzetben láthatóan egyik társulat sem repesett az örömtől, tagjai gyakran az elkeseredés határáig jutottak, különösképpen, hogy fizetésük, amikor még az országot is sűrűn járták, a különböző kiegészítő díjakkal sem érte el például cseh vagy szlovák kollégáik fizetését, akik játék- és tévéfilmekben is sorozatban kapták a feladatokat, nekik meg, a kevés kivételtől eltekintve csak a rádió magyar adása kínált lehetőséget. Ez a se szerep, se megfelelő szereplési lehetőség, se kellő anyagi megbecsülés, valamint azok az áldatlan, a művészetteremtéshez méltatlan körülmények, melyek között sok falusi kultúrházban játszani kellett, hovatovább megalázó helyzetbe sodorták színészeinket, miközben kiút nem mutatkozott. Ilyenképpen nem csoda, hogy a rossz hangulat, a rossz közérzet akarva-akaratlanul befolyásolta az alkotómunkát, s természetszerűleg nyomot hagyott az előadásokon, pláne, ha realizálásuk a rendező számára sem jelentett kihívást. És ilyenképpen az sem csoda, illetve az áldatlan állapotok következménye, egyszersmind igazolása és kritikája, hogy már jóval a rendszerváltás előtt megkezdődött a fiatal tehetségek exodusa Magyarországra, illetve a Budapesten színészi diplomát szerzők magyarországi letelepedése. Bármennyire fájdalmas kimondani, a nyolcvanas években szlovákiai magyar színésznek lenni már nem jelentett rangot, legalábbis nem olyat, mint az ötvenes-hatvanas években, amikor például a távoli Királyhelmecen élő anyám úgy emlegette Ferenczy Annát, Cséfalvay Katót, Szentpétery Arankát, Tóth Lászlót, Bugár Bélát, mint a régi filmekben látott kedvenc magyar színésznőit, színészeit, Tolnay Kláriékat, Jávor Pálékat.

A sajtó nem menekült ezek elől a problémák elől, sőt – ha kellett, a főszerkesztő vagy a főszerkesztő-helyettes alakjában megjelenő cenzúrát kijátszva-cselezve – hangsúlyosan foglalkozott velük, ám azon túl, hogy elgondolkoztatott, felhívta rájuk a figyelmet, aligha adhatott mintát a megoldásra akárcsak egyetlen kérdésben is. Vagy ha igen, az illetékesekről mindig lepergett a szó. Mint ahogy hamvába halt az a vágyunk, kezdeményünk is, melynek például annak idején, amikor még tucatjával készültek évente Magyarországon tévéfilmek és tévéjátékok, a Veszprémi Tévétalálkozókon magam is hangot adtam: jelesül, hogy a magyar irodalom szlovákiai ágának egyik-másik regény- vagy novellaterméséből is képernyőre fogalmazhatnának Budapesten televíziós drámai alkotást. Manapság sincs erre sok esély, másra se. Szálfák dőltek ki vagy módosítottak pályát, s jómagam úgy látom, lehet, rosszul, soha még ilyen szegény nem volt színházunk hazai magyar kritikusokban, mint napjainkban, soha ilyen keveset nem foglalkozott sajtónk a drámaköltővel, a rendezővel, a színésszel, a díszlet- és jelmeztervezővel, a világosítóval, az asztalossal, a nézővel, a nézői igényekkel. Mert állítólag valami más kell itt, vagy itt is egy ideje ebben a televíziós kereskedelmi csatornáktól bűzlő-butuló világban. Kolumnás, kétkolumnás cikkek budapesti sztárokról, sztároknak kikiáltott ripacsokról, tehetségüket olcsó műsorokban jó pénzért áruló művészekről, az ő privát életükről, intimszférájukról, alsóneműikről, szexuális szokásaikról. És megy, csak megy utánuk, innen oda, a szlovákiai magyar újságíró, és hozza a szenzációt, ahelyett hogy Komárom és Kassa és a honi amatőr színházi műhelyek felé venné az irányt. Tényként említem csupán, mi annak idején hárman-négyen összeállva Miskolcig elmentünk egy Beke-rendezés után, Győrbe Dráfi Mátyás vendégjátékát látni, az erdélyi Harag György rendezését, Budapesten is. Mi ezeket hoztuk onnan - ide. Ismétlem, eszem ágában sincs rossz szülő módjára önmagunkkal példálózni, annál is kevésbé, mert mi sem tettünk meg a színházért mindent, amit megtehettünk volna. Ezért óhajtottam egy olyan előadást is ide, amelyben a színház beszél arról, hogy az ő tükrében mit mutat az elmúlt fél évszázad szlovákiai magyar sajtója.

„Mi a színpad? – kérdezi Kosztolányi. – Egy nyitott szoba, melynek három fala van. A negyediket ledöntötte a kíváncsiság. Ebbe a szobába nem kulcslyukon kukucskálunk be. A kíváncsiság oly hatalmas volt, hogy a kulcslyukat kézzel-körömmel kivájta, leszakította a zárat, bezúzta az ajtót, végül eltüntette a szoba negyedik falát is. Ami itt történik, az közügy.” Úgy legyen.

Elhangzott a Komáromi Jókai Színház megalakulásának 50. évfordulója alkalmából – A szlovákiai magyar hivatásos színjátszás fél évszázada címmel – rendezett szakmai találkozón 2002. április l3-án a jubiláló színházban.