Időjárási katasztrófák várhatók

Michal Kravčík: „A helyzet nagyon rossz, én azt szoktam mondani, hogy félúton vagyunk az összeomlás felé.”A szerző felvétele A nyári árvizek is igazolták az Önök korábbi figyelmezetéseit, hogy hovatovább szélsőségesebb meteorológiai kilengésekre kell számítanunk.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy olyan összefüggésekre sikerült fényt derítenünk, amelyeknek eddig a világon sehol nem szenteltek kellő figyelmet. Ehhez több száz évre visszamenőleg megvizsgáltuk a hazai hidrológiai adatokat, és olyan paradoxonokat fedeztünk fel, amelyek nagyban eltérnek a nyilvánosság előtt eddig bemutatott képtől. Bár a múlt században Szlovákiában általában csökkent a csapadék mennyisége, nyáron mégis több, szeptembertől viszont kevesebb a csapadék mint korábban, vagyis az olló egyre inkább kinyílik. Ugyanez érvényes a földrajzi tájegységekre is, a hegyekben nő a csapadék mennyisége, a síkságokon viszont csökken. Számszerűleg ez a következőképpen néz ki: Szlovákia átlagos évei csapadékmennyisége megközelítőleg 34,5 milliárd köbméter. Az éves csökkenés átlagosan 2 milliárd köbméter, viszont nyáron 1,5 milliárd köbméterrel több esik, szeptembertől 3,5 milliárddal kevesebb. Ehhez járul még, hogy egyre hosszabbak a száraz időszakok, amelyeket hirtelen nagy csapadékkal járó periódusok váltanak fel. A vízjárási adatok alapján azt is sikerült megállapítanunk, hogy Szlovákia kiszáradóban van. A folyamat legnagyobb paradoxona pedig az, hogy ez a folyamat okozza az egyes vízgyűjtőkben bekövetkező természeti katasztrófák megszaporodását.

Ez miként működik, illetve mi lehet a kiváltó oka?

Az előbb vázolt folyamatok miatt az úgynevezett kis hidrológiai ciklusban forgó víz mennyisége évente legalább egy százalékkal csökken. Ez az a folyamat, amikor a lehulló csapadék elpárolog, és a képződő felhőkből eső formájában újra viszszajut a felszínre. Szemben a nagy hidrológiai ciklussal, amikor a folyókon keresztül a tengerekbe jut. Nálunk elsősorban a kis hidrológiai ciklus sérül, és így következik be az előbb említett veszteség. Márpedig ha abból indulunk ki, hogy ez a folyamat valamikor a második világháború után kezdődött, akkor ez azt jelenti, hogy a kis ciklusból elvesztettük a vízmennyiség felét. Ez pedig azzal jár, hogy kevesebb víz jut a felszínre és az ökoszisztémáknak. De éppen úgy az atmoszférába is, amely emiatt ritkul, így a felszín is gyorsabban melegszik fel, és szerintünk ez tekinthető a felmelegedésnek nevezett jelenség legfőbb kiváltó okának. Márpedig ha arra gondolunk, hogy ezek a folyamatok globális méretekben is folynak, akkor például a kis hidrológiai ciklus egyszázalékos vízvesztése éves szinten 1800 milliárd köbméter víznek felel meg. Az ENSZ prognózisa szerint 2025-re hárommilliárd ember él olyan régiókban, ahol nem lesz víz. Én ezt az Egyesült Államokban történtek alapján a természet elleni terrornak nevezném, amelyet, sajnos, az emberi civilizáció váltott ki.

Kiváltott már ez az elmélet vitát szakmai berkekben?

Ezt az elméletet a Víz a harmadik évezredben című könyvünkben publikáltuk, majd pedig júliusban a Víz az embereknek és a természetnek című, kanadai nemzetközi konferencián mutattam be. Komoly érdeklődést váltott ki, így legközelebb októberben egy bécsi, majd pedig decemberben egy bonni tanácskozáson adom elő.

Milyen következményei lehetnek a kedvezőtlen folyamatnak?

Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a kiszáradás következtében a víz századunk egyik stratégiai nyersanyagává lép elő. Elég csak arra gondolnunk, hogy az arab– izraeli konfliktusban a Golán-fennsíkért éppen a vízkészletek miatt folyik a küzdelem. Nálunk egyelőre ez nem jelent ennyire éles konfliktust. Azt viszont látni kell, hogy néhány nemzetközi korporáció már keményen lobbizik a víztörvény olyan értelmű módosítása érdekében, hogy a vízkészleteket is privatizálhassák.

Mennyire reális ennek a veszélye?

A víztörvényről már tíz éve folyik a vita. Véleményünk szerint ezt a maitól teljesen eltérő alapokra kellene helyezni: a lakosoktól kiindulva a községeken keresztül eljutva egészen az államig. Emellett pedig szakítani kellene azzal a gyakorlattal, hogy csak a szabad szemmel látható vizet védjük; törődni kell az atmoszférában és a talaj pórusaiban lejátszódó folyamatokkal is, amelyeknek alapvető szerepük van a kiszáradás jelenségének kiváltásában.

Ez a kép nem túl kedvező jövőképet tár elénk. Hol tartunk valójában, mennyi az esélyünk a folyamat visszafordítására?

A helyzet nagyon rossz, én azt szoktam mondani, hogy félúton vagyunk az összeomlás felé. Az elkövetkező évtizedek során ez katasztrofális jelenségek formájában nyilvánul majd meg. Véleményem szerint azonban még ebben az évtizedben lehetne esélyünk az általános kiszáradás visszafordítására. Központi intézkedésekkel lehetne megindítani, de erre valószínűleg nem lesz meg a politikai akarat, így számunkra nem marad más, mint megpróbálkozni mindezt alulról kezdeményezni. Ez egyébként nem esélytelen gondolat, hiszen tulajdonképpen arról van szó, hogy tízéves távlatban minden egyes hazai lakosnak 250 köbméter víz visszatartásának feltételeit kellene megteremtenie. Ez nem hihetetlen mennyiség, és bulldózerekre sincs hozzá szükség. Hagyományos közösségfejlesztő programokkal is el lehetne érni, s ráadásul egy sor munkahelyet is teremtene a kevésbé képzett munkanélküliek számára. Szlovákia ilyen szempontból modellország lehetne, és a mintaprogramokra jelentős külföldi forrásokat szerezhetnénk, akár két-háromszázezer embernek is munkát biztosítva így. Egy ilyen méretű akcióhoz azonban minisztériumi szintű közreműködésre lenne szükség, de ezt egyelőre nem sikerült elérnünk.