Horror a diófák alatt

Az utóbbi hetekben az utam többször vitt Pozsony irányába. A Párkánytól Dunaszerdahelyig vezető utat szinte végig diófák szegélyezik. A dió, mint tudjuk, mostanában érik, le lehet verni, öszszeszedni, és jó pénzt lehet érte kapni a környékbeli piacokon. Persze nem kell indokolatlanul túladni ezen a finomságon, hiszen mi kerülne akkor töltelékül a bejglibe, pozsonyi kiflibe? De csak úgy magában is finom, pláne mézzel és tejjel! Vagy a sütőben kicsit megpirítva!

Szóval autózunk a műúton, tartunk Dunaszerdahely felé, és közben kerülgetjük a dióverő embereket és asszonyokat. Mivel a falukon kívüli útszakaszon állnak a diófák, általában biciklivel jönnek a helyszínre a diósok, az akkurátusabbak a vázon kihozzák a dióverő póznát is. De láttam már olyat is, hogy az útfenntartó vállalat narancssárga ruhás emberei a teherautójuk tetején állva szedték a termést. Persze többnyire a kispénzű, nyugdíjas, férfiemberek veregetik az ágakat, az ő reszortjuk ez az elfoglaltság. Az aszfalt ideális terepe a diószedésnek, hiszen nem kell keresgélni a fűben az elgurult dió-bogyókat, jól látható hová esett a finom csemege. ĺgy a dióverők előszeretettel irányítják a műút felé a hulló diókat, igaz, ezzel kockáztatják a saját és diójuk életét egyaránt. Olyan komótosan vette fel a földről azt az egy szem diót az egyik diókedvelő, hogy erős fékezéssel és kormányrántással tudtam csak elkerülni az ütközést. A legnagyobb baj az, hogy erre autók is járnak! És ezek az autók eléggé megnehezítik a jámbor diószedők életét.

Esztergom határában, a Dobogókő felé vezető úton (a Diósvölgyben) is vannak diófák, ugyanígy az út mellett. Ide is kijárnak a helybéliek diót szüretelni, pont úgy, mint a Duna túloldalán.

Ez a bizonyos Diósvölgy valamikor veszélyes környék volt. Persze nem a dióverők és az autósok miatt. Feleségem nagymamája mesélte, hogy a férjének – Meszes Istvánnak – mészégető kemencéje volt (nomen est omen!) Pilisszentkereszten. Még a háború előtt sokat jártak mésszel megrakott lovas kocsival – az esztergomi hídon át – a Felvidékre. Itt, a Diósvölgyben mindig vigyázniuk kellett, mert haramiák garázdálkodtak errefelé. Főleg sötétedés után kellett vigyázni, ezért ha ehhez a részhez értek, mindig vágtára fogták a lovakat, nehogy utolérjék őket a gyalogos útonállók. Történt egyszer, hogy már sötét este volt, amikor Esztergomot elhagyták, és indultak tovább Pilisszentkereszt irányába. Meszes bácsi jól tudta, hogy sietni kell, hajtotta is a lovakat, ahogy csak bírta, de jöttek a rablók és az egyiknek sikerült is valahogy megkapaszkodnia a kocsi oldalában. Előkapta ekkor a jó rokon a kisbaltát – amivel békeidőben a meszet darabolta – hátracsapott vele, ezután csak egy üvöltés hallatszott és a csibész lekotródott a kocsiról.

Megnyugodott a meszes ember, későn este ért haza, gyorsan kifogta a lovakat és ágyba bújt. Másnap reggel nagy sikításra ébredt a Meszes nagypapa, mert a felesége a lovas kocsin egy levágott ujjat talált...