Ilyen volt, ilyen lett

Úgy sejtem, az „összes versek” megjelenése az első kötet megjelenésének izgalmát és várakozásait idézi fel, már csak azért is, mert ahhoz hasonlóan új esélyeket és új lendületet adhat az életműnek. Különösen akkor, ha a könyv az „összes versek” mű?fajához illően reprezentatív ki?vitelű, kemény borítójú és kellően vaskos könyv-tárgy, azaz hangsúlyozottan a jövőnek készült, a kanonizálás, illetve az újrakanonizálás reményében. Tehát pontosan azért, hogy a kritikának is legyen egy újabb esélye az életmű helyének és értékeinek vizsgálatára.

De vajon szüksége van-e az ötvennégy éves, az utóbbi huszonhat évben tizenhat verseskötetet jegyző (igaz, ezek felét gyerekeknek szánó) Bettes Istvánnak efféle esélyekre? Vagy kérdezem inkább úgy: vajon azon az árfolyamon jegyzik ezt az életművet a kortárs magyar irodalom tőzsdéin, mint ahová a Kalligram Kiadó mint ennek az értékpiacnak az egyik meghatározó szereplője ezzel a valóban méltó kötettel beárazta? Vagy megint másként: vajon nem vagyok-e ünneprontó, ha megemlítem, hogy gyors közvélemény-kutatásom során tíz, amúgy tájékozottnak mondott irodalmárból nyolc némi zavarral nézett rám Bettes nevének és új kötetének említésekor. Hol dugultak el eddig a szerző és az őt megillető olvasók közti csatornák? Akárhogy is, akárhol is, az biztos, hogy erről a sokrétegű, sokszor kísérletező jellegű, mégis következetes, mély, de a játék mélységeit is megélő költészetről kicsit talán iskolásan, de a kezdetekig visszanézve kéne beszélnünk, sorban a harminc év csúcspontjairól, fordulatairól, válságairól és újrakezdéseiről.

De itt csak két eseményt említhetek meg.

Az egyik a síró-nevető bohóc szerepének autentikus léthelyzetté kiáltása. Egyáltalán: szereplehetőségnek mondása. Álarcnak a fekete humor, a szatirikus hang, az avantgárd gesztusok, a tekervényes szócsavarok előtt – hiszen ez volt Bettes István első két kötetének ajánlata egy érvényes és eredményes költészethez. Merthogy a fő kérdése szerencsére már akkor az volt, hogyan lehet porosodott lírai hatások, azaz pátosz, elérzékenyülés és kötelező formák nélküli verset írni. Úgy – szólt a válasz –, hogy maga a költőfigura csússzon át a harlequin-szerepbe, azaz veszítse el a ráterhelt küldetéstudatot, minden állítólagos felelősséget és hatalmat, és ezzel nyerje el személyes függetlenségét. Volt olyan kritikus, aki mindebben politikai gesztust látott, de ma mintha mindennek úgyszólván a morális vetülete volna érdekes: az attitűdöt, a gondolkodás- és magatartásmódot tükröző részletek – tehát nem a közösségi, hanem az individuális rétegek: hogy tudniillik hogyan lehet egy erre is szűk, arra is szűk világban berendezni egy élhető és hosszú távon is vállalható életet.

Ugyanezt mondja e költészet másik fontos problémája is, a nyelvé, konkrétan az anyanyelvé, amit Bettes újszerűen, ötletesen és óvatos távolságtartással tematizált már a kezdetektől. A határon túli magyar irodalmakban, különösen 1990 előtt, a nyelvvel kapcsolatos kultikus metaforák legtöbbször a közösséget összetartó tárgyiasságra utaltak, úgy is, mint szakrális, hagyományőrző és -átörökítő elemre: „Erős vár a nyelv” – hogy mást ne is idézzek. Bettes István válaszai viszont más irányból artikulálódnak. Először az egy régi nyelvállapotot felélesztő, ügyesen stilizált versei (Trans Scriptio az Rin. Sonboti Tewrök idökbül), aztán a kétnyelvűek (Szlovák–magyar haikuk), végül a latinul írt versek és versrészletek. Hoppá! A költő, aki el-elkerüli az élő, megművelésre váró magyar nyelvet? Aki alternatívákat keres és ajánl? Akinek a nyelv nem örökség, hanem esetlegesség? Ez azért, valljuk be, bátor, messze mutató, mélyen elgondolkodtató gesztus.

És még valami. Én magam még nem találkoztam olyan verseskötettel, amelyik a kötet részeiről megjelent korabeli kritikákat is tartalmazza, ezzel is segítve, és persze finoman egyirányúsítva e költészet elhelyezhetőségét a kortárs magyar kultúra tablóján. Mégis jó választásnak tartom ezt a megoldást, mert tudatosítja, hogy egy mű történetéhez nem csupán hozzátartozik az értelmezéstörténete, hanem voltaképp ez adja a mű egyetlen lehetséges történetét. Ha nincsenek értelmezések, a mű nem is létezik. Másrészt pedig izgalmas végigolvasni, mit várt el a kritika a nyolcvanas évek elején egy pályakezdő költőtől, hogyan próbálta tanítani, vagyis kioktatni, miként próbálta épp a ma erényeinek tekintett eredményeiről lebeszélni. Miként próbálta például az úgynevezett „csehszlovákiai magyar irodalom” kötelező té?máit és a témákhoz tapadt pózokat és beszédmódokat rá?eről?tetni. És persze azt is, hogyan tudta ezeket Bettes új és újabb ötletekkel elhárítani. Merthogy ebből érthetjük meg igazán, hogy egyáltalán nem magától értetődő út volt (akkor már inkább sőt!), amit Bettes István az elmúlt harminc évben bejárt.

(Bettes István: Égtengerúsztató. Kalligram, Pozsony, 2007, 464 oldal)