Horrorok és krimik után jutott el az emberi sorsokhoz

Zuzana Mináčová felvételeLiev Schreiber, aki 1997-es hollywoodi pályakezdése után legalább annyi televíziós produkcióban, mint egész estét betöltő játékfilmben kapott kiemelkedő szerepet, az elmúlt egy évtized során főleg hátborzongató krimikben és lélektani drámákban állt kamera elé. Ott volt a Sikolyban, A rettegés arénájában, a Váltságdíjban, később Peter Kassovitz Hazudós Jakabjában, Norman Jawinson opusában, A hurrikánban, s Barry Lewinson Gömbjében. De van egy remekbe szabott vígjáték is a listáján: A Napsugárfiúk. Partnerei közül elég ha csak Morgan Freeman, Robin Williams, Samuel L. Jackson, Denzel Washington, Woody Allen és Dustin Hoffman nevét említjük – az ő jelenlétük is jelzi: Liev Schreiber nem a „játszottak még” népes csapatának színésze. Az Ómen előtt olyan alkotásokban vállalt feladatot, mint A mandzsúriai jelölt vagy A Jelcin-projekt, nevét mégis inkább csak azóta emlegetik Hollywood párnázott ajtói mögött, amióta színészként Arany Glóbusz- és Emmy-jelölést kapott, de legfőképpen amióta ő maga is rendez. Első önálló alkotását tavaly nyáron hozta létre Mindenre fény derül címmel. Prágában és Közép-Csehország különböző pontjain forgatott a stábjával, noha a filmbeli történet valahol Ukrajnában játszódik. Épp e film forgatása miatt mondott nemet a Royal Shakespeare Company talán soha vissza nem térő ajánlatára, de mint Karlovy Vary fesztiválján hangsúlyozta: egyáltalán nem sajnálja, hogy egy jeles királydráma helyett ezt a keserédes filmes történetet választotta, amelynek hőse egy huszonéves amerikai zsidó fiú (Elijah Wood). Jonathan Safran Foer regénye ugyanis, amely a forgatókönyv alapjául szolgált, nagyon szíven ütötte a negyvenéves Liev Schreibert. A filmbeli amerikai srácban első olvasásra önmagát látta. Mert akárcsak Foer hőse, ő maga is zsidó származású. Teljes neve: Isaac Liev Schreiber, s bár San Franciscó-i születésű, nagyapja lengyel zsidó volt. Az Elijah Wood játszotta New York-i fiú pedig –- Foer írása alapján – elhatározza: felkutatja azt az idős asszonyt, aki a náci megszállás idején élete kockáztatásával mentette meg zsidó nagyapját a koncentrációs tábor szörnyűségeitől. Útja Ukrajnába vezet, ott találkozik egy habókos öregemberrel, aki azt állítja magáról, hogy vak, s ezért egyetlen lépést sem tesz kezelhetetlen kutyája nélkül, és az öregember unokájával, egy aranyláncos csávóval, akik segítenek neki a „nyomozásban”.

Meg tud nevezni valakit a családjából vagy a közvetlen környezetéből, akire gyerekként vagy kamaszként felnézett?

Spencer Tracy. Őt szívből csodáltam.

A moziban.

Igen, alig vártam, hogy feltűnjön a vásznon. Minden gesztusával lenyűgözött.

Azt hittem, az édesapjával kezdi majd a sort.

Az édesapámmal, aki ötéves koromban lelépett? Aki elhagyta anyámat? Nem! Ha arra kíváncsi, ki volt a példaképem, akkor azt mondom: anyai nagyapám, aki zsidó származása miatt Ukrajnából vándorolt ki Amerikába. Ő nagyszerű ember volt. Dolgos, becsületes, jólelkű férfi. Szakmáját tekintve hentes, de nemcsak a bárd, a cselló is remekül állt a kezében. Ámulatba ejtően kezelte a hangszerét, olyan dallamokat hívott elő belőle, hogy úgy néztem rá, mintha ő lett volna a világ legjobb zenésze. Huszonhat éves voltam, amikor meghalt, és bármilyen furcsán hangzik is: az ő elvesztése ma is sokkal jobban fáj, mint az, hogy apám szívtelenül elhagyott bennünket. Távozásával ugyanis csend lett a házban. Véget értek az örökös veszekedések, és anyám is megnyugodhatott. Kilépett az életünkből, aki naponta megalázta és vérig sértette.

Ukrajnai bevándorló volt a nagypapa, mondta. Egyedül ment ki Amerikába, vagy volt társa is a nagy útra?

Élete párja. A nagymamám.

Tehát ő is európai volt.

Méghozzá lengyel. Ezért is tartottam fontosnak 1999-ben, hogy szerepet vállaljak a Hazudós Jakabban, amely a varsói gettóba zárt zsidók sorsát mutatja be.

A szüleiről is hallhatnám?

Apám színházi színész volt, anyám festő. Válásuk után költöztünk Kaliforniából New Yorkba, ahol anyám révén különböző művészi körökben kaptam az első, számomra nagyon fontos impulzusokat ahhoz, hogy végül én is a színházat válasszam. Eleinte ugyan drámaírónak készültem, de az általános jelelmélet is annyira érdekelt, hogy ezt a szakot választottam a Hampshire College-ben, s csak ezután kezdtem el színitanulmányaimat. Előbb Londonban, a Royal Academy of Dramatic Arts falai között, aztán Amerikában, a Yale Egyetemen. A forgatókönyvírás azonban ugyanolyan élvezet számomra, mint a rendezés vagy egy jól megírt szerep megformálása.

Dustin Hoffmannal miképpen került szoros kapcsolatba?

Egy sci-fiben forgattunk 1998-ban, s akkor lettünk nagy barátok. Tetszett neki, ahogy játszottam, s mivel producerként épp akkortájt készítette elő a Séta a holdon című kis költségvetésű filmjét, felkért, hogy vállaljam el a becsületes, zsidó férj szerepét, akinek a felesége azon a bizonyos woodstocki nyáron belehabarodik egy jóképű ingárusba.

Ezt megelőzően egyébként is főleg horrorokban, thrillerekben és tudományos-fantasztikus filmekben szerepelt.

Ezt Dustin Hoffman is tudta, s talán éppen ezért akart új útra terelni, ami szerencsémre sikerült is neki. Egy odaadó, önfeláldozó apa, aki szereti a gyerekeit, egy tisztességes, jóravaló férj, aki rajong a feleségéért, az asszony viszont hűtlen lesz a családjához – nos, egy ilyen szerep valóban kitűnő lehetőség volt arra, hogy lelkiekben jóval többet mutathassak magamból, mint addig. A filmet egyébként Tony Goldwin rendezte, és mondhatom, Dustin Hoffman is elégedett volt a munkájával.

A Mindenre fény derül forgatókönyvét, vagyis az amerikai zsidó fiú történetét, aki átjön Európába, hogy megkeresse nagyapja megmentőjét, ön kezdte el írni, s csak később vonta be a munkába Safran Foert.

Igen, én már javában dolgoztam a forgatókönyvön, amikor megjelent Foer regénye, és egyik hétről a másikra bestseller lett Amerikában. Azóta egyébként Nyugat-Európában is több irodalmi elismerésben részesült. Én ezt a regényt első olvasásra megszerettem. De hogy miképpen jutott el hozzám… Ha időm engedi, két forgatás között, amikor már nagy hiányát érzem valamilyen színpadi szerepnek, különböző felolvasóestekre járok. Ilyenkor általában frissen megjelent novellákból, regényekből adok elő részleteket. És így került a kezembe az akkor huszonhét éves Foer írása, amely annyira lenyűgözött, hogy azonnal felhívtam őt, és közöltem vele, én is egy hasonló történeten dolgozom, de az övét sokkal izgalmasabbnak találom. Egymáshoz csapódik három ember Ukrajnában, eleinte csak sanda pillantásokat vetnek egymásra, aztán egyre jobban szót értenek, bár az öreg egyáltalán nem beszél angolul, és a végén szoros barátság alakul ki közöttük. Én a nagyapám történeteit próbáltam összefűzni, de ahogy szőttem-szövögettem a cselekmény szálait, egyre inkább úgy éreztem: elveszek a sűrűben. És akkor akadtam rá Foer briliáns írására, s azt mondtam: „Ez kell nekem, ebből lesz az én filmem.”

Tehát félretette a már meglévő szöveget, és kezdte elölről, egészen más irányból.

Teljesen nem tettem félre, csak átírtam és hozzáraktam a regényből azokat a jeleneteket, amelyeket a legizgalmasabbaknak, a legszórakoztatóbbaknak találtam. Tehát összefogtam a két szöveget, és abból lett egy harmadik, amely végül a film alapjául szolgált.

A Hazudós Jakabot nem kis mértékben Budapesten és Varsóban forgatták, a Mindenre fény derül külső felvételei Csehországban készültek. Született amerikaiként hogy érzi magát Közép-Európában?

Mintha hazajárnék. Itt vannak a gyökereim, távoli rokonaim, minden emlék, amit itt hagytak a nagyszüleim Európában, valahogy szemmel láthatóvá válik számomra. Minden utam, ami ide vezet, izgalmas kirándulás a családom múltjába.

Jonathan Demme rendezésében, A mandzsúriai jelöltben milyen alapállásból vett részt?

Ezt most a film politikai háttere miatt kérdezi, vagy mert remake ez is, mint az Ómen?

Inkább azért, mert ha egy színész erősen politikai töltetű filmben vállal főszerepet, azzal állást is foglalhat egy ügy mellett. Tehát maga is politizál.

Én máshogy tekintek egy munkára. Engem nem a szerep politikai mozgatórugói érdekelnek, hanem az, hogy mit tudok elmondani, megmutatni vele egy ember gondolkodásából, érzelmi világából. Raymond Shaw, az első iraki háború hőse eséllyel pályázik az Egyesült Államok alelnöki székére. Ez a film alapmotívuma. Egy veszélyes ütközet során csapdába esett az egysége, és kiszabadította parancsnokát és bajtársait. Ezek után szinte biztosra veheti, hogy a hatalom közelébe kerül, hiszen szenátor édesanyja is úgy manipulál a háttérből, hogy fia, a dinamikus ifjú politikus nyerhessen a választáson. Csakhogy fény derül egy sötét foltra Raymond Shaw életében, s már nem is biztos, hogy olyan hős, amilyennek láttatja magát. Egy ilyen izgalmas történetre eszembe sem volt nemet mondani, még akkor sem, ha aktualizálva a régi filmet, a mai Amerika politikai élete elevenedik meg a vásznon. Egy színésznek egyébként sem az a feladata, hogy bizonyos kérdésekben a film által állást foglaljon, hanem hogy a személyével hitelessé tegyen egy történetet.

A Jelcin-projekt is politikai dráma.

Abban egy amerikai küldöttet játszom, akit két társával együtt arra bérelnek fel, hogy próbálják felvilágosítani az orosz népet, hogy miért kell Jelcinre szavazniuk. Jeff Goldblum és Anthony La Paglia voltak a partnereim, jóízű munka volt ez is.

Az Ómenben is öltönyös figurát alakít: az Egyesült Államok római, majd londoni nagykövetét, aki idegen csecsemővel „ajándékozza meg” nejét a kórházi ágyon. Évekkel később aztán borzasztó balesetek és tragédiák okozója lesz a gyerek, s minden jel arra utal: ő a Sátán fia.

Egyébként ezt a filmet is túlnyomó részben Prágában forgattuk. A vatikáni jelenetet a Trója Palota nagytermében vettük fel, a pápa lakosztályában játszódó képsorokat a Strahov-kolostor könyvtárában, de dolgoztunk a Várban is, a Károly-híd tövében, egy ősi katakombában, sőt a lednicei kastély parkjában is.

Filmbeli feleségét Julia Stiles alakította, aki a film bemutatója után azt mesélte: a forgatás során végig rémálmok gyötörték. Önnek is voltak nehéz éjszakái a történet miatt?

Nem, hozzám nem jött el a Sátán. Engem nem látogatott meg egyszer sem. Én edzettebb ember vagyok.

Mondja nevetve.

Annyi horrort forgattam az évek során, hogy engem már nem viselnek meg az ilyen agyafúrt, rémisztő történetek. Ha paranoiás lennék vagy lelkileg sérült, akkor nem biztos, hogy nem hagynának nyomot bennem, de egyelőre elmondhatom: a sok baromi sztori mellett sikerült megmaradnom egészséges embernek.

Mindenesetre érdekes, amit Julia Stiles nyilatkozott. A film szerint ugye, 2006. VI. 6. az ördög napja volt. És rögtön a forgatás elején, annál a jelenetnél, amikor Robert Thorn nagykövet felesége kezébe adja az újszülöttet, elkezdett zúgni a szomszédos templom harangja, s mintegy húsz percet kellett várniuk, hogy folytathassák a felvételt.

Igen, erre emlékszem. Valóban így volt.

De a legijesztőbb állítólag az volt az egészben, hogy a harang pont 6 óra 6 perckor szólalt meg.

A véletlen műve. Igen, van ilyen. Ennél nagyobb jelentőséget azonban nem tulajdonítok a dolognak. Julia bizonyára érzékenyebben reagál az ilyen jelenségekre.

Két keresztneve van: Isaac és Liev. Az előbbi nem szorul magyarázatra, az utóbbi mögött azonban történetet sejtek.

Kettővel is szolgálhatok. Édesanyám imádta Tolsztojt. Lev Nyikolajevicset. Valószínűleg így akart tisztelegni előtte. A másik változat sokkal hétköznapibb: egyszer, amikor nagyon beteg volt, egy Liev nevű orvos segített rajta. De ez már jóval később, több évvel a születésem után jutott eszébe. Tehát marad az első verzió. A főhajtás a nagy orosz író előtt.