Hurrá, újra itt az iskola?

Nemcsak az új tanév kezdődik el évről évre, hanem a kérdés is föl-fölmerül, hogy melyik szülő járt el helyesebben: aki az iskolát, a tanulást is szóba hozta a vakációban, vagy aki meg sem említette?Nem hiszek az általánosítható receptekben. A gyermeknevelés, a párkapcsolat vagy akár a pszichológia úgynevezett tuti tippjeiben. Viszont minden szülő ismeri a gyermekét, és így rájön, mivel segíti őt a legjobban. Persze, a hosszú nyári szünet főként arra való, hogy a diákság engedje ki a gőzt, lazítson az egész tanév kötelező feladataiba és számtalan szakkörbe strukturált hétköznapjai után. Ezért a szünidők időszaka a felnőttek és a gyerekek kapcsolatáról, a vakációzó diákság egyéni fantáziájáról szól. Arról, hogy sem az elemistának, sem a kamasznak nincs ugyan reggeltől estig minden perce beprogramozva, de elsősorban őrajta múlik, szabadon és értelmesen tudja/tudta-e eltölteni a nap huszonnégy óráját. Ebbe akár több alkalommal is belefér az iskoláról, a tanulásról szóló családi beszélgetés. A most második osztályba lépő gyerek emlékezetében pedig tanácsos játékosan ébren tartani az elsőben már megtanult betűket. A gyerekekben mikor és miért válthat ki aggodalmat, szorongást, hogy újra kezdődik az iskola?Ha az előző iskolaév nem volt számára jó élmény, és azt valamiben sikertelenségként élte meg. Gyakoriak lehetnek a vakáció végén fellépő iskolaszorongásos fóbiák is. Első hallásra talán meglepő, de még egy sportgimnázium növendékében is feltörhet az ilyesmi, aki szeptember küszöbén esetleg azért szorong, hogy a tőle elvárt nívón tud-e majd megfelelni a teljesítményorientált edzéseken... Vagy az olyan tanulók esetében, akikről mindenki csak azt állítja, hogy ők semmiben sem jók – ahelyett, hogy a szülő, esetleg a tanító észrevenné a benne rejlő rajztehetséget netán a drámapedagógiailag kiaknázható adottságokat. Miért gondolják a felnőttek, hogy a gyerekeknek öröm iskolába járni?Számos szülő otthon kijelenti: én sem szeretek munkába járni, mégis kibírom, édes fiam, te is bírd ki az iskolát! Ez a „buzdítás” nem azt segíti, hogy a gyerek nap mint nap valóban jól érezze magát az iskolában. Ellenkezőleg, kialakulhat benne a félsz, hogy az iskola valami elkerülhetetlen mumus. Éppen ennek feloldását könnyítené az iskolarendszer mielőbbi korszerűsödése. Hogy a tankönyv és az ott leírtak mellé szélesebb körben jusson szerephez a vizualitás, a média, a számítógép, újabban a táblagép. Mert ha a szülő is kedveszegetten, muszájból végzi a munkáját, és a pedagógus sem tud lépést tartva a fejlődéssel megújulni, akkor a diák számára az iskola – a szülők elvárásaival szemben – könnyen válhat puszta nyűggé. A szakpszichológus milyennek látja a mai gyerekeket?Egyrészt sokkal nyitottabb, befogadóbb a világuk, mint a szüleik nemzedékéé; másrészt viszont kissé elveszettnek érzem őket. Mintha a gondolkodásuk stílusát, információfelvételük módját tekintve az idősebbek körében kevés megértésre találnának. A szaktanácsadót is sokan a szüleikhez, a tanítóikhoz fűződő kapcsolati gondjaikkal keresik föl. Gondolom, a pedagógusok és diákjaik kapcsolati rendszerének tapasztalatai – egy-egy új tanév küszöbén – akár kiemelt figyelmet is érdemelhetnek!Újabban a pszichológiai és pedagógiai szaktanácsadó központok egy, az osztályklímát vizsgáló és országosan több helyütt már alkalmazott felmérésben érdekeltek. Ez a kutatás pont arra kíváncsi, hogy részint önmagában miképpen működik, részint pedig az ott oktató tanárokkal hogyan tud együttműködni az elemzés alá vont osztályközösség, mennyire élénk és hatékony ott a tanulási kedv, illetve mindebben mennyire segítőkészek a szülők. Elvégzett tesztjeinkből kiderült, hogy sok esetben a pedagógusok merev és módszereikben elavult hozzáállása az, ami nem ösztönzi kellőképpen tanítványaikat az eredményesebb, sikeresebb tanulásra. A most felnövekvő generáció ugyanis a tanulásnak már egy szabadabb stílusát igényli. Hogy készen kapott ismeretanyag-csomagok helyett ő tudjon felfedezni és rájönni bizonyos dolgokra, számára új tudásra. Sajnos, a pedagógusok egy része egyelőre szigorúan ragaszkodik korábban bevált tanítási szokásaihoz, tanítási óráin nemigen támaszkodik a gyerekek önálló gondolkodására, kreativitására. Ebből könnyen feszültség adódik tanár és tanuló között, ami akár diákrebellióvá is fokozódhat. Ugyanakkor az szintén igaz, hogy számos esetben még a nyugdíjkorhoz közeledő pedagógusok soraiban is vannak olyanok, akikben megvan a megújulási képesség. Ezért annyira fontos, hogy tanító és diákjai a kötelező tananyagon kívül is őszintén tudjanak beszélgetni egymással. Egyáltalában jó manapság gyereknek lenni? Vagy éppenséggel szülőnek, netán pedagógusnak? Ebben a felgyorsult, zaklatott, bizniszorientált, lökdösődő világban?!A világ folyását én is így látom, mégis azt gondolom, hogy ma is jó gyereknek lenni. Kellemes látni, ahogy belefeledkeznek a saját világukba, és körülbelül tízéves korig még a legkedvezőtlenebb körülmények között is megtartják a környezetük negatívumait kiszűrő misztikus-mágikus képzeletvilágukat. Igenlőek tudnak maradni a világgal szemben, megőrizve benső énjük értékeit, kincseit. És a kamaszkorban?Rájuk utalva említettem az egyfajta elveszettséget. Felnőttekként abban tudnánk őket segíteni, ha napjaink hajszolt világában egy-egy baráti öleléssel, érdeklődő szóval találnánk utat hozzájuk, még mielőtt kitör belőlük az agresszió. A pedagógusok gyakran panaszkodnak a tanulók erőszakosságára, sőt, a megütött tanerő sem ritkaság már napjainkban! Ez vajon miből ered, főképpen azonban miként megelőzendő?Tagadhatatlan, hogy a most felnövekvő nemzedékben valamilyen énesség, magabiztosság, én irányítok érzet él. Ezt a felnőttek egyelőre csak ritkábban vagy egyáltalában nem tudják kezelni. Mondhatjuk ugyan, hogy ez a gyerek egyénisége, meg hogy csak azért is agresszív, de az okokat keresve érdemes lenne mindig a dolgok mélyére pillantani. Hogy kiskorában mennyit üldögélt magányosan a tévé előtt; rendszeresen odaültünk-e mellé, nehogy egyedül maradjon a kérdéseivel, észrevettük-e a benne raktározódó energiák és az események pörgésének feszültségét? Márpedig mindez ott sokasodik bennük; később pedig elég egy szikra – például a pedagógusnak egy olyan mondata vagy gesztusa, amit a diák képtelen kezelni –, hogy megfeledkezve önmagukról hirtelen odavágjanak a tanárnak. Természetesen ezek már kirívó esetek, de a tévé vagy a számítógépes játékok előtt órákon át magára hagyott gyerekekben bizonyíthatóan halmozódik az agresszió. A gyerekek, akár már az óvodáskortól, hogyan viselik a hétköznapok gyakorlatában azt, amit az egyre inkább táguló szociális olló jelent?Az alapvető kérdés, hogy számukra ez mikor válik nyilvánvalóvá. Bár ebben a tekintetben is sok múlik a szülőkön. Például hitelesen tudják-e elmagyarázni, hogy „bicajon” szintén éppen olyan vagy talán még nagyobb élmény is lehet naponta iskolába járni, mint egy csodaautó gyerekülésének unott „kalodájában”. Persze, ha már otthon elkezdődik az a „nevelés”, hogy kezet se adj a koszos és rossz roma gyereknek, akkor ez rögtön a lenéző megkülönböztetés egyik forrása. A szerény(ebb) körülmények között élő, mondjuk a cipőt csak a kínainál vásárló gyerekekben ebből fakadnak a különféle szorongások, önértékelési gondok, ebből ered a szociális hátrányok feszengő tudatosítása, később akár a kisebbségi érzés. Ez utóbbiak megelőzése a szülő vagy inkább a pedagógus dolga?Mind a szülőnek, mind a pedagógusnak az érintett gyerekek önértékelésével kell foglalkoznia. Rávezetni, hogy módosabb iskolatársainál ő például miben tehetségesebb, ügyesebb – és akkor kiegyenlítőd(het)nek benne a szegényebb családi környezet okozta gátlások. Sajnos, Szlovákiában még nem alkotják az iskolai tanmenet részét a például Magyarországon már sikeresen alkalmazott és a szociális különbségeket személyes tapasztalatként is látott érzékenyítő játékok és programok. Napi szaktanácsadói praxisában miként észleli: mostanában több a konfliktus szülő és iskola között, mint régebben?Általában igen. A mai rohanó világban ugyanis a szülők gyakran azt hiszik, hogy a nevelés felelőssége javarészt az iskoláé, és ha a gyerekkel baj van, akkor – áthárítva a felelősséget – ezt a tanítókon kérik számon. Ez az a bizonyos csomagmegőrző effektus, amikor a mama-papa azt hiszi, neki egész héten nem kell foglalkoznia a gyerekkel, csak reggel beadja az iskolába, délután négykor hazahozza; vacsoráig a kisebb odaül a tévé elé, a nagyobb elfoglalja önmagát, és minden rendben. Sokan megfeledkeznek arról, hogy a tanév során adódó problémákon mindig az iskola és a szülő együttműködésével lehet úrrá lenni. A szaktanácsadó központokban is nemegyszer megtörténik, hogy behozzák a gyereket és megkérdezik: hányra jöjjenek vissza érte. Arról mintha megfeledkeznének, hogy a problémás csemetéiket képtelenség egyik óráról a másikra „megszerelni”, ráadásul előbb a szülőket kell nyíltan beszélgetve megismerni. A gyerek csupán tünethordozó, mert valószínűleg a nevelésben csúszott el valami, annak korrigálására elsősorban a felnőtteknek kell időt meg akaratot invesztálni. Kemény igyekezettel helyrehozni a félresiklott kapcsolatrendszert. Noha a poroszos nevelési stílus sem az egyetlen üdvözítő rendszer, viszont a „nádpálca” másik végét tekintve talán a szigor hiányának is része van abban, hogy tanévről tanévre sok nem éppen örömteli s megnyugtató dolgot hallani az iskolák háza tájáról...Én sem gondolom, hogy a határtalanság és a mindent szabad célravezető nevelési módszer. Mint ahogy abban sem hiszek, hogy jó nevelési eszköz, ha ütök. A középutat keresve ezért mind a kisebb, mind a nagyobb gyerekeknek szükségük van az okosan kijelölt, lehetőleg kölcsönös beszélgetések során megszabott s azokat következetesen betartott korlátokra. Ehhez megvan bennük az empátia, hiszen az ekkor és eddig egyezségek velük közösen születtek. És így a felnőttek irányító szerepét sem daccal élik meg, hanem ellenkezőleg, támaszként fogják föl. Mit tanácsolna azoknak a szülőknek, akik a tanév közeledtével észreveszik: gyermekük gyomrában görcs, torkában gombóc van?Varázsszerű görcsoldó tanács nincs. Viszont ki-ki próbálja meg a szorongás okát felfedni. Ha az előmenetellel, a tanulással van gond, az megoldható biztatással, adott esetben magántanárral. Ha nyilvánvaló az iskolafóbia, akkor okos döntés pszichológus segítségét kérni. A legfontosabb azonban, hogy beszélgessen a család. Arról, hogy közösen hogyan tudnának kilábalni a kellemetlen helyzetből. Hogy a szülő egyenesen kérdezze meg: Kisfiam/kislányom, mondd, mi segítene neked?!...