Identitásháló – hálózati identitás

A globalizáció szálláscsinálója pedig – és ezt is fújja már mindenki Óperenciás tengeren innen és túl – a fogyasztói társadalom: az a társadalmi formáció, amelyre, mint tudjuk, a mértéktelen és kritikátlan fogyasztás a jellemző. Kérdés persze, hogy a mindenkori lehetőségekhez viszonyítva egyáltalán volt-e, lehetett-e valaha a fogyasztás minden téren mértékletes és igényes? Annyi biztos, a történelmi közelmúlt emberének életkörülményei – legalábbis a külsőségek tekintetében – az indusztrializmusra épülő társadalmi berendezkedés és a technikai forradalom kezdetei óta (történelmi léptékben tehát egy szempillantás alatt) nagyságrendekkel javultak, és csupán ennek köszönhetően lehetséges, hogy a fogyasztói társadalmak polgára ma már a megvásárolható javak mindegyikéből tényleges szükségleteinek többszörösét fogyasztja (kivéve talán a „magaskultúrát” – habár könnyen lehet, hogy a nevezett embertípus ez irányú szükséglete a realizált hochkultur-fogyasztásnak csupán töredékét képezi).

Korunk embere természetszerűleg információból is a szükséges többszörösét igényli és kapja (vagy fordítva, hiszen nem tudni, az igény volt-e előbb vagy a tukmálás). Ezen utóbbi ténynek legjellemzőbb kortünetté emel(ked)ése révén született meg egy, az igencsak pejoratív értelmű „fogyasztói társadalom” helyébe lépő, szalonképesebb fogalom: az információs társadalom.

Az információs társadalom embere jottányival sem fogyaszt kevesebbet, mint a fogyasztói társadalom embere. Legfeljebb az elfogyasztott fogások mennyisége közötti arányok változtak. Az sem úgy, hogy valamiből kevesebb lett. Csupáncsak arról van szó, hogy valami megint megszaporodott. Konkrétan az információ. Jobban mondva tehát nem is valamiből lett egyszeriben sokszorta több, nem is annyira a világ lett sokfélébb, érdekesebb és bonyolultabb, hanem pusztán a már korábban is létező, kisebb-nagyobb modulációkkal folyamatosan történülő dolgokról és eseményekről szóló híradásokból nőtt meg tetemes mértékben a kínálat. No meg a bemutatott, egymásmellé helyezve a tendencia képzetét keltő valóságepizódokon élősködő – ezekre támaszkodó és/vagy hitelüket, illetve akár puszta létjogosultságukat megkérdőjelező – elméletekből és ideológiákból.

Az információs társadalom emberére rázúduló friss hírek legnagyobb része olyan eseményekről szól, amelyek még a fogyasztói társadalom hajnalán is csak a nagyvilág történéseinek illusztrációiként szolgáltak, amolyan kis színesekként lettek rátelepítve a köztudatra vagy csupán lokális jelentőséggel bírtak. Ma már a média a naprakész teljesség bemutatására tör (vagy legalábbis ezt a képzetet igyekszik kelteni), s ennek következményeként ugyanabból a közszolgálati hírműsorból nem csak a tegnapi ecuadori autóbusz-szerencsétlenségről meg Michael Jackson soros orrműtétjéről szerezhetünk tudomást, hanem a délelőtti pusztaröcsögei harangszentelésről is. Számtalan egyéb mellett például kismillió globalizációellenes tanulmány és kiáltvány, újságcikk, tévé- és rádióriport, illetve kerekasztal-konferencia is gazdagítja a különben is rendkívüli mértékben túlzsúfolt hírpiac kínálatát. Úgy vélem, utóbbi textusokból és „virtuáliákból” is jóval többet fogyasztunk a kelleténél.

Az információs társadalom embere persze nem képes több információt feldolgozni, mint például a klasszikus fogyasztói társadalom embere. ĺgy hát valójában nem is fogyaszt el mindent, amit megszerez. Célja – ősi reflex ez – sokkal inkább a birtoklás, mint a fogyasztás. Pláne nem az igazán elmélyült feldolgozás. Különben is, valószínűleg sejti, hogy a hírhalmaz, amit eljuttatnak hozzá, szociográfiai értelemben nem föltétlenül reprezentatív minta, s még az is könnyen megeshet – gondolja az áttekinthetetlen bőség keltette zavarában –, hogy tudatos manipuláció. Hát igen, a világkép-módosulások leghevesebb etapjai könnyen melegágyaivá válhatnak az összeesküvés-mítoszok kialakulásának. Különösen, ha néhány nagy nézettségű médium is készséggel segít felverni a dunyhát. Bizony, a legeslegújabb korban az üldözési mánia terjesztéséért is a médiumokat terheli a legnagyobb felelősség. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a globalizációval kapcsolatos összeesküvés-mítoszok is globalizáltak. Ma, a földönkívüliekkel fenntartott titkos kapcsolatokról szóló science fiction-legendák korában már pipabagót sem ér az a konspiráció, amely legalábbis nem világméretű.

Az utóbbi években, az Internet nagyarányú térnyerésével az információs társadalom építése új szakaszába lépett. Olybá tűnik, a kvantitás lassacskán kvalitásba csap át. Végül is a hagyományos tömegtájékoztatási eszközök (még az elektronikus médiumok is) mindeddig csupán a terjedelem vagy a műsoridő által megszabott mennyiségben és ilyen-olyan értékrendek és ideológiák vezérfonalára aggatva, tehát az olvasó, hallgató és néző befolyásolására törekedve sorjáztatták az információt, s igaz ugyan, hogy a hírforrás megválasztásának szabadsága elvben adott volt, ámde a hozzáférhető médiumok száma még a műholdas műsorszórás elterjedését követően is viszonylag korlátozott keretek között mozgott. Ezzel szemben, aki a világhálón szörfölve tájékozódik, szinte a korlátlan szabadsággal szembesül. Már-már áttekinthetetlenül sok hírforrás között válogathat, ráadásul nem kényszerül a rafinált dramaturgiák szerint összeállított hírblokkokat végignézni, hogy a számára érdekes információkat kicsemegézze. Ha a természeti katasztrófák érdeklik, rákattint a katasztrófákra, ha Michael Jackson, akkor rákattint a popsztár pisze nózijára, ha pedig harangszentelés, nos, akkor is tudja, hova kattintson. Nem kattan rá akármire.

Az internetezőt kevésbé fenyegeti az önálló véleményformálás készségének elvesztése. Nem mintha ebben a fene nagy szabadságban senki sem szeretné behálózni. Bizony, hogy be szeretné! A világháló sem szól másról – mint ahogy a hajdani meghitt fonóbeli beszélgetések sem szóltak. Az emberi kommunikáció valószínűleg az ősidőktől fogva a különböző csoportidentitások zsibvására. Tukmálás. Adok-veszek. Kereslet és kínálat. Tartozni akarás és verbuválás, távolságtartás és kirekesztés. Öntudatlanul is ezek rejlenek a szavak és a modorok mögött. Ebből az aspektusból szemlélve az ideológiák, de még az úgynevezett eszmerendszerek és világnézetek is csupán a befolyás kiterjesztésének, a behálózásnak (ha pedig ez nem jár sikerrel, az elutasításnak) az eszközei. Jellegéből adódóan még a legtényszerűbb tájékoztatás és ismeretátadás is magában foglalja az azonosulásra való késztetés kódjait, hiszen a megismerni oly hőn óhajtott valóság csak konkrét interpretációk segítségével képes megképződni az emberi tudatban. Ezen az interpretációktól lármás piacon – ahol a szabad szellemek, érzékek és lelkek fölötti befolyás elnyeréséért a legkülönfélébb típusú hierarchiák folytatnak veszett konkurenciaharcot, az egyén pedig, mielőtt választ, az egyes hierarchiákon belül remélhető pozíciójára alkudozik –, itt, ebben a bőséges bazári kínálatban semmi sem kapható árukapcsolás nélkül. Meg akarod tudni, mi történt? Jól van, megkapod hatásos snittekkel díszített, sugallatoktól terhes textusokba csomagolva. A valóságot keresed, de az igazságot kapod. Mindig csak az egyik, s persze az egyetlen valódi igazságot illusztráló valóságot.

Igen ám, csakhogy az Internet jócskán belekavart a mindeddig jól elrendezettnek vélt és változtathatatlannak tűnő viszonyokba. Ha ugyanis a piac akkora és oly zsúfolt, hogy a kidobott hálók egymásba gabalyodnak, és a cégéreken groteszk absztrakciókká mosódnak össze a fennkölt és delejező hatású simulacrumok, a kóstolgatás közben van esélyed folytonosan kicsúszni a konkrét érdekeltségek befolyása alól, vizes kutyaként lerázni magadról a rád csimpaszkodott primér hatásokat, miközben az ekként szerzett tapasztalatok révén – ha a részletek nem is – az egész helyzet képe valamiképp mégis kezd majd kitisztulni előtted. Ha pedig a világhálón ugrándozva jutottál el egy lehetséges kvinteszszencia érzékeléséig, valójában a csoportidentitásokról alkotott általános képed is újrafogalmazódott. Eközben pedig óhatatlanul magad is szert tettél egy új identitásra. (Ki tudja, hányadikra a sorban.) Nevezzük ezt az újonnan szerzett azonosságtudatot hálózati identitásnak.

És itt jön képbe az irodalom. A szép-. De nyugodtan fogalmazhatunk ennél tágasabban is: a művészetek, en bloc. (De különösen az esszé.) Az artisztikus gondolkodásmód ugyanis legalább annyira plurális, mint a Világháló gerjesztette világlátás. A művész mélytudatában ugyanúgy temérdek kulturális háttéranyag hemzseg, mint a neten szörfölő szeme előtt; ezek kontramanipulációja révén képződik meg a tudatban az a reprezentatív minta, amely aztán bizonyos áttételekkel komoly kihatással van a világlátására – annak logikus rendszere (persze korántsem megfellebbezhetetlen volta és egyetemes érvénye) nélkül pedig a legegyszerűbb metafora megalkotása is lehetetlen. (Nélkülözhetetlen ugyanis valamiféle vezérfonal, de ennek az eredetiség mián saját gyártmánynak kell lennie.) Egyszóval a művészi gondolkodás, illetve az eredetiségre törekvő alkotó – ellentétben például a tudományos élet szereplőinek jó átlagával – nem tűr dogmákat, sem evidenciákká merevedett sarkigazságokat. A Világháló nyújtotta lehetőségek, illetve a Hálónak a nézőpontok közötti száguldozásra való késztetése ugyanúgy a dolgok paralel látásának a bölcsességét (értsd: ezen bölcsesség könnyebb elérhetőségének lehetőségét) nyújtja. A Világháló tehát (elvben, de jó esélylyel) melegágya lehet a művészetek megújulásának. Szerény véleményem szerint a művészi irodalom is jócskán profitálhat ebből a lehetőségből. Ma még nem profitál eleget. Sőt, kicsinkét még retteg is tőle. Ezt az idegenkedést kelletik majd sürgősen feloldani. (Már csak az elcsatolt nemzetrészek nemzeti identitása megőrzésének segítése végett is.) De lássuk előbb, hogy állunk a nemzeti identitással. És ennek tudatával.

A nemzet kulturális alakzat. Van-e, ki nem így gondolja?! Ha igen, akkor felmerül a kérdés: a faji vagy a politikai nemzet eszménye lebeg-e lelki szemei előtt?! Merthogy más variáns az utóbbi időben nincs forgalomban. Ráadásul a nemzetnek mind a faji, mind a politikai meghatározása elfogadhatatlan szűkítést jelent. Különösen a határokon túlról szemlélve. Semmi kétség: az esetleges dilemmából még mindig a nemzet kulturális alakzatként való felfogásával jövünk ki a legjobban. (És a legtöbben.)

A kultúrák mezsgyéi azonban összemosódnak. Nem lehetséges precíz határokat húzni. (Különösen a határokon túl.) Kigyomlálni, marharépaként egyelni, mesterségesen beavatkozni pedig nemcsak hogy vétek, nemcsak hogy a szellem szabadsága ellen elkövetett barbár merénylet, hanem gyermekded, a kultúra lényegi jellegzetességeinek mély meg nem értéséről tanúskodó, eleve sikertelenségre ítélt próbálkozás.

No de miként lehet fenntartások, lábjegyzetek, sajátlagos személyes viszonyt kifejezni hivatott jelzők nélkül maradéktalanul azonosulni egy ilyen rendkívül változékony, instabil, elemi tektonikus erők uralta talajra épült, már-már légvárnak tűnő valamivel, mint a kulturális nemzet? (Hiszen ettől már csak a faji alapon meghatározott nemzetkép áll bizonytalanabb lábakon!)

Itt van, ugye, közös nevezőnek a nyelv. A nyelv és az irodalom. Ez komoly érvnek tűnik, ám mielőtt „heurékát” kiáltanánk, meg kell hogy mondjam, odaátról szemlélve ennek is megvannak a maga szépséghibái. A nemzeti irodalom elképesztően széles rétegek számára egy csipetnyivel sem jelent többet romantikus politikai jelszónál; erre kár is szót vesztegetni. Maga a nyelv pedig egyrészt korántsem minden magát magyarnak valló személy esetben anyanyelv, másrészt pedig – részben éppen az irodalmi műveltség siralmas állapotai miatt – anyanyelvi státusszal bírva is lepusztult állapotban leledzik és/vagy ma már az anyaországi nyelvváltozatokkal összevetve jelentős eltéréseket mutat, és e ténnyel való szembesülés sokak esetében inkább okoz hajszálrepedéseket a „nyelvében él a nemzet” elvére épülő nemzeti azonosságtudaton, mintsem hogy az evidens együvétartozás érzését erősítené.

Habár igaz, nincs az megírva sehol, hogy a nemzeti összetartozás érzésének ennyire elementárisnak, ilyen egy tömbből faragottnak kell lennie. Mért nem jó az, ha ezt az érzést mindenki a maga módján éli meg? Úgy tapasztalom, hogy ha az anyaországból átsugárzó elvárások nem zavarják meg a többkultúrájú közeg bonyolult összefüggéseinek érzékeny egyensúlyát, nyelvi peremvidékeken élő nemzettársaink nagy-nagy többségének a nemzeti azonosulás kérdése vagy semmilyen gondot nem okoz, vagy ez a kívülről nézvést olykor súlyos gondnak tetsző dilemma egyszerűen nem is jelent kérdést.

Ne feledjük, a nemzeti azonosságtudat csupán egyetlen az információs társadalom emberének számos, rangsorolhatatlan identitása közül. Az identitások hálója át- meg átszövi érzelmeinket és tudatunk különböző szintjeit. Pluralitásra késztető kulturális térben élünk, és éles szavakkal ágálunk a globalizmus homogenizáló tendenciái ellen, ne akarjuk hát azt sem, hogy a nemzet és a nemzeti érzés egynemű legyen. A hálózati identitás identitásaink hálójának sűrűsödésében érdekelt. A szálak egymásba fonódnak, és nem zavarják egymást. ĺgy, együtt képezik a huszonegyedik század emberének, a korszak bel- és külhoni magyarjainak tarka szellemi szövedékét. Nekünk, akik sok egyéb mellett a magyar szépliteratúra művelőinek azonosságtudatával is büszkélkedhetünk, nem lehet többre igényünk, mint hogy nyelvünkkel precízen megsodort fonalunkat e folytonosan készülő, sohasem végérvényes, zászlókká és transzparensekké fel nem szabható kelmébe mindenkor beleszőve láthassuk.