Időszerű kérdés: Élhetünk-e egy minarettel a szomszédságban?

A közvélemény túlnyomórészt a kereszténység és az iszlám közti ellentét következményeként fogja fel a terrortámadásokat, jóllehet azok soha sem keresztény jellegű célpont ellen irányultak. Megalapozhatja ezt a feltevést legalább elvben a két vallás tanítása és egymáshoz való viszonya?

Mindkét oldalon megjelenik a fundamentalizmus, amely a csoport „mi” érzését, összetartását csak az elhatárolás által képes erősíteni. A Kultúra Pápai Tanácsa éppen ezért a fundamentalizmusban látja az emberi kultúra egyik legnagyobb ellenségét. Elvileg egyébként mindkét vallás Isten irgalmát hirdeti.

Mégis úgy tűnik, hogy a terrorcsoportok Isten, Allah nevében folytatnak halált megvető elszántsággal harcot. A dzsihád valóban szent háborúra való felhívás, vallásos kötelesség, amely a Korán tanításából ered, vagy netán a Korán félreértelmezéséről van szó?

Valóban csupán úgy tánik. A dzsihádot éppúgy politikusok emlegetik, mint a keresztes háborút. A Koránból számtalan idézetet lehet találni a békevágyra, amint a Bibliában – főleg az Ószövetségben – sem hiányoznak a harcos buzdítások. Sem egyiket, sem másikat nem szabad a szövegösszefüggésből kiragadni: mit akart mondani a szerző kora olvasóinak?

Lehet, hogy a terroristák vallási indítékai mögött hatalmi, illetve politikai célok rejlenek? Mi ennek a magyarázata?

Nem lehet, hanem biztos. Persze az egyes akciók résztvevői nem biztos, hogy felmérik tettük politikai horderejét. Sokszor csupán a családjukon, klánjukon esett sérelmet akarják megtorolni. Ez a törzsi társadalomban erkölcsi kötelesség. Hosszú történelmi fejlődés gyümölcse a mai jogállam. Ezt épp a Biblia remekül szemlélteti. Milyen politikai okokról, illetve milyen célokról van szó? Mivel a terrorizmus sokrétű, a célok is sokfélék. Alapvetően két típust különböztetnék meg: az arrogáns Nyugat „megleckéztetését” szolgáló, „büntető” jellegűt, és a sokkal konkrétabb célokat szolgáló célzott akciókat, amelyek például egy politikai rivális – legyen az személy vagy csoport – kiiktatását, illetve megsemmisítését szolgálják. Jó lenne, persze a terrorizmust mint globális jelenséget kezelni, és az ETA vagy az IRA akcióit is egyenrangúan megítélni: hirtelen világossá válna, hogy nem a két vallás közötti párbajról van szó. Valójában politikai céljaikat másképp nem, vagy csak évtizedes szívós munka árán – de addigra ugye, halottak vagyunk mind? – megvalósítani képes csoportok sokszor nem látnak más eszközt, hogy egyáltalán problémaként lássa a nemzeti és nemzetközi közvélemény, azt, ami nekik fáj. Elgondolkoztató, hogy még a dél-tiroliak is csak robbantásokkal tudták megteremteni autonómiájuk politikai feltételeit.

Hogy viszonyul a terrortámadásokhoz, a dzsihád ilyetén értelmezéséhez általában az iszlám közvélemény?

Nincs egységes iszlám közvélemény. De tény, hogy nem csak az érdekelt Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban élő moszlimok ítélték el a szeptember 11-i esztelen tettet, hanem az iszlámok kormányok és tömegek is. Az Egyesült Államok ezt a rokonszenvet eljátszotta, mikor bevonult Irakba, mint ma már tudjuk, hazug állítások alapján.

Helyes-e a nyugat-európai államok válasza az iszlám erőszakra, nevezetesen a jogtalanságra még nagyobb jogtalansággal válaszoló bosszúállás?

A kérdés már tartalmazza a választ. Semmiféle jogtalanság nem orvosolhat egy másik jogtalanságot.

Az elmondottak talán kellőképpen cáfolják Huntington elméletét, miszerint civilizációk várható összecsapásáról van szó, de az előítélet és a konfrontáció szelleme már ez által is túl mély gyökeret vert az európai köztudatban? Milyen kiutat lát Ön ebből a helyzetből?

Törökország sorozatos megalázása az EU-csatlakozás kérdésében mutatja, hogy nem egészséges az európai közszellem. Szomorú, hogy német választási argumentum a hangulatkeltés a törökök ellen, és ráadásul egy magát kereszténydemokratának valló politikus esetében. Ehelyett elég lenne azt követelni a jelölttől, hogy biztosítsa a vallásszabadságot minden polgárának. Persze akkor mondjuk Angliában vagy Görögországban is meg kellene szüntetni az államvallást... Itt jegyzem meg, hogy a magyar külpolitika nagy esélye, hogy kiálljon a törökök ellen. Éppúgy nem felejtenék el nekünk, mint a horvátok sem felejtették el, amikor szolidárisak voltunk velük.

Elképzelhető-e a több millió mohamedán békés integrációja az európai társadalmakba? Feltételezhető-e a két civilizáció együttéléséhez megfelelő táptalajt teremteni képes demokratizálódásra hajlamos, nyitott értelmiségi réteg megléte mindkét oldalon?

Elképzelni sok mindent lehet. A paradox jelenleg az, hogy pont a laikus Franciaországban okoz ez a legtöbb gondot. Ezért is bátor lépés a magyar származású francia miniszter, Sárközy javaslata, hogy vezessék be az iszlám hittant az állami iskolákban. Különben XVI. Benedek is ezt javasolta Németországban.

Elég hatékonynak és kellő súlyúaknak bizonyulnak-e a nemzetközi fórumokon ez irányban tett lépések? Gondolok itt mindenekelőtt a neves tübingeni katolikus teológus, Hans Küng professzor által kidolgozott közös világethoszra. És mit tehetünk mi, európai keresztények és nem keresztények a kölcsönös kiengesztelődés és a közeledés érdekében?

Egyelőre nem elég hatékonyak. Különben nem biztos, hogy a Küng-féle próbálkozás a célravezető. Nem a legkisebb közös nevezőt kell keresni! Kölcsönösen el kell fogadnunk egymást teljességünkben, beleértve zivataros történelmünket is. A törököknek ne kelljen lemondani Nagy Szulejmánról, s persze Gül Babáról se, de nekünk se a hős egri nőkről, vagy a végvári vitézekről! Nem a múlt tagadása visz előre, hanem egyfelől az ima, ahogy azt II. János Pál Assisiben megmutatta nekünk, másfelől a kultúrák párbeszéde, amelyet, például a volt német szövetségi elnök, Johannes Rau szorgalmazott együttesen az iráni elnökkel: szemben Huntingtonnal és követőivel. (gyps)